Alföldi Róbert újfent nagyon beletalált valami közepébe, belecsapott a lecsóba, amikor megrendezte az Átrium Film-Színházban A félelem megeszi a lelket előadását, aminek témáját Fassbinder híres filmjéből ismerhetjük. Egy hatvanéves német nő és egy nála húsz esztendővel fiatalabb marokkói vendégmunkás beleszeretnek egymásba. Emiatt ádázul gyűlölni kezdik és kiközösítik őket.
Megáll a levegő a marokkói vendégmunkásokkal teli német kocsmában, amikor az eső elöl bemenekülő, nála húsz évvel idősebb, hatvan éves nőhöz, aki mereven gubbaszt egy kanapén, odamegy Ali, és felkéri táncolni. Először van egy kis balhé jellege ennek, hiszen annyira nem illik ebbe a közegbe, ahonnan kapásból kinézik, bámulnak rá, mint borjú az új kapura. Ebben a lebujban most éppen ő van kisebbségben. Ali a társai froclizásának a hatására is, némiképp provokatívan, de mégis udvariasan, odamegy hozzá, és mélyen a szemébe nézve, felkéri táncolni. Kapásból elutasítás, aztán már csak vonakodás a válasz, de a két tekintet találkozik, és ettől tán rögtön beindul valami, a többiek számára nagy attrakcióként, heccként, elkezdenek táncolni. És kialakul némi közös hullámhossz, ami hatására a takarítónő meghívja a férfit beszélgetni a lakására.
Mindketten a társadalom peremén vannak. Kivetettség érzetük, magányuk közös, ahogy a kíváncsiságuk is egymás iránt. Roppant egyszerű, tőmondatokban diskurálnak. És Ali kimondja Emmire, hogy „te jó vagy.” Emmi pedig kéri, hogy aludjon nála a nappaliban. Majd amikor reggel felébred, azt látja, hogy mellette alszik édesdeden. Ettől sikongatni kezd, hogy „úristen, úristen!”
A színészek nagy gesztusoktól mentesen, visszafogott mimikával játszanak, csaknem úgy, mintha kamera előtt lennének. Tihanyi Ildi díszlettervező leszűkítette a teret, így a színpad két oldalán is nézők ülnek, ez akár jelképezheti is, valós és átvitt értelemben egyaránt, a kicsi mozgásteret, a fullasztó légkört. Hernádi Judit csaknem rezzenéstelen, de mégis kifejező arccal játssza Emmit, amit nem egészen tudom, hogyan is csinál, de mindenesetre kiválóan. Megmutat egy tényleg végletekig jó asszonyt, aki próbál nem tudomást venni a szerelmük miatti mind vaskosabb gyűlöletről, ahogy a Bányai Kelemen Barna által megformált Ali szintén. Igyekeznek egymásba felejtkezni. Lehet, hogy nem lángoló ez a szerelem, de megérzik a közös hullámhosszot, annak ellenére, hogy más korosztályhoz, már országhoz, kultúrához tartoznak, a lelkük találkozik, ahogy a két remek színész is ritka módon találkozik a szerepben. Megrázóak és felemelőek, fájdalmasak és szépek egyaránt.
Körülöttük négyen formálnak meg több-több szerepet, virtuózan, de anélkül, hogy esztrádműsorba illően fitogtatnák átváltozóképességüket, amiben persze a jelmeztervező, Nagy Fruzsina fantáziadúsan és hathatósan segíti őket. Parti Nóra például Ali férfiasságára hajtó, mutatós kocsmárosnő, felvágott nyelvű takarítónő, és Emmi egyik lánya, aki boldogtalan házasságban él. A férfiak, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs, Szatory Dávid nőt is játszanak, ha kell, például kirekesztő takarítónőt, feljelentő szomszédasszonyt, de persze ők népesítik be a kocsmát is. Beleadnak apait-anyait, egészen különböző karaktereket testesítenek meg, és ennek külön izgalma, és a drámai feszültséggel elegyedő humora van. Mindenkin nagy a teher, ez érezhetően igencsak inspirálja, frappírozza a szereplőket, ahogy nyilván az is, hogy tudható, most meglehetősen húsba vágó ez a téma. De emellett Alföldi azt is hangsúlyozza, hogy ez lehet, hogy kicsit különös, de mégiscsak szép szerelmi történet.
Ali, amikor már nagyon kikészülőben van, éppen, amikor a környezet lassan-lassan megenyhülőben lenne velük kapcsolatban, vad, heves közösüléssel félrelép a kocsmáros nővel, akivel korábban is volt kapcsolata. Ezúttal a kiéhezett testek találkoznak, de a lelkek nem. Emmi utána megy a férjének. Megrendítő, ahogy szorosan magához öleli, és azt mondja neki, hogy a félrelépés nem számít, hiszen feltétlen a szeretet. De Ali már kikészült, kórházi kezelésre szorul. Ott ül mellette az aggódó Emmi, fogja a kezét, és elsötétedik a szín, vége a produkciónak, nem tudjuk, hogy a szorongás, a félelem, a temérdek gyűlölet okozta megrázkódtatás, végleg megette-e a lelket, vagy van gyógyulás.
Tulajdonképpen rémes, hogy ennek az 1974-ben bemutatott filmnek a témája most is égetően aktuális. A német társadalom komoly önvizsgálatot tartott, és jobbára gyógyultnak tekinthető. A miénk mindinkább megbetegszik. Ezért is hat ilyen erőteljesen ez az ütős produkció.
