James Hetfield, a Metallica gitárosa és énekese szombaton a birminghami Villa Park futballstadionban összegyűlt tömegre tekintett. Zenekara volt az utolsó a számos, a műfajban és környékén kiemelkedő metálzenekar és tapasztalt profi zenekar közül, akik az este kitüntetettje és szülővárosának hőse, Ozzy Osbourne előtt lépett fel.
„A Metallica nagyon hálás a meghívásért, és ünnepelhesse a Black Sabbath együttest, mert Sabbath nélkül nem lenne Metallica” – folytatta Hetfield.
„Köszönjük, fiúk, hogy célt adtatok az életben; köszönöm, Black Sabbath.”
A hála téma volt a koncerten, ahol a fellépő művészek nem egyszerűen a Black Sabbath-ot idézték zenei inspirációként, hanem a zenekart egy egész globális szubkultúra elősegítéséért is méltatták.
„El kell mondanom, milyen gyönyörű ez, mert nem számít, milyen őrület és megosztottság zajlik ezeken a falakon kívül, itt bent minden nagyon egyszerű” – mondta a tömegnek William DuVall, az Alice in Chains énekese. „Mindannyian csak egy csapat headbangolós, riffeket imádó különcök vagyunk.”
Az Osbourne család korábbi Ozzfest turnéinak szellemében a felállás jól példázta azt a poliglott közösséget, amivé a metál vált, és egyfajta élő családfát illusztrált a műfajban, amelynek gyökere a Sabbath volt. A 80-as évek thrash metalját (Metallica, Slayer, Anthrax), a 90-es évek grunge-ját és alternatív rockját (Alice in Chains, Tool, a Smashing Pumpkins-os Billy Corgan) és a 21. századi nehézzene durvább szélsőségeit (Mastodon, Lamb of God, Gojira) képviselő előadók mind bemutatták jellegzetes zenei ízeiket.
Volt ott néhány Sabbath-beli kortárs is (az Aerosmith Steven Tylerje, a Van Halen egykori énekese, Sammy Hagar, a Rolling Stones gitárosa, Ronnie Wood), és a szettek között a közvetítésben olyan híres rajongók tisztelegtek, mint Dolly Parton, Cyndi Lauper és Elton John. A házigazdaként Jason Momoa színész, egy büszke és hangos metálrajongó szolgált, röviden és lelkesen mutatva be a zenekarokat, és vidáman ugrálva be a mosh pitba.
Minden előadó legalább egy Sabbath- vagy Osbourne-szólószámot feldolgozott az eredeti számai mellett, és számos sztárokkal teli közjátékban további klasszikusok interpretálásában is együttműködtek. Egy olyan tarka együttes, mint amelyikben Morello, Corgan, a Tool tagjai, Adam Jones és Danny Carey, a korábbi Judas Priest gitáros, KK Downing és a 80-as évek eleji Osbourne basszusgitáros, Rudy Sarzo szerepelt, jól illusztrálta Osbourne és Sabbath hatásának széleskörűségét.
Ha a műsor úgy szólt, mint egy mixtape a metal és hard rock legnagyobb riffjeiből – a Metallica „Master of Puppets”-éből, a Slayer „Angel of Death”-jéből, a Pantera „Walk”-jából, a Guns N’ Roses „Paradise City”-jéből, a Mastodon „Blood and Thunder”-jéből és a Tool „Forty Six & 2”-jéből –, egyik sem tűnt olyan monumentálisnak, mint a Sabbath saját repertoárjából származó dalok. A reprodukciójukban rejlő áhítat és öröm nyilvánvaló volt olyan metal-zseniális zenészek arckifejezéseiben, mint Scott Ian, az Anthrax gitárosa, akinek a zenekara a kavargó, fenyegető „Into the Void”-ot dolgozta fel, és Phil Anselmo, a Pantera frontembere, aki az este második feldolgozását énekelte a hátborzongatóan pszichedelikus „Electric Funeral”-ból.
A Sabbath saját nagy fináléja emlékeztetőül szolgált arra, hogy bármennyi tiszteletet is tanúsítanak a zenekar iránt, egyetlen későbbi metálzenekar sem volt képes reprodukálni azokat a sűrű groove-okat, amelyeket a 60-as évek végén és a 70-es évek elején Iommi, Butler és Ward csiszolt ki – akik ugyanolyan mélyen elmerültek a bluesban, a jazzben és az R&B-ben, mint az akkor még születőben lévő hard rock mozgalom. Miután a Warddal 2011-ben ígért újraegyesülés feloszlott, a Sabbath más dobosokkal vett fel lemezeket és turnézott, így a szombati koncert egy nagyon várt visszatérés volt, amely beváltotta az ígéretét.
A zenekar kissé bizonytalanul nyitott a „War Pigs”-szel, majd a „NIB”-re és az „Iron Man”-re, illetve a záró „Paranoid”-ra váltott, példázva azt a művészien lomha hangulatot és improvizatív intrikát, amely a vintage nehézkesség rajongóinak aranystandardjává tette őket. Ahogy Osbourne tette a tavalyi Rock & Roll Hírességek Csarnoka beiktatásán, most is egy díszes fekete trónon ülve lépett fel, amelyet koponyák és denevérszárnyak díszítettek. Érezhetően élvezte mind zenekartársai előadását, mind a közönség lelkesedését.
A „Paranoid” előtt Osbourne a közönséghez szólva mély hálával fejezte ki hatását. „Sajnos elérkeztünk az utolsó dalunkhoz…” – mondta egy kis szünet után, kissé elkeseredetten. „Csak a Black Sabbath tagjai és a magam nevében szeretném mondani nektek, hogy az évek során nyújtott támogatásotok tette lehetővé számunkra, hogy ezt az életstílust élhessük. Szívből köszönöm. Szeretlek titeket; szeretünk titeket.”
A Black Sabbath koncertje előtti szólóelőadása, melyen a „Blizzard of Ozz” című klasszikus 1980-as, saját neve alatt debütáló albumának dalai szerepeltek, adta az este érzelmi csúcspontját. Régóta kísérőzenészei támogatásával Osbourne lenyűgöző énekhangot és hosszan tartó energia- és szeretetcserét biztosított az előadó és a közönség között. Amit a mozgékonyságban hiányolt, azt arckifejezésekkel és gesztusokkal pótolta: tágra nyílt szemekkel, ördögien vigyorogva, ökölbe szorított kézzel, tapsolva és lengetve a kezét.
Egy korai szünetben így szólt a tömeghez:
„Olyan jó érzés ezen a [káromkodó] színpadon állni; el sem tudjátok képzelni.”
Az 1991-es „Mama, I’m Coming Home” című, megrendítő, erőteljes balladája alatt a könnyei a szemébe nézett, és ez az állapot tükröződött a közvetítésen látható közönség számos tagjának arcán is. A „Crazy Train” című, védjegyévé vált szólóslágerében – amelyet megrendítő felvételek kísértek a dal egyik szerzőjéről, Randy Rhoads gitárosról, aki 1982-ben, 25 éves korában hunyt el – azt mondta a tömegnek, hogy ez az „utolsó esélyük az őrületre”.
Osbourne mindent beleadott a nyitó „Mindenki a fedélzetre!” kiáltásba, ismét előhívva azt a jellegzetes mániákus energiát, amely évtizedek óta olyan hálás, jó humorú művésszé tette, aki méltó a Sötétség Hercege címre.
Az egész napos fesztivál, a Vissza a kezdetekhez, mintegy tisztelgésként és búcsúként is szolgált. Osbourne, aki Parkinson-kór és tüdőtágulat okozta egészségügyi problémák miatt visszavonult az élő fellépésektől, közel hét év után először lépett fel szólóban, majd 2005 óta először újra együtt játszott úttörő 1970-es évekbeli Black Sabbath zenekarának mindhárom eredeti tagjával – a gitárossal Tony Iommival, a basszusgitárossal, akit Geezerként ismernek; és a dobossal, Bill Warddal – egy négyszámos koncertre.
Mindkét fellépést karrierfináléként hirdették, amelyet Osbourne felesége, Sharon, a Rage Against the Machine gitárosával, Tom Morellóval közösen szervezett, és amelyet kétórás késéssel világszerte streameltek.
