A Putyin-Trump látogatással fenyegetett Október 23-i ünnep közeledtével érdemes megemlékezni néhány olyan honfitársunkról, akik útra kelhettek volna az 56-os megtorlás elől, vagy után, de mégsem tették. Példájuk nem csak lelkesítő, hanem ujjal mutat a NER vezérkarára és kiszolgálóira: ma is élnek közöttünk olyanok, akik elmondják rólatok azt, amit egykor az itt maradottak mondtak el a szovjet segítséggel hatalomra kerülő Rákosiról, 1956 után pedig Kádárról és a rendszeréről.
Az „erkölcsi kisebbségben politizálók” tudatosan vállalták a következményekkel terhelt, gyakran üldözött létet. Nem kötöttek egyezséget a hatalommal, de el sem hagyták a hazájukat. Három nagyon különböző sorsú honfitársunkról emlékeznék meg részletesebben:
Bibó István (1911–1979) 1956. november 4-én, amikor egy napja volt államminiszter, a szovjet csapatok bevonulásakor a Parlamentben egy nyilatkozatot írt, melyből idézek:
„A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.”
Ezt azon a napon írta, amikor a szovjet csapatok a Parlamentet körbevették, mindenki elhagyta azt, kivéve (!) és egyedül Bibót, aki 6-án hagyta el az épületet. Képzeljük el, hogy egyetlen egy ember van bent ebben a gigantikus épületben, és írja a fenti sorokat idegen fegyveresekkel körülvéve. Maléter és társai ekkor már szovjet fogságban volt, Kéthly Anna külföldön ragadt, Nagy Imre és társai pedig a Jugoszláv nagykövetségen tartózkodtak. Bibót 1958-ban életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték, 1963-ban amnesztiával szabadult, dolgozott, és nem ment el. 1979-ben hunyt el. Halálában is adott a nemzetnek: a temetése volt a demokratikus ellenzék elsőnek tekinthető nyilvános kiállása: Illyés Gyula és Kenedi János mondott beszédet.
Göncz Árpádot (1922–2015) 1956. októbere a Magyar Parasztszövetségben találta. November 4-e után része volt a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom által kibocsátott memorandumok elkészítésében, 1957-ben Nagy Imre „A magyar nép védelmében” című kéziratát segítette külföldre juttatni, 1958-ban a Bibó-perben ezért (is) életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. Tarthattak tőle, mert a fellebbezés lehetőségét is megtiltották neki. 1960 márciusában a váci éhségsztrájkban részt vett, és ő is az 1963-as általános amnesztiával szabadult. Tette a dolgát, végül köztársasági elnök lett. Így gondolkodott saját magáról: „Nem vagyok, nem lehetek pártok, pártérdekek szolgája – világéletemben, pártban és párton kívül, a nemzet függetlenségét, a szabad gondolatot, szabad szót, a szabad hazában szabad hit gondolatát, a társadalmi igazság emberi jogokban kiteljesedő, megkülönböztetést és kirekesztést el nem ismerő védelmét szolgáltam és fogom szolgálni….Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei. Akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat. S akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre. ”
Kéthly Anna (1889–1976) volt az a „disszidens”, aki soha nem akarta elhagyni az országot, csak belőle meg száműzöttet csináltak. Ez úgy történt, hogy 1956. november 3-án a harmadik Nagy Imre-kormányban ő is államminiszteri posztot kapott. Másnap Bécsbe kellett mennie a Szocialista Internacionálé kongresszusára, de a szovjetek miatt már nem léphetett be az országba. New Yorkba sietett, és az ENSZ „magyar bizottságában” fontos szerepe volt a Forradalomról szóló jelentés megfogalmazásában. 1957-ben a strasbourgi Magyar Forradalmi Tanács elnöke lett, magyar állampolgárságától megfosztva Brüsszelbe költözött, 1964-ig ő volt a londoni Népszava főszerkesztője. Számomra ez a mondata igazán kedves: „Ennek a hazának a sorsa nemcsak a mi sorsunk. Ennek a hazának a sorsa azoké is és elsősorban főleg azoké, akik utánunk következnek.”
Most pedig itt van egy nem teljes névsor azokról a „disszidensekről”, akik nem mentek el:
Bortnyik Sándor, Déry Tibor, Donáth Ferenc, Gimes Zsuzsa, Németh László, Illyés Gyula, Karinthy Ferenc, Kodály Zoltán, Kondor Béla, Mécs Imre, Mészöly Miklós, Örkény István, Pilinszky János, Weöres Sándor, és sokan mások, köztük rengeteg nő, akik ápolónőként, futárként, a forradalmi sajtó munkatársaként és a logisztikai segítségként vettek részt a szabadságharcban. Úgy tűnik azonban mégsem voltak elegen ahhoz, hogy akkora nyomot hagyjanak a bennünk, hogy ne engedjünk ismét uralkodni magunkon egy Kreml által befolyásolt „demokratikusan választott” kormányt.
Szerencsénk van: „csak” szavaznunk kell, de nagyon nagy számban, mert ha lesz is választás, az már most világos, hogy az USA és Oroszország be fog abba avatkozni: hiszen már meg is tették! Nyíltan támogatják Orbánt a 2026-os voksoláskor, és még az is lehet, hogy eljönnek ide az általuk elképzelt békéről tárgyalni.
Október 23-a jó lehetőség arra, hogy ezzel kapcsolatban is kifejezzük a véleményünket, akár a világhálón, akár a Hősök terén, vagy mondjuk mécsest gyújtva a földalatti Bajza utcai lejárónál, a Navalnij emlékhelynél egy súlyos pillantásnyira az orosz nagykövetségtől.
