Kezdőlap Címkék Hatszín Teátrum

Címke: Hatszín Teátrum

A szerelem himnusza

A franc vigye el, valahogy a történelem, a hatalom, az ostobán értelmetlen rendelkezések még a szerelembe is belegyalogolnak ezen a tájon. Az ember azt hihetné, hogy Leonyid Zorin a Szovjetunióban 1967-ben írt Varsói melódia című darabja ma már poros vacakságnak hat. Hát valahogy egyáltalán nem. Többen megkönnyezik a Hatszín Teátrumban Tompos Kátya és Adorjáni Bálint játékát, Kocsis Gergely rendezését, az Orlai Produkció égisze alatt.

 

Törőcsik Mari és Sztankay István legendás előadása volt ez mindössze egy évvel az ősbemutató után, a Katona József Színházban. A beszámolók szerint ez jelentette filmes sikerei után Törőcsik színpadi színésznőként való elfogadásának egyik fordulópontját. Ifjúkoromban Pogány Judit és Koltai Róbert játszották elementárisan Kaposváron. Emlékszem, akkor én is erőteljesen könnyeztem. De mi ez, valami szirupos giccsparádé? Csipetnyi van belőle abból is, de remek színpadi érzékkel adagolva. A körülmények által széttaszajtott szerelmesek históriája mindig megható. A Rómeó és Júliát is meg lehet könnyezni. Shakespeare leginkább mélyenszántó mondatokból építkezik, Zorin gyakran közhelyekből. Mégis, vagy tán ezért is, nagyon emberi. Enyhén hatásvadász, amihez fölöttébb ismeri a színpadi hatásmechanizmust. Meg ismeri a szerelmesek lelkét, és a zordon valóságot, amit nem nyersen „tálal”, hanem romantikusan, kicsit megédesítve, ostyába csomagolva, ugyanakkor azért korképet rajzolva. A darabot nevezik a szerelem himnuszának. Szórakoztató. Alapjában véve könnyen csúszó, olykor édeskés, de ez az édeskésség azért kesernyés is. Érződik, hogy egyáltalán nem minden fenékig tejfel, hogy a magánéletbe is behatol a hatalom, ott is képes szétverni sok mindent, és hát úgy tűnik ez sajnos egyáltalán nem a régmúlt, így aztán ez nem avult el.

Orlai Produkció

Kocsis Gergely rendezőnek esze ágában sincs aktualizálni bármit is. Nem és nem, ez az a régi szép, fájdalmasan pityergetős történet, amiben a háború után, 1947-ben, egy lengyel, Moszkvában énekelni tanuló zeneakadémiai hallgató lány, és egy orosz borász fiú örökre egymásba szeretnek, de az egykori bornírt törvények miatt szovjet állampolgár nem vehet el külföldit. A lány pedig tanulmányai után nem maradhat Moszkvában, hiába próbálkoznak, hiába kérvényeznek. El kell szakadniuk, csak tíz év múlva, majd ismét tíz év elteltével találkoznak újra. Menthetetlenül, reménytelenül ott vannak egymásban, de a szerelem nem teljesedik be, és ez minden szakmai siker dacára boldogtalanságot, soha nem múló, fájdalmas hiányérzetet eredményez.

Szép és humoros, ahogy Tompos Kátya és Adorjáni Bálint a megismerkedést eljátsszák. Véletlenül egymás mellett ülnek a Zeneakadémián, a lány a muzsika beavatottjaként, a srác viszont először van itt, inkább csak betévedt valahogy. Chopint hallgatnak, és közben egymásra pillantgatnak. A fiú két tétel között nagy lendülettel tapsra emeli a kezét, a lány rábámul, hogy ugyan ne már, és leveszi, hogy na ennek aztán nem sok köze van a zenéhez, de azért mégiscsak szimpatikus, meg igazán szép szál, snájdig legény. A borász tanuló pedig sűrűn meresztgeti a szemét a zenétől még inkább megszépülő lányra. Elkapják a pillantásaikat, amikor észreveszik, hogy a másik is mustrálgatja őket. Majd egymásba fúródik a tekintetük…

Orlai Produkció

A két színész remekül mutatja meg a nélkülözős, froclizós, zrikálós, de játékossággal, fantáziával gyönyörűvé tett diákszerelmet, ami közben kénytelenek felnőni, és a zord rögvalóra figyelni. Kálmán Eszter díszlettervezőként egy variálható ülőalkalmatosságot állított a középpontba, a tér nagy részét meghagyta a színészeknek. Betöltik a játékukkal. A következő jelenet már tíz év múlva, Varsóban játszódik. Viktor borász konferenciára érkezik. Meglepetésszerűen feltelefonozza Helgát, akinek a férje szól először a kagylóba. Mindketten már házasok, rohamléptekkel mentek előre a pályán, de boldogtalanok. Tompos érzékletessé teszi a nő kiborulását, ahogy a szálloda elé kísérve a férfit beleakaszkodik, könyörgőre fogja, mindent odaadna azért, ha szerelmük megint lángolhatna, De Viktor elhúzódik, félti a karrierjét, egzisztenciáját, megmerevedik, nem mer hatalmasat „ugrani.”

A harmadik jelenet, ismét tíz évvel később, Moszkvában, megismerkedésük helyszínén, ahol Helga koncertezik, ennek a fordítottja. Már elváltak, fuccs a házasságaiknak, most Viktor áldozna fel mindent, de már a híres énekesnő hajszolja a karrierjét. Megint, véglegesen elmennek egymás mellett, miközben egymásnak teremtettek. Finom, rebbenékeny játék ez. Kocsis nyilván sokat segített a vékony mezsgyén való egyensúlyozásban, hogy ne legyen elviselhetetlenül könnyfacsaró, de ugyanakkor legyen érzelemdús, ironikus, gazdag humorú.

Mindenkinek vannak beteljesületlen kapcsolatai. És mind többen vannak olyanok, akik külföldre kényszerülnek, és emiatt ezer és egy szálat kell szétszakítaniuk. Időlegesen? Örökre? Ki tudja? A Varsói melódia óhatatlanul plusz tartalmakkal töltődik fel. Kétségtelenül hat. És minden bizonnyal sikeres lesz.

Világvége

Világvégét, özönvizet vizionál egy fiatalember, Szamosi Donáth, Kulumatué művésznéven, Andrew Bovell Angliában, Amerikában, Ausztráliában egyaránt sikert aratott, Majd, ha az eső eláll című darabjának segítségével, a Hatszín Teátrumban. A produkcióban az eső soha, de soha nem áll el, a színpad hátterében fenyegetően zuhog és zuhog.

Nem vetítésről, nem hangeffektusokról van szó, tényleg víz ömlik alá, aminek monotonitása egy idő után idegőrlő. A cél valószínűleg pontosan ez. Vagyis, hogy ne tudjunk nem oda figyelni arra, kapjunk már észbe, ne dugjuk homokba a fejünket, hogy meglehetősen elfuseráltuk ezt a földi létet. Föléltük a Föld természeti tartalékait, váltig szennyezzük a környezetet piszkosul, és ehhez jön egymás gyötrése, kizsigerelése, idegzsábává tevése, jönnek a rémisztően kusza kapcsolatok, amik együtt járnak a családok szétesésével, az elmagányosodással, a depresszióval, és még sorolhatnám és sorolhatnám.

Azt is mondhatnám, hogy ez ismert lemez, unjuk is már, úgy sem tudunk mit tenni ellene, benne vagyunk a taposómalomban, oszt annyi. Aztán majd idejekorán meghalunk, amikor kell. Szamosinak viszont érezhetően feltett szándéka, hogy szembesít minket a rögvalóval. Ezt azonban igencsak stilizáltan teszi. Kihasít egy darabot a nézőtérből, és oda pakol egy forgószínpadot. A közönség az eredeti színpadon és a nézőtér megmaradt részén ül, fordított irányban, mint ahogy szokott. A valószínűleg erre az alkalomra bérelt színpad pedig lassan, kimérten, az eső monotonitásához hasonlóan, bizonyos idő után szintén fárasztóan, forog és forog és forog, és elég megbízhatóan nyikorog.

A színen először megjelenik Dióssi Gábor, alternatív produkciók remek színésze, csillogó ruhában, mondhatni parádés klepetusban, mintha egy festő pingálta volna elénk. Később kiderül, hogy sokszor festői, gyönyörű a látvány, ami az előadás fő erőssége, ezt is a rendező ötölte ki, igénybe véve a tán legjobb magyar világítástervező, Bányai Tamás hathatós segítségét. Dióssi monológjához, aki szerepe szerint Gabriel York, annak a családnak az egyik tagja, amelyről szól a történet, kivetítik, hogy 2039-ben járunk. Aztán egyértelművé válik, hogy ez éppen a világvége eljövetelének ideje. A három generációt végig kísérő darab 1959 és 2039 között játszódik, és rafinált módon ugrál az időben. Zaklatott családi kapcsolatokról regél. Hét évesen faképnél hagyott gyerekről. Pedofíliáról. Családon belüli zaklatásról. A megértés hiányáról. A beszédképtelenségről, elhallgatásról, szeretettelenségről, és mintha ez automatikusan párhuzamosan járna, a Föld javainak feléléséről, elpusztításáról. Szóval megkapjuk rendesen!

A színészek is megkapják, mert túl sokat nem játszhatnak. Simon Zoltán, Máhr Ági, Bajor Lili, Száraz Dénes, Pásztor Edina, Sipos Vera, Epres Attila, Dudás Demeter, ahogy Dióssi, jobbára balladai elborultsággal, vészjóslóan, mondják a szövegüket, és lejárnak egy pontosan meghatározott koreográfiát, amivel jelet képeznek a kompozícióban, a mutatós látvány részei. Teszik a dolgukat, hősiesen, elhivatottsággal. Időnként kivetítenek valakit, például Dame Jane Goodall, a csimpánzok nagy kutatójának öregen is elbűvölően szép, okos arcát, aki elmondja, hogy ami most van, az nagyon nem lesz így jó. Majd jön az ide-oda ugráló családtörténet, olykor nehéz követni ki-kicsoda, hol van éppen és mi a baja, vagy csak az én figyelmem lankad, netán még egy kis dramaturgi munkára lenne szükség. És szerintem több humorra. A szöveg érezhetően többször abszurdba fordul, amin ugye nevetni szokás, sőt szinte kell. Mellettem próbálkozik is egy srác diszkrét halksággal ilyesmivel, időnként én is kuncogok, egymást igyekszünk erősíteni, egyébként csend honol a nézőtéren. Kivétel, amikor valaki kimegy a szünet nélküli előadásról, mert az elég zajos.

De nem akarok élcelődni, mert a cél nemes, a nekirugaszkodás komoly, és az is látszik, hogy mindenki komolyan vette a munkát, a látvány pedig sokszor egyenesen lenyűgöz. Ahogy a zenekar is, feszült, intenzív, fenyegető zenét játszik, hallgatnám többet is.

Végül elérkezünk az utolsó vacsorához, körbeülve az asztalt, ebben a képben különösen jól érvényesülnek a szereplők jelmezei, tényleg mintha egy jeles festő műalkotását látnánk. Bejön Mester Viktória kiváló opera énekesnő, és lényegében fájdalmas rekviemet énekel az emberiségért.

Van, aki roppant lelkesen tapsol, mások kevésbé. Megosztó előadás. Engem is megosztott.

Örömszínház

Máté Gábor volt növendékei felteszik maguknak azt a történelmietlen kérdést, mi lett volna, ha nem színészekké válnak? Ha életük fordulópontjain másként döntenek. A fordulópontok, vagyis a Second life, avagy Kétéletem című produkció kiindulópontjai valódiak. Aztán pedig alaposan meglódul a fantáziájuk, szintén egykori Máté növendék, Dömötör András rendezésében, a Hatszín Teátrumban, az Orlai Produkció égisze alatt.

 

Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Mészáros Máté, az első, legendás Máté osztályba jártak, Ötvös András, Schruff Milán a következőbe. Előbbiek nyaranta, két hétre összejönnek egy-egy elnyújtott osztálytalálkozóra, és valamelyikük életét a középpontba állítva, előadást csinálnak. Az illető rengeteget mesél magáról, majd a megadott szituációkra sokat rögtönöznek. A sikerültebb megoldásokat rögzítik. Többségük lefegyverzően őszinte. Kedvezőtlen dolgokat is közszemlére tesz magáról. Vagy éppen a társai látnak úgy a veséjébe, ami őt is meglepheti, no és persze minket is. Nem kevés a meghökkentő, ütős pillanat. Miközben persze csínytevő rakoncátlansággal, diákos hevülettel, egymást megtréfáló kedvvel, nyilvánvalóan halálra röhögik magukat a próbákon.

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

A módszer ezúttal teljesen hasonló. Csak míg eddig a tényekből bontották ki valamennyi szituációt, most csupán az a tény, hogy egyikük rock vagy éppen hollywoodi sztár akart lenni, másikuk orvos, cukrász, pilóta, pap, netán alakulhatott volna úgy, hogy first lady. És akkor már feltételezések, no meg groteszkbe hajló, akár gonoszkodó, kajánkodó, nyelvöltögető elképzelések születnek arról, hogyan is nézett volna ez ki. Mondjuk mi lett volna akkor, ha Kovács Patrícia, akinek tényleg volt egy nagyreményű politikus férje, oldalbordaként feszengett volna kimérten protokolláris fogadásokon. Persze, hogy ezt szurkapiszkálódósan játsszák, hiszen ez a létforma mindannyiuktól a legtávolibb. Kovács bemutatja azt, hogyan iparkodik megfelelni, hiszen szerelmes, és mindent próbál megtenni, de közben azért icereg-ficereg, arcáról lerí, hogy ez nem neki való, kényszeredett a mosoly, hamisak szájából az udvariaskodó mondatok.

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

Járó túlművészkedi a cukrászkodást. Agyoncsicsázza, felismerhetetlenségig bonyolítja a süteményeket, mindenki kedvenceit pedig dacosan nem készíti. Félreértett művész módjára bukik meg cukrászként. Schruff pedig már egészen fiatalon, úgy tekint a sztárokra, és köztük magára, olyan rózsaszín ködben, idealizált, szimplifikált módon, ahogy azt Móriczka elképzeli. Mészáros jókora kéjjel éli bele magát a tömegek és önmaga által imádott, üvöltő rocksztár alakjába, markáns karikatúrát rajzolva. De ennél is nagyobb sikert arat az önsajnáló színész gúnyrajzával. Ahogy sírós hangon elpanaszkodja, hogy se éjjele, se nappala, akkor kell dolgoznia, amikor más már pihen, nem tud tervezni, mert utolsó pillanatban is ide-oda rángathatják, és mindenkinek kiszolgáltatott, miközben ő nagy energiát feccöl ebbe a munkába, de ezért cserebe csak a vérét szívják, az oltári.

 

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

Ötvös is sokat mókázik, például azzal a vágyálmával, hogy pilóta akart lenni, még papírrepülők is röpködnek a színpad légterében. De az ő esetében két dolog is igen komolyra fordul. Az egyik az, amikor szembe fordulva velünk, elmond egy prédikációt, mintha most ő valóban pap lenne. És hát nem feltétlenül azt mondja, ami feltehetően általában elhangzik a szószékekről. Időnként megáll a levegő, ahogy akkor is, amikor arról beszél, hogy műtétre kellett bevonulnia a sokak által rettegett Kék Golyó utcába, amitől annyira félt, hogy mindig elkerülte. Érzékletessé teszi a halálfélelmét, a családjáért való aggódást. Lúdbőröztető, de azért ekkor is van néhány élc, ekkor sem hagyja el a humora, a túlélés egyik legfőbb eszköze.

FOTÓ: PÉNZES KRISTÓF

Tipikus szegény színházat látunk, amit elő lehetne adni akár egy osztályteremben is. Díszlet szinte nincs, a ruhák civileknek tűnnek. Benedek Albert Dömötörrel írta a szövegeket, aki abszolút megbízik a színészekben. És teheti, mert átlelkesítik a színpadot. Megmaradt a diákos hevületük és bájuk, amihez nagy szakmai felkészültség társult. Érezhetően még mindig imádnak együtt játszani. Frappírozzák egymást, amitől megsokszorozódik a játékkedvük. Amikor éppen nincs jelenése valakinek, akkor is rendre ott ül a színpad szélén, és figyeli a többieket. Ennyi év után is kíváncsiak egymásra, sőt gyakran még szeretet is kiül az arcokra, amikor a többieket éppen „akcióban” nézik. Az a helyzet, hogy ők öten, miközben érződik a produkcióba fektetett munka, ott fent a deszkákon örömködnek. És ezt az örömet át tudják ragasztani a hálás publikumra.

Tűz és víz

Disztingváltnak kinéző, padon ücsörgő, vagy hetvenöt éves ősz hajú úr nyakába csókol hátulról, gyors mozdulattal, feltehetően hirtelen elhatározással, egy csinosan formás, negyvenes nő. Így kezdődik Simon Stephens Heisenberg című darabja Benedek Miklós és Ullman Mónika játékával, Szabó Máté rendezésében, a Hatszín Teátrumban, az Orlai Produkció égisze alatt.

 

A hölgy vehemens, tán zavarában is sokat és felpörgetett tempóban beszél, az úr éppen ellenkezőleg, meggondoltan szűkszavú, meghökkenten néz, alig tud megszólalni. Két látszólag össze nem illő ember. Tűz és víz. Első ránézésre azt saccolnánk, hogy az ég egy adta világon semmi közük nem lehet egymáshoz. A jól öltözött, műveltnek tűnő úrról kiderül, hogy hentes, de szemünk nem rebbenne, ha azt mondaná magáról, hogy irodalomtanár, választékos a modora és az öltözködése egyaránt. A hölgy pincérnő, bár őt is kvalifikálhatnánk akár feljebb, annak dacára, hogy neki nem a jó modor, a meggondoltság a legfőbb sajátja, inkább a természetesség, hogy ami a szívén, a száján. Pereg a nyelve, bátran beszél a köztük lévő úgy harminc esztendő korkülönbségről, még arra is magától értetődően kérdez rá, hogy ugyan már, mennyi lehet még a férfinak hátra?

Fotó:Pénzes Kristóf

Közben ráadásul nevet is. A férfi is, bár némi kényszeredettséggel, de nyilvánvaló szimpátiával, mosolyra húzza a száját. Valami kezd köztük kialakulni, van ebben taszítás, idegenkedés, de vonzódás ugyancsak, maguk sem hiszik, hogy bármi közük lehet egymáshoz, ott van mindkettőjük szemében a döbbenet, de közben mégis és mégis, csak vonzódnak egymáshoz, csak jó egymással szóba elegyedni, csak lesz ebből érintés, visszarettenés, ismét érintés, majd csók, tegeződés. Aztán egyszer csak a nő, sietős hadarással, megkérdezi, hogy „nincs kedved velem lefeküdni? És a férfi minden dilemmázás nélkül, zsigerből rávágja, hogy „de.”

Azt is bevallja, hogy ő már nagyon, de nagyon régen nem szeretkezett, feltehetően meg sem fordult a fejében, hogy ilyesmiben még része lehet. De hát valahogy a két magányos ember között kialakul a „kémia.” Oldani próbálják a magányukat, szeretetre vágynak, és máris szeretetet adnak. Meglepődnek, megrettennek, akár szakítani akarnak, mert ők sem tudják elhinni, hogy köztük bármi is lehet, de közben már van is, és miközben tartanak tőle, hogy megégethetik magukat, már mind kézenfekvőbben akarják egymást, vágynak a másik társaságára.

Fotó:Pénzes Kristóf

Jutalomjáték ez a két remek színésznek, de nem a szó olcsó értelmében, szó sincs arról, hogy esztrád műsorszerűen, hatásvadász módon, bemutatót tartanának képességeikből, fitogtatnák azt, hogy mi mindent tudnak. Miközben tán ők is meglepődnek, hogy mi minden jön elő belőlük, finom, nemes eszközökkel játszanak. A próbákon nyilván bejártak egy utat. Ott volt a Kossuth-díjas, nagy színész, meg a leginkább valószínűleg a miskolci nemzetiben színésszé érett Ullman Mónika, aki már gyerekkorában ismert lett, népszerű, de tán kevesen gondolták volna róla, hogy jelentékeny szerepek eljátszására lesz prímán alkalmas Eisemann operettől, Füst Milán vagy éppen Albee műig.

Simon Stephens, az egyik legismertebb angol író, akinek nálunk A kutya különös esete az éjszakában című drámáját a Centrál Színház, a Harper Regan című alkotását a Katona József Színház tűzte műsorra, egyaránt méltó sikerrel. Hálás, jól játszható szerepeket ír, nagy érzelmekkel, groteszkbe hajló stílussal, sok humorral, és nem kevés fájdalommal, úgy, hogy miközben nevetünk, kicsit könnyes is lehet a szemünk. Ráismerünk a gyengeségeinkre, a félelmeinkre, a dadogó, vagy szájunkon túlságosan gyorsan kicsúszó szavakra, mérhetetlen szeretetvágyunkra, ahogy minél többet és többet igyekszünk megtenni azért, hogy sok-sok szeretetet happolhassunk be, és mellé fogunk, csalódunk, aztán esetleg jön, árad a szeretet. Akkor pedig attól rettegünk, hogy elveszíthetjük az oly áhított, annyira nehezen megszerzett szeretetforrást, akire már mi is árasztani akarjuk az érzéseinket.

Fotó:Pénzes Kristóf

És ez nem életkor kérdése. Örkény Macskajáték című klasszikussá nemesedett groteszkje a logikátlan, de nem múló, öregkori vágyról, szerelemről regél. Fassbinder ugyancsak klasszikussá lett filmje, A félelem megeszi a lelket, aminek kiváló színpadi adaptációja, Alföldi Róbert rendezésében, az Átriumban látható, arról beszél, hogy minden előítélet dacára, egy arab bevándorló, és egy nála húsz évvel idősebb, hatvan esztendős német nő is egyszer és mindenkorra egymásba szerethet. Lehet, hogy nem lángolóan, de mégis örökkön-örökké.

Szabó Máté biztos kézzel, kellő empátiával, időnként a hidegből melegbe rántva a nézőket, rendezte a Heisenberget. A közönség meghatódik, nevet, olykor kicsit a föld fölött lebeg. És fölöttébb szereti a két színészt, akik igencsak rászolgálnak erre.

Hajrá, előre!

A test és a lélek kizsigerelésével, meg némi csalással, a csúcsra lehet jutni, mondjuk az olimpiai dobogó legfelsőbb fokára. Ehhez meg kell alkudni, akár a saját elveinkkel, hazudni kell, háttérbe szorítani a partnerünket, feladni mindent, és akkor ott állhatunk legeslegfelül, hősökként tekintenek ránk. Lesz pénzünk, hírnevünk, de ott lesz bennünk a rettegés attól, hogy valaki mégiscsak talál valami szabálytalanságot, ha a doppingvizsgálat nem is mutatott ki semmit, akkor is csak megneszelhető valami svindli, és hullhatunk a porba íziben, oda a hú, de nagy dicsőségünk.

Fotó: Orlai Produkció

Karikírozom persze, de leginkább erről regél Jonathan Maitland Tagadj, tagadj, tagadj! című darabja, amit a Hatszín Teátrumban, az Orlai Produkció égisze alatt, mutattak be, Szabó Máté rendezésében. A sport körüli őrületről, tébolyult szenvedélyről beszél, arról, hogy sokan az életüket adnák azért, és ezt felmérés is bizonyítja, hogy az ő dicsőségükre szólaljon meg hazájuk himnusza. Hogy ott legyenek fent, fent, legfelül. Ami a mi hősünk, egy rövidtávfutónő esetében, akár egy századmásodpercen is múlhat, hogy ő nyargal-e be ennyivel előbb a célba, amit esetleg már nem is látunk, csak a célfotó mutatja ki. És ezért a nagy felhajtás! Ezért kell gyötrődni, szenvedni, akár a kínok kínját kiállni, pokoli sok nehezen elviselhető, lélekölően monoton tevékenységet folytatni, azért a kis pöttömnyi időkülönbségért!

Fotó: Orlai Produkció

És már régestelen régóta nem lehetünk biztosak a verseny tisztaságában. Nem tudhatjuk, hogy ahogyan az érdeklődés is mesterségesen felturbózott, úgy nem mesterségesen felturbózott-e az a test is, ami ezt a bravúrt végrehajtja. Bár a Lovas Rozi által játszott főhősnőnk azt mondja, hogy ez legalább tiszta sor, az mérhető, hogy valaki előbb sprintel be a másiknál. Ha viszont valaki például Oscar-díjat kap, szavazás alapján nyer, és hát ugye ízlések és pofonok, ez már vitatható. Mondja ezt ő, aki tudja, hogy rafinált módon génmanipulálációt hajtottak rajta végre, amivel abszolút átlépett egy határt. Olyan határt, amire nincs még szabály, mert új eljárásról van szó, így nem is büntethető, mert ami ugye nem ütközik törvénybe, szabályba, az nem megtorolható. Csak hát morálisan totálisan megengedhetetlen, meg nem tudni még hosszútávon milyen veszélyes, adódik is némi vérzés, látásprobléma, és ebből fakadó rémület, de kicsire nem adunk, hajrá előre!

Jonathan Maitland izgalmas, fontos kérdéseket, bizonyos tekintetben létkérdéseket tesz fel, és ezzel nem csupán a sportról szól. Hiszen az, hogy valaki átlép-e egy megengedhetetlen határt, vagy sem, már általános kérdés. Ahogy az is, hogy ezt manipuláció, erőteljes ráhatás, netán zsarolás kényszerétől megtörve teszi-e. Ugyanakkor problémának érzem a darabban, hogy szinte alig van benne cselekvés, ezért az előadásban sem nagyon, azonkívül, hogy néhány szépen kivitelezett, pantomim jellegű futóverseny imitációt látunk.

Fotó: Orlai Produkció

Leginkább szócsata folyik, mondhatnám azt is, hogy ez lényegében egy vitadráma, ami kétségtelenül érdekes, hiszen kiélezett szituációkról vitatkoznak a szereplők, és ettől fel is hevülnek kellőképpen, ami gyakran izgalmas. De szinte törvényszerűen le-leül a produkció időnként, szerencsés lenne, ha több lenne a játszható momentum.

Lovas Rozi remek a lelkét az ördögnek, azaz az edzőjének eladó, mindenáron hatalmas karriert befutni akaró sprinter szerepében. A totális magabiztosságot, és a teljes kétségbeesést, elanyátlanodást, meg a számító rafinériát, és a már-már butaságnak vehető naivitást képes egyik pillanatról a másikra váltogatni.  Ullmann Mónika olyan edzőt testesít meg, aki számára már teljesen természetes, hogy a győzelemhez csalni kell, és hát valószínűleg nem csak a sportban, hanem máshol is. Eljátszik egy csökönyös, megkérgesedett, alamuszi nőt, aki látszólag kedvesen cseveg, miközben, ha kell, abszolút kész a hátba döfésre. Nagy Dániel Viktor az a volt férj, akire a nagy versenylázban nem maradt idő, és tán ezért is, újságíróként akár képes vastagon volt felesége ellen írni. Sztarenki Dóra a feljelentő vetélytárs, aki lehet, hogy tisztán versenyzik, mégis immorális. Ficzere Béla az a vizsgálóbíró, aki bár kilát a szabályok mögül, de mégis csak azok szerint cselekedhet, azaz tehetetlen.

Szóval a rossz nem nyeri el méltó büntetését, jó pedig talán már nincs is. Meglehetősen nyugtalanító!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!