Máté Gábor volt növendékei felteszik maguknak azt a történelmietlen kérdést, mi lett volna, ha nem színészekké válnak? Ha életük fordulópontjain másként döntenek. A fordulópontok, vagyis a Second life, avagy Kétéletem című produkció kiindulópontjai valódiak. Aztán pedig alaposan meglódul a fantáziájuk, szintén egykori Máté növendék, Dömötör András rendezésében, a Hatszín Teátrumban, az Orlai Produkció égisze alatt.
Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Mészáros Máté, az első, legendás Máté osztályba jártak, Ötvös András, Schruff Milán a következőbe. Előbbiek nyaranta, két hétre összejönnek egy-egy elnyújtott osztálytalálkozóra, és valamelyikük életét a középpontba állítva, előadást csinálnak. Az illető rengeteget mesél magáról, majd a megadott szituációkra sokat rögtönöznek. A sikerültebb megoldásokat rögzítik. Többségük lefegyverzően őszinte. Kedvezőtlen dolgokat is közszemlére tesz magáról. Vagy éppen a társai látnak úgy a veséjébe, ami őt is meglepheti, no és persze minket is. Nem kevés a meghökkentő, ütős pillanat. Miközben persze csínytevő rakoncátlansággal, diákos hevülettel, egymást megtréfáló kedvvel, nyilvánvalóan halálra röhögik magukat a próbákon.
A módszer ezúttal teljesen hasonló. Csak míg eddig a tényekből bontották ki valamennyi szituációt, most csupán az a tény, hogy egyikük rock vagy éppen hollywoodi sztár akart lenni, másikuk orvos, cukrász, pilóta, pap, netán alakulhatott volna úgy, hogy first lady. És akkor már feltételezések, no meg groteszkbe hajló, akár gonoszkodó, kajánkodó, nyelvöltögető elképzelések születnek arról, hogyan is nézett volna ez ki. Mondjuk mi lett volna akkor, ha Kovács Patrícia, akinek tényleg volt egy nagyreményű politikus férje, oldalbordaként feszengett volna kimérten protokolláris fogadásokon. Persze, hogy ezt szurkapiszkálódósan játsszák, hiszen ez a létforma mindannyiuktól a legtávolibb. Kovács bemutatja azt, hogyan iparkodik megfelelni, hiszen szerelmes, és mindent próbál megtenni, de közben azért icereg-ficereg, arcáról lerí, hogy ez nem neki való, kényszeredett a mosoly, hamisak szájából az udvariaskodó mondatok.
Járó túlművészkedi a cukrászkodást. Agyoncsicsázza, felismerhetetlenségig bonyolítja a süteményeket, mindenki kedvenceit pedig dacosan nem készíti. Félreértett művész módjára bukik meg cukrászként. Schruff pedig már egészen fiatalon, úgy tekint a sztárokra, és köztük magára, olyan rózsaszín ködben, idealizált, szimplifikált módon, ahogy azt Móriczka elképzeli. Mészáros jókora kéjjel éli bele magát a tömegek és önmaga által imádott, üvöltő rocksztár alakjába, markáns karikatúrát rajzolva. De ennél is nagyobb sikert arat az önsajnáló színész gúnyrajzával. Ahogy sírós hangon elpanaszkodja, hogy se éjjele, se nappala, akkor kell dolgoznia, amikor más már pihen, nem tud tervezni, mert utolsó pillanatban is ide-oda rángathatják, és mindenkinek kiszolgáltatott, miközben ő nagy energiát feccöl ebbe a munkába, de ezért cserebe csak a vérét szívják, az oltári.
Ötvös is sokat mókázik, például azzal a vágyálmával, hogy pilóta akart lenni, még papírrepülők is röpködnek a színpad légterében. De az ő esetében két dolog is igen komolyra fordul. Az egyik az, amikor szembe fordulva velünk, elmond egy prédikációt, mintha most ő valóban pap lenne. És hát nem feltétlenül azt mondja, ami feltehetően általában elhangzik a szószékekről. Időnként megáll a levegő, ahogy akkor is, amikor arról beszél, hogy műtétre kellett bevonulnia a sokak által rettegett Kék Golyó utcába, amitől annyira félt, hogy mindig elkerülte. Érzékletessé teszi a halálfélelmét, a családjáért való aggódást. Lúdbőröztető, de azért ekkor is van néhány élc, ekkor sem hagyja el a humora, a túlélés egyik legfőbb eszköze.
Tipikus szegény színházat látunk, amit elő lehetne adni akár egy osztályteremben is. Díszlet szinte nincs, a ruhák civileknek tűnnek. Benedek Albert Dömötörrel írta a szövegeket, aki abszolút megbízik a színészekben. És teheti, mert átlelkesítik a színpadot. Megmaradt a diákos hevületük és bájuk, amihez nagy szakmai felkészültség társult. Érezhetően még mindig imádnak együtt játszani. Frappírozzák egymást, amitől megsokszorozódik a játékkedvük. Amikor éppen nincs jelenése valakinek, akkor is rendre ott ül a színpad szélén, és figyeli a többieket. Ennyi év után is kíváncsiak egymásra, sőt gyakran még szeretet is kiül az arcokra, amikor a többieket éppen „akcióban” nézik. Az a helyzet, hogy ők öten, miközben érződik a produkcióba fektetett munka, ott fent a deszkákon örömködnek. És ezt az örömet át tudják ragasztani a hálás publikumra.
