Valahol a sivatag mélyén egy királyság új uralkodóért könyörög. A jelenlegi vezető ostoba módon háborút indított egy évtizeddel ezelőtt egy középkori törzsi harcosokból álló csoport ellen, amely azóta fölénybe került, és most a király repülőtereit, olajmezőit és vezetékeit használja céltáblaként. A világ egyik legjobban felfegyverzett hadseregének katonái nem igazán vágynak a harcra. Legközelebbi szövetségese cserben hagyta. Vajon túléli-e a Szaúd-ház és annak hűbéri birodalma a válságot?
Mivel senki sem őrzi a mesés kincsek kapuit, a szomszédok irigykedve tekintenek Szaúd-Arábiára, arra a mesterséges államra, amelyet az első világháború végén, az Oszmán Birodalom holttestéből hasítottak ki. A jelenlegi uralkodó, aki arra vár, hogy apja meghaljon, és így trónra léphessen, mérhetetlen gazdagságot pazarolt futurisztikus álmokra: üvegből épült városokra, amelyekből beláthatatlan távolságokba nyílik kilátás, valamint üres sportarénákra, amelyekben túlfizetett, világhírű sportolók egész hadseregét alkalmazzák. A költségvetés egyre nagyobb nyomás alá kerül, miközben az ország exportálhatatlan olajba fullad, és egy értelmetlen háború csapdájában vergődik, amely azzal fenyeget, hogy városai romhalmazzá válnak.
A történelem nem volt kegyes azokhoz a nemzetekhez, amelyek túlságosan elpuhultak ahhoz, hogy megvédjék önmagukat.
A királyság a világ hetedik legnagyobb védelmi költségvetésével büszkélkedhet, közvetlenül Franciaország előtt, emellett rengeteg csillogó technológiával és csaknem 300 ezer fegyveres katonával rendelkezik. Ennek ellenére szombaton a szomszédos Jement pusztító húszi törzsi harcosok telibe találták a szaúdi főváros nemzetközi repülőterének 4-es terminálját, látszólag minden ellenállás nélkül. Egy nappal később a húszik a 3-as terminált is eltalálták. Más repülőtereket szintén támadás ért.
Szeptemberben az iraki székhelyű síita milíciák a szaúdiak 1200 kilométer hosszú kelet–nyugati olajvezetékét, az utolsó jelentős exportútvonalat is több helyen felrobbantották. Hol voltak a Patrioták, a THAAD-rendszerek és a többi légvédelmi eszköz, amelyekbe Szaúd-Arábia az évek során hatalmas összegeket fektetett? És hol voltak azok a drónelhárító rendszerek, amelyeket az Irán elleni amerikai–izraeli háború kezdete óta sietve szereztek be Ukrajnából, miután a konfliktus rövid idő alatt a mesésen gazdag Öböl menti államokat is magával sodorta?
Rijádi repülőtér támadás alatt
A szaúdi harci szellem régóta kétséges. Az ország olyan, a földi örömöknek élő társadalom, amelyben tömegek kapnak hatalmas fizetéseket anélkül, hogy bármit is dolgoznának érte. A hivatalos adatok szerint a munkaerő 78 százaléka külföldi, ugyanakkor a „magasan képzett munkavállalóknak” minősítettek 80 százaléka szaúdi. Más szóval:
a bevándorlók robotolnak, a helyiek pedig parancsokat osztogatnak.
A fegyveres erők szaúdi újoncokból állnak, akik láthatóan ugyanazt a tunya hozzáállást sajátították el, mint civil honfitársaik. A tisztikart állítólag a kiváltságosság tudata jellemzi, tagjai pedig a nyugati világ legjobb katonai akadémiáin tanultak.
A jemeni háború tizenegy éve alatt – amelybe az akkori védelmi miniszter, Mohammed bin Szalmán herceg, közismertebb nevén MbS vezette be az országot egy eleve kudarcra ítélt hadjáratba – a szaúdi fegyveres erők semmilyen eredményt nem értek el. Irán segítségével a síita húszik időről időre lezárják a Vörös-tengert az olajszállító tankerek előtt, most pedig kedvük szerint lövöldöznek mindenre Szaúd-Arábiában, ami megtetszik nekik. És semmi jele annak, hogy bárki elfogná a rakétáikat.
Teherán egy kis lökésével a húszik tetszésük szerint megbéníthatják az ország legfontosabb iparágát és légiforgalmát. A Szaúd-ház, amely az iszlám szent helyeinek védelmezőjeként tünteti fel magát, még saját palotáit és banki széfjét sem képes megvédeni.
Talán az évek során azért váltak ennyire elbizakodottá, mert hittek a világ leghatalmasabb szuperhatalmával kötött megingathatatlan szövetségben. Donald Trump elnök azonban éppen azon fáradozik, hogy kihátráljon saját, Iránnal kapcsolatos, elhibázott kalandjából.
Miközben az Egyesült Államok kivonul a Közel-Keletről, hátrahagyva az izzó romokként füstölgő katonai támaszpontokat, a szaúdiak rémülten döbbentek rá, hogy magukra maradtak. Trump rövid ideig fontolgatta, hogy az Egyesült Államok válaszlépést tegyen a hétvégi repülőtéri támadások miatt, amelyekben egy amerikai és még mintegy tucatnyi másik ember vesztette életét, végül azonban jobbnak látta elállni ettől.
Ahogyan Amerika más szövetségesei is megtapasztalták, Trump nem éppen a leghűségesebb barát. Nawaf Obeid, a londoni King’s College szaúdi kutatója szerint a posztamerikai Közel-Kelet kialakulásának kezdetét látjuk.
„Washington számára egyre nehezebb lesz megindokolni azokat az erőforrásokat, amelyek egy korábbi korszak túlterjeszkedő katonai jelenlétének fenntartásához szükségesek”
– érvel Obeid az Al Jazeerában megjelent véleménycikkében.
A szaúdi katonák nem vehetik fel a versenyt a húszik csúcstechnológiával felszerelt hadseregével.
A szaúdiak már egy ideje látják a falon az írást, és más megoldásokat keresnek. Augusztusban védelmi megállapodást kötöttek Pakisztánnal és Törökországgal Mekkában, amelynek értelmében a felek vállalják, hogy megtámadásuk esetén egymás segítségére sietnek.
A részletek szűkösek, de a mekkai egyezmény állítólag a NATO 5. cikkelyéből merített ihletet, amely biztonsági garanciákat nyújtott a tagállamoknak – legalábbis addig, amíg Trump el nem kezdte újraértelmezni azt.
A mekkai megállapodás mindazonáltal tekintélyes szövetséget hozott létre: egyesíti a muszlim világ legnagyobb katonai hatalmát, Pakisztánt, a második legerősebbel, Törökországgal. Pakisztán ráadásul atomfegyvereket is hoz a szövetségbe, míg a szaúdiak a térség technológiailag legfejlettebb hadigépezetét biztosítják – legalábbis elméletben. Légvédelmük ugyanis láthatóan nem elég kifinomult ahhoz, hogy akár egyetlen drónt, nemhogy ötöt észleljen.
A mekkai egyezmény átmeneti fellélegzést biztosít a szaúdiaknak, de könnyen lehet, hogy később megbánják ezt a megállapodást.
Törökországnak, amelyet az autokratikus Recep Tayyip Erdoğan elnök vezet, alig leplezett céljai vannak: az Oszmán Birodalom helyreállítása.
Ankara már most protektorátusok egész láncolatát irányítja: Észak-Cipruson, Líbia homokdűnéi között, valamint Szíriában, amely a legújabb szerzeménye. Török tisztviselők régóta nyíltan beszélnek Libanonra és a palesztin területekre vonatkozó ambícióikról. Az Arab-félszigetre való visszatérés jól illeszkedne Erdoğan „neootomán” ideológiájához: a birodalom „felvilágosult” értékeinek helyreállításához, ahogyan azokat a mai hívei értelmezik.
Más védelmezőkkel ellentétben Törökország tekintélyes hadseregének még erőszakkal sem kell behatolnia az országba. A szaúdiak maguk hívják be a törököket és a pakisztániakat, hogy őrizzék azokat az őrtornyokat és légvédelmi állásokat, amelyek közelébe saját katonáik vonakodnak odamenni. A török katonáktól elvárható, hogy biztosítsák a rendet és a biztonságot, ahogyan azt saját országuk kurdok lakta térségeiben és másutt már bizonyították.
Mohammed bin Szalmán koronaherceg, aki betegeskedő apja helyett irányítja az országot, könnyen lehet, hogy a Szaúd-ház utolsó olyan tagja lesz, aki felügyeli Mekka és Medina szent helyeit.
Ha ez a feladat a török katonákra hárul, vajon mi marad a királyi család legitimitásából?
A törökök csaknem négy évszázadon át uralták az iszlám szülőföldjét. A történelemkönyvek tele vannak olyan felszabadítókról és védelmezőkről szóló példákkal, akik túlságosan sokáig maradtak, és végül évtizedekre berendezkedtek a meghódított területeken.
Erdoğan, akit hazájában gyakran vádolnak azzal, hogy oszmán szultánként viselkedik, aligha sietne visszarendelni csapatait szeretett birodalmának legértékesebb ékkövétől.
I.K.
