Miközben a kormány tovább meséli a „magyar gazdasági csodát”, a valóság közben úgy csap arcon, mint a száraz benzintank: a propaganda szerint minden rendben, csak épp az ország fogyott ki abból, amitől működni tudna. A hatalom békét és biztonságot ígér, de a hétköznapokban már a tavasz első jele is a hiány – nem a virágzó gazdaság, hanem a korlátozott tankolás.
A Digitális Polgári Körök háborúellenes gyűlésein, a közmédiában és a Hold Túloldalán Élő Magyarok táskarádiójában folyton a „magyar gazdasági csodáról” szóló, valóságtól elrugaszkodott dajkamesék ömlenek, addig a magyar valóság a Tolna megyei benzinkutakon köszönti a tavaszt: 30 literes korlátozás, bizonytalanság és kiszolgáltatottság érzése.
Ez lenne a „szuverén” Magyarország? Ez a „kanyarban előzés”?
Tizenhat év egészen kivételes korlátlan hatalomgyakorlása, az ezermilliárdos energetikai „beruházások” és a „nemzeti önrendelkezésről” szóló végtelen plakátkampány után ott tartunk, hogy az ukrán elnök szerencsétlen félmondata vagy egy messze távoli iráni dróntámadás képes térdre kényszeríteni a magyar ellátásbiztonságot. A kormány minden sarkon a „biztonságot” hirdeti, ám amint gond van, azonnal kifelé mutogat a kabinetből, és bűnbakot keres a saját tehetetlensége elleplezésére. Míg a grafikonokon „minden felfelé ível”, addig az átlagpolgár azt éli meg, hogy kihívássá vált az inflációtól elgyötört vásárlás, a nyugodt alvás és újabban már akár a tankolás is. A „ki vagyunk csinálva”, „nem bírjuk tovább”, és „a gyerekek el fognak menni” érzéseket cipeli magával az ember 2026 áprilisa felé.
Az elmúlt napok egészen világossá tették, hogy a „béke és biztonság” szlogenje nem más, mint egy politikai kábítószer, amivel a választókat próbálják elaltatni a kampány finisében. Ennek a soha be nem vizsgált kábítószernek azonban a hatása már múlik: a traktoros nem tud a „békepárti” plakáttal szántani, a fuvarozó nem tud a „gazdasági felívelés” beszéden dízelt venni. Ez a hatalom nem ad, csak elvesz, és ha már másunk nem is marad, akkor a reményt is kitépné a szívünkből: hogy maradjunk csendes jószágok az ígéreteik puszta földjén.
Ez a hatalom nem szuverén, hanem kiszolgáltatott, gyenge és csak a saját túlélésével foglalkozik. A „nemzeti érdek” náluk csak addig tart, amíg a propagandagépezet segítsége által ki nem fizeti a számláit. Amikor pedig megroggyan, beüt bármilyen krach (gyerekvédelem, akkugyárak, infláció), marad a jól bevált recept: mutogatás Zelenszkijre, Brüsszelre, a spekulánsokra. Itt mindenki bűnös, csak azok nem, akik másfél évtizede a markukban tartják a kasszakulcsot, a jogalkotást, a végrehajtó hatalmat, a kultúrát és a gyeplőt, ami valakinél csak szoros nyakörvben, másnál szájkosárban végződik. Felkészülnek a sintérek?
Április 12-én a kérdés már nem az, hogy ki „háborúpárti” és ki „békepárti”, hanem akarunk-e olyan országban élni, ahol a siker csak a médiában, és az elit bankszámláin létezik, miközben a hétköznapokat a sorban állás, a megszorítás és a személyes vagy közösségi hiány uralja? A választófülkében a nép nem a délibábot, hanem az üres hűtőszekrényt, a várólistákat, a nőnapi virágárakat és a száraz benzintankot fogja látni. Nem a kampánybeszédek számítanak, hanem az, hogy működik-e az ország, van-e ellátás, biztonság, kiszámíthatóság. Hogy egy kormány képes-e kormányozni, vagy csak magyarázni, fenyegetni és bántalmazni.
Az országot nem lehet vég nélkül narratívákkal működtetni. Egy ponton a valóság benyújtja a számlát, és a NER eljut oda, amikor már nem a propaganda fogy el – hanem az üzemanyag. Szerencsénk van, nem kell ezt kivárni.
