Olvasva a napról napra gyarapodó és egyre részletesebb, alaposabb nemzetközi elemzéseket, két – egymástól merőben eltérő – modell alakult ki eddig a járvány menedzselésére.
Az egyik gyakorlat az emberi kontaktusok szigorú, lehetőleg teljes körű korlátozására, a protokoll fegyelmezett betartására és következetes ellenőrzésére és a társadalom többségének együttműködésére épít. Ez a kísérlet abszolút prioritásnak tekinti az emberi élet védelmét, a járvány terjedésének megfékezését, átfutási idejének lerövidítését. A cél elérése érdekében mozgósít minden elérhető eszközt – anyagi, gazdasági, jogi eszközöket éppúgy, mint feszes eljárási szabályokat. Nem mérlegeli ezek rövid távú gazdasági következményeit – árát! -, valamint az emberek kialakult szokásait, komfort igényét, sőt szabadság jogait sem. Ez a modell támaszkodik egy fejlett egészségügyi intézményhálózatra, megerősítve és kibővítve annak kapacitásait. Ezt a módszert alkalmazzák Japánban, Dél Koreában és Németországban.
Az eddigi eredmények biztatóak: mindhárom országban megfékezték a járvány gyors terjedését, alacsony szinten tudták tartani a halálozási rátát, lerövidítették a járvány első hullámának átfutási idejét – a szigorú szabályok lassú oldását fontolgatják.
(Elsősorban a termelés újjászervezése van napirenden.) Ugyanakkor a szigorú korlátozások miatt a járvány gazdasági kárai nagyok, következményei ma még kiszámíthatatlanok, de elkerülhetetlenek.
A másik modell legmarkánsabb képviselője Svédország. Ennek a filozófiának az a lényege, hogy megkíséreli minimalizálni a járvány gazdasági kárait és hosszútávú következményeit, csak a legszükségesebb korlátozó intézkedéseket foganatosítja – idős és beteg állampolgáraik izolálása és ellátása – lehetőleg nem fékezi a gazdaság működését, nem szakítja meg a termelési és értékesítési láncokat, alig korlátozza az állampolgárok mozgási szabadságát.
A svéd modell abból indul ki, hogy ma még nem ismerjük a járvány pontos okait, terjedésének törvényszerűségeit, nincs eszközünk a megelőzésére és gyógyítására, tehát az emberek jelentős része semmilyen módszerrel nem óvható meg a fertőzéstől.Ezért jobb azon minél gyorsabban átesni, vállalva a járvány pusztítását, esetleg a magas megbetegedési és halálozási rátákat.
Az abszolút prioritás tehát a legkisebb gazdasági és komfort veszteség, amiért hajlandók feláldozni néhány tízezer ember egészségét és életét is. A svédek koncepciója szerint ezen az áron elkerülhetők a súlyos és hosszútávú gazdasági károk és következmények.
Ma még nem látható, hogy hova vezet ez a kísérlet, mekkora árat kell fizetni a járvány liberális kezeléséért.
Úgy vélem, hogy az emberi élet védelmének nincs se alternatívája, se ára.
Számomra, – a gazdaság törvényeit tisztelő közgazdász számára – elfogadhatatlan a költségeket minimalizáló, haszonelvű prioritás, még akkor is, ha tudom, hogy minden döntés árát meg kell fizetnünk, következményeit valószínűleg hosszú távon is viselni fogjuk.
Abban is biztos vagyok, hogy a járvány menedzselésének „magyar modellje” tarthatatlan, a lehető legkárosabb.
A magyar út ugyanis a két modell valamennyi káros elemét ötvözi: elkésett és hiányos – sokszor alapvetően elhibázott -, tétova, naponta módosított intézkedésekkel, néhol eltúlzott, másutt elégtelen korlátozásokkal próbálja meg fékezni a járvány terjedését, elviselhetetlen és kezelhetetlen terhet zúdít egy felkészületlen, kivéreztetett egészségügyi ellátó rendszerre,
képtelen tompítani a járvány gazdasági kárait és humanitárius következményeit, prioritásainak élén még ebben a krízis helyzetben is saját hatalmának stabilizálása, kiterjesztése, klientúrájának elvtelen támogatása áll.
Az Orbán rezsim nem okul a nemzetközi tapasztalatokból, nem képes a hazai gyakorlatban érvényesíteni az eredményes megoldásokat, öntelt hatalmi gőgjében fejjel megy a falnak és súlyos egészségügyi, gazdasági és humanitárius katasztrófába vezeti az országot.
Békesi László
