Magyar Péter hétfő reggel találkozott Nagy Gábor Bálinttal a legfőbb ügyésszel, aki a Schadl–Völner-ügy és a gyermekvédelmi visszaélések körüli kérdésekre olyan válaszokat adott, amelyek logikai és jogi szempontból tévesek, problémásak, megtévesztőek. Az alábbiakban elemezve láthatod, miért problémásak ezek az érvelési sémák.
A Schadl-Völner-ügyben azt mondta, hogy mivel már előre tudott az ellene folyó ügyről, már rég leléphetett volna, ezért most felesleges a letartóztatása. Ejha: a legfőbb ügyész szerint ha valaki tudomást szerez a vele szembeni eljárásról és nem szökik el azonnal, azzal azt bizonyítja, hogy később sem fog. A logikai hiba ott van az érvelésben, hogy téves következtetést vont le egy tényállásból, ami lényegében a jövőbeli kockázat téves becslését jelenti. Józan paraszti (földműves) ésszel is téves az a következtetés, hogy a bizonyítékok manipulálása vagy a szökés egy egyszeri esemény, ami vagy megtörténik az eljárás elején, vagy soha. Ezt az érvelést maga a kényszerintézkedés célja is cáfolja: az nem a múltbeli cselekedetek büntetése, hanem a jövőbeli kockázatok (pl. tanúk befolyásolása, szökés, bizonyítékok megsemmisítése, összebeszélés) megelőzése. Az, hogy valaki eddig nem szökött el, nem garantálja, hogy egy súlyosabb vádirat vagy egy ítélet közeledtével sem fog. A NER-ben a nem szökés azt jelentheti egy ilyen ügyben, hogy a vádlott igen komoly védelemben érezte magát, hiszen „normális esetben” már hetedhét határon túl költené az ebül szerzett vagyonát a vádlottunk. A számítása be is jött, nincs letartóztatásban.
Kiemelném a jogi hibát is, hiszen a letartóztatás feltételei (szökés, elrejtőzés, bizonyítás megnehezítése, bűnismétlés veszélye) objektív kockázatokon alapulnak, azaz nem a felsőbb erőpozíciókban lévők latolgatásán vagy politikai érdekein. Nyilvánvalóan kettős mérce érvényesül a hazai büntetőjogban, hiszen igen sok esetben pont azzal indokolja az előzetes letartóztatást az ügyész, a gyanúsított „a büntetés várható nagyságát” megértve válik motiválttá a szökésre. A büntetőeljárásban a folyamatosság érvényesül: a bizonyítékok megsemmisítésének lehetősége nem szűnik meg azzal, hogy az illető tud az eljárásról; a régi és új tanúkat később is meg lehet ám félemlíteni.
A gyermekvédelmi ügyben azt volt képes mondani a „fővádló”, hogyha nincs feljelentés, akkor nincs is tudomás az ügyről. Ez megint egy igen nagy „ejha”. A legsúlyosabb logikai hiba ebben az, hogy azt feltételezi (sugallja), hogy a „tudomás” és a „hivatalos irat, feljelentés” fogalma fedi egymást. Ez biztos buktatást jelent bármilyen jogi vizsgán, hiszen egy bűncselekményről tudomást szerezhet a hatóság a sajtóból, titkosszolgálati jelentésekből vagy bárhonnan máshonnan, ami nem feljelentés. A jogi hiba pedig innentől érthető igazán: az előbb említett okok miatt (helyesen) a hazai jogrendszerben az ügyészségnek és a nyomozó hatóságoknak hivatalból való eljárási kötelezettsége van. Nem lehetősége, hanem kötelezettsége. Azaz ha a hatóság tagja bármilyen módon (pl. sajtóhírből, hivatali munkája során) bűncselekmény gyanújáról értesül, köteles intézkedni. Nem költözhet be a postára, szuggerálva a postafiókot, hogy érkezik-e feljelentés, vagy nem ragaszthatja rá a pupilláját a levelezőprogram ablakaira. Ráadásul a gyermekvédelmi ügyekben különösen szigorúan megkövetelik a jelzőrendszernek megfelelő kötelezettségek teljesítését. Ha az állami rendszeren belül „visszaélések történtek”, és erről bármilyen hivatalos szervnek információja volt, a nyomozás megindítása nem mérlegelés, hanem kötelesség kérdése.
Ma bepillanthattunk a legfőbb ügyész szellemi és morális párhuzamos univerzumába.
„Ahol a politika, a politikai döntés befolyásolja a jogi döntést, ott meg kell kongatni a vészharangot” (Sulyok Tamás)
