A Sztálin halála közben végig azon gondolkodtam a moziban, hogy vajon miért nem működik. Jók a karakterek, akiket jó színészek formálnak meg, érdekes, és önmagában is groteszk a sztori, ami megjelenik a filmben, mégis csak nagyon ritkán volt igazán szórakoztató, és még kevesebbszer vicces Armando Iannucci alkotása.
Pedig kifejezetten jó visszhangot kapott a filmszatíra: a kritikusok szerették, mi több, a nézők is, és a trailere alapján megfelelően elborultnak tűnt ahhoz, hogy maradandó élmény legyen. Aztán valahogy mégsem lett az.
A Sztálin halálának alapja egy francia képregény, amelyet britek vittek mozivászonra. Mint ilyen, azt mutatja meg, hogyan képzelik el Nyugat-Európában a legsötétebb szovjet időket, amikor bárkit bármelyik pillanatban bebörtönözhettek/megkínozhattak/kivégezhettek. Azért, mert olyat mondott vagy tett, amit nem kellett volna, vagy csak nem volt elég lelkes a rendszer építésében, netán a származásával akadtak gondok. Ez az az időszak, amikor az a gyanús, ami nem gyanús, és még a Sztálin közvetlen környezetében élők is retteghettek, hogy mikor kerülnek rá a likvidálandók listájára.
Ez az egész társadalmat átszövő,
egyre extrémebb módon megnyilvánuló paranoia,
és a főnöknek való megfelelni akarás jelenik meg a filmben. Igazából még eltúlozni sem nagyon kellett mindezt, hogy kész legyen a politikai szatíra, hiszen önmagában groteszk, hogy mire kényszerített embereket a keleti blokkban az 50-es évek.
1953 márciusának elején járunk, a történet kezdetén Sztálin (Adrian McLoughlin) még él és virul. Átnézi és kiadja a legfrissebb listákat azokról, akiknek végleg befellegzett, a hivatalos üléseket helyettesítő lakomán látja vendégül a Központi Bizottság tagjait, és a jól végzett munka után egy kis zenét hallgat a dácsájában. Közben megismerjük a történet főszereplőit: a mókamester Hruscsovot (Steve Buscemi), akinek arra is van gondja, hogy minden este lediktálja a feleségének, hogy aznap melyik viccen nevetett Sztálin és mi nem tetszett neki; Malenkovot (Jeffrey Tambor), a Szovjetunió minisztertanácsának elnökét, aki már maga is kezd belezavarodni abba, hogy éppen ki és mi kedves a főnöknek és a belügyminiszter Beriját (Simon Russell Beale), aki saját kezűleg is hajlandó elvégezni a piszkos munkát. Fontos szerepet kap a Michael Palin által alakított Molotov is, aki felesége után maga is rákerült a listára. A letartóztatására viszont már nem kerül sor, mert Sztálin súlyos agyvérzést kap, és a saját vizeletében fekve találnak rá.
A KB tagjai először teljesen tanácstalanok, hogy mi tévők legyenek ebben a súlyos helyzetben, majd hamarosan beindul a taktikázás és a frakciózás. Megjelenik Sztálin két gyereke, a beszámíthatatlan Vaszilij (Rupert Friend) és a gyámolításra szoruló Szvetlana (Andrea Riseborough) is, nagy nehezen orvost is kerítenek (Sztálin nem sokkal a halála előtt rendelt el tisztogatást az orvosok között), de már nem lehet megmenteni a vezért. A film nagy része ezután arról szól, hogy mit kezdenek ebben a hatalmi hiátusban a KB tagjai, illetve az eseményekbe szintén aktívan beavatkozó Zsukov marsall (Jason Isaacs), a Vörös Hadsereg vezetője.
És bár tényleg tragikomikus, hogy ezek a korántsem nagy formátumú „politikusok” a filmben ábrázolt módszerekkel döntöttek milliók sorsáról, miközben azon gondolkoztak, hogy egy halott ember mit szólna mindehhez, mégsem lehetett önfeledten szórakozni a Sztálin halálán.
Pedig az egész filmnek még a sajátos britsége is ad egy csavart.
Itt még az orosz KB titkárok egy része is úgy viselkedik, mint egy angol úriember, és elég csak egy Monty Python szkeccsre gondolni annak igazolására, hogy ez milyen vicces tud lenni. De Michael Palin ide vagy oda, itt ez a varázs sem működik.
Valahogy a moziteremben senki sem tudott hangosan nevetni olyasmiken, hogy a titkosszolgálat emberei véletlenül kezdenek el a békés tömeg közé lövetni, egész családokat tuszkolnak nagy, fekete autókba, Beriját pedig éppen egy fogoly kínvallatása közben éri a hír Sztálin agyvérzéséről. Nem azért, mert az 50-es évekkel márpedig nem illik viccelni, hiszen a humor a hasonló történelmi traumák feldolgozásának legitim és fontos eszköze. (Itt van mindjárt Bacsó Péter legendás filmje, a fentebb is megidézett A tanú, ahol ez tökéletesen működik.)
Igaz, a Sztálin halála néha kevéssé intelligens humorral operál, például amikor abból adódik a helyzetkomikum, hogy nehéz hozzáférni a saját vizeletében fekvő, eszméletlen Sztálinhoz anélkül, hogy mindenki összekoszolná magát. Érthető, hogy a sztálini örökséget éppen rehabilitálni és konszolidálni próbáló orosz vezetésnek mindez nem tetszett, és a kulturális minisztérium nem engedte mozikba a filmet, miután bántónak és túlzónak minősítették. Pedig tényleg lehet ilyesmivel viccelni, sőt, valószínűleg kell is, de elképzelhető, hogy a Sztálin halála humora csak nagyobb kulturális és földrajzi távolságból nézve tud igazán élvezetes lenni.
