Már véget ért a hivatalos nemzeti gyász Egyiptomban, de továbbra sem sikerült napirendre térni a Bir el-Abdan mecset ellen, több mint 300 életet követelő támadás felett, amely a legsúlyosabb merénylet volt az ország történelmében. Habár egyelőre még senki nem vállalta magára a támadást, az Iszlám Állam (ISIS) valamelyik „leányvállalatát” sejtik a háttérben, ami egyben azt feltételezi, hogy az ISIS ellen folytatott harcnak még koránt sincs vége.
Fattáh asz-Szíszi egyiptomi elnök a Bir el-Abdan ellen elkövetett merényletek után felszólította a vezérkari főnököt és a belügyminisztériumot, hogy az elkövetkező három hónap során stabilizálják a Sínai-félszigetet. Ehhez pedig, ahogyan az arab vezető mondta
„Brutális erőt is bevethetnek”
Azóta az egyiptomi légierő pár tucat légitámadást intézett a térségben, de egyelőre az elemzők és a szakértők találgatják, hogy milyen módszerekkel lehetne még fokozni Kairó terrorizmus elleni háborúját. Hiszen Egyiptom évek óta pénzt, erőforrást és emberéletet nem kímélve próbálta meg „pacifikálni” a Sínai-félszigetet. A Szíszi által támasztott „szoros határidő” pedig még keményebb fellépésekre sarkalhatja az egyiptomi hadvezetést, amely eddig sem bánt kesztyűs kézzel a helyiekkel. Idén áprilisban nagy felzúdulást keltett a nemzetközi médiumokban egy olyan kiszivárgott videó, amelyen az egyiptomi katonák fegyvertelen embereket végeznek ki valahol a Sínai-félsziget környékén.
Sokkal kiterjedtebbé válhatnak a harcok, a nehéz gazdasági helyzetben lévő arab ország több fegyvert vásárolhat, illetve Egyiptom más országokkal is szorosabban együttműködhet.
Csakhogy már elsősorban nem azokkal, akikkel korábban szokott:
amióta 2017. augusztus 23-án a Trump-adminisztráció törölte az Egyiptomnak szánt 95 millió dollárnyi gazdasági (főleg élelmiszer-) -segélyt, és visszatartott 195 millió dollár értékű katonai támogatást, Kairo azóta ismét Oroszország felé kezdett el lavírozni, amit jól szimbolizált az ed-Dabaa mellett tervezett atomerőmű megépítéséről szóló szerződés aláírása.
Viszont a két ország közötti együttműködést és a terrorizmus elleni harc újabb szintjét jelentené az a megállapodás, amelyet a héten kötöttek a felek. Vagyis ezentúl, ha az orosz légierő akarja, akkor használhatja az arab ország légibázisait a szíriai, de akár a Sínai-félszigeten zajló bombázásokhoz is. Ugyanúgy feltételezhető, hogy Egyiptom a többi Perzsa-öböl menti monarchiától (Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek) szintén több anyagi támogatást fog kérni (az emírségek esetében katonai segítséget, ez egyáltalán nem számítana újdonságnak), s nem elképzelhetetlen Izraellel és akár a szíriai Bassár el-Aszad-dal való szorosabb kooperáció sem.
Törvényen kívül
Ugyanakkor jogosan merül fel a kérdés:
Egyiptom a még nagyobb nemzetközi együttműködéssel és erőteljesebb katonai fellépéssel képes lesz-e hosszabb távon stabilizálni a Síniai-félsziget?
Ugyanis a Sínai-félsziget nem az elmúlt két-három évben lett Egyiptom egyik legveszélyesebb, legforrongóbb és legkaotikusabb régiója. Igazából már évszázadok óta egy olyan területnek számított, ahol a törvény és az államhatalom nehezen vagy egyáltalán nem érvényesült, rendszeresen törtek ki felkelések és zavargások, a beduin törzsek hol egymással, hol az egyiptomi monarchiával, hol pedig a külföldi megszállókkal (az Oszmán-Török Birodalomtól kezdve, Franciaországon át, egészen a Brit Birodalomig bezárólag) viseltettek hadat. Ezzel párhuzamosan pedig virágzott a feketekereskedelem, a legjelentősebb csempészútvonalak ezen a területen vonultak át és leghírhedtebb útonállók is itt tevékenykedtek. Végül pedig az sem véletlen, hogy a november 24-i támadás célpontjai a szúfik – az iszlám vallás egyik békésebb és misztikusabb irányzata – voltak, akik közül sokan az üldöztetések vagy a pogromok elől a Sínai-félszigetre is vándoroltak.
Lényegében a Sínai-félsziget volt – a Gázai-övezet és Golán-fennsík mellett – az olyan nagyobb terület, amely a leginkább megszenvedte az összes arab-izraeli háborút, hiszen hol Egyiptom, hol Izrael fennhatósága alá tartozott, a legnagyobb és legvéresebb ütközetek pedig rendre itt zajlottak. Mivel az 1979-es egyiptomi-izraeli különbéke megkötése után egyszer sem cserélt gazdát terület, és ez lehetőséget adott arra, hogy komoly befektetéseket hajtsanak végre a régióban. Hamarosan ez lett a legfontosabb kőolajtermelővé – az Egyiptom számára az össztermelés körülbelül harmadát biztosította -, és a turizmus terén is a Vörös-tengeri partvidék, illetve a déli területek váltak az egyik legkedveltebb célterületté.
Hoszni Mubárak egyiptomi elnök hivatali idejének egyik legjelentősebb eredménye volt, hogy jól tudott egyensúlyozni a helyi törzsek között, akik közül nem egyet sikerült a kormány mellé állítania vagy legalábbis megvesztegetéssel megakadályozni a lázadást. Ugyanúgy jelentős szerepet játszott a nemzetközi közösség is: a Többnemzeti Erők és Megfigyelők (MFO) békefenntartó misszió őrizte a békét, pénzügyi segélyprogramokat és fejlesztési terveket valósítottak meg a környéken.
Egyszer véget ér…
Ezért a 2011-ben bekövetkezett egyiptomi események nemcsak Mubárak „uralkodásának”, hanem a Sínai-félszigeten lévő törékeny békéjének a végét is jelentették. A korábban kormányhoz közel álló törzsek elvesztették támogatásukat vagy éppen hitelüket a helyiek előtt, akik ehelyett – nemcsak ideológiai, hanem megélhetési gondok miatt is – a szélsőséges iszlamista eszmékben keresetek megnyugvást. Emiatt gyakorlatilag gomba módra szaporodni kezdtek a különböző szélsőséges iszlamista csoportok. Sokáig az al-Kaidához tartozó Egyiptomi Iszlám Dzsihád – az ő tagjai követték el az Anvár Szadat elleni 1981-es merényletet – volt a legjelentősebb ilyen csoportosulás, de 2011-ben hirtelen több versenytársuk is akadt, mint az Anszár Beit al-Makdisz (Jeruzsálem Partizánjai) vagy az Anszár as-Saría (Iszlám Törvénykezés Hívei) helyi ága.
Ezekben a csoportokban rendszerint az volt a közös, hogy szorosabb-lazább viszonyt ápoltak az al-Kaida nemzetközi hálózatával, elutasították a korruptnak tekintett egyiptomi kormány hatalmát, és dzsihádot folytattak egy iszlám állam megteremtése érdekében. Nagyon jó kapcsolatokat építettek ki a gázai (Hamász) és a 2011 utáni líbiai militánsokkal, és az anyagi – főleg fegyver – támogatások is tőlük érkeztek. Ezek a csoportok nem válogattak, mivel ha nem a katonák ellen követtek el merényleteket, akkor gyakran egymás ellen harcoltak.
A Sínai-félszigeten dúló harcok pedig még kiélezettebbé váltak Mohamed Murszi, iszlamista elnök és a Muszlim Testvériség vezetőjének 2012-ben történt megválasztását követően. Murszi azonban egyáltalán nem sietett megoldani a kérdést: nemcsak azért, mert ideológiailag a Muszlim Testvériség egyes vezető tagjai „ideológiai rokonságot” véltek felfedezni a helyi csoportokkal, hanem közvetve hozzájárultak az elnök hatalmának megszilárdításában. Például a rá nézve veszélyesnek gondolt katonai vezetőket rendszerint ide küldte, és a folyamatosan növekvő áldozatok száma – 2011 és 2013 között 971-en vesztették életüket az összecsapásokban – lehetőséget teremtett a tisztogatásokra és kényszernyugdíjazásra.
Ilyen volt például a 2012-es „Sas-hadművelet”, amely egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és ez újabb tisztogatásokhoz vezetett.
Olaj a tűzre
Murszi 2013-ban történt megbuktatása után a harcok még jobban kiéleződtek. A Muszlim Testvériséget és a hozzá hasonló csoportokat terrorszervezetekké nyilvánították, betiltották és üldözni kezdték. Habár több ezer tagját és vezetőjét állították bíróság elé – több százukat halálra ítélve – elég sokaknak sikerült elmenekülniük a szomszédos Líbiába vagy a Sínai-félszigetre, ahol azonnal csatlakoztak valamelyik szélsőséges csoporthoz. Így pár hónap alatt több mint százra emelkedett a támadások száma és a mai napig nem tudni, hogy pontosan mennyien vesztették életüket ebben az időszakban.
Miután 2014-ben Fattáh asz-Szíszi lett Egyiptom elnöke, ígéretet tett a rendteremtésre és a terrorizmus megszüntetésére, de az országban azóta sem változott érdemben a helyzet. Habár a támadások nagy részét a Sínai-félszigeten hajtották végre, nem kizárólag oda koncentrálódott: Kairóban és más egyiptomi nagyvárosban szintén sokan haltak meg, de például a szomszédos Líbiában is már több tucatra tehető azoknak az egyiptomiaknak száma, akikkel a helyi militáns csoportok végeztek.
A diplomáciai képviseletek (például az olasz konzulátus) és a külföldiek szintén kedvelt célpontnak számítottak. Ezen a téren a legsúlyosabb merénylet kétségkívül az volt, amikor 2015. október 31-én Sarm es-Sejkből felszállt Metrojet Flight 9268-as repülőgépet a Sínai-félszigeten felrobbantották: a 224 halálos áldozatból 212-en orosz állampolgárok voltak, ezért Moszkva szinte azonnal hozzálátott a mintegy nyolcvanezer orosz turista hazamenekítéséhez. A Vörös-tenger térségében lévő üdülők szinte teljesen kiürültek, mivel az ott nyaralók több mint 70 százalékát oroszok tették ki. Az orosz légitársaságok – a britekkel és a franciákkal együtt – törölték az egyiptomi járataikat. Ezt súlyosan megszenvedte az egyiptomi turizmus, amely 2016-ban már csak 5,2 millió látogatót fogadott, miközben 2010-ben ez a szám tíz millióval több volt.
Az ilyen merényleteket rendre megtorlás, bombázás, kiterjedt katonai hadművelet, vagy szigorú katonai intézkedések követték. Például 2014-ben elrendelték egy „pufferzóna” (ütközőterület) létrehozását a gázai-egyiptomi határon, balamint Rafah város keleti részének az evakuálását. Egyiptomi források szerint mintegy 800 házból költöztették ki az embereket és legalább 10 000 lakost evakuáltak a térségből. Ezzel párhuzamosan rendkívül megszigorodtak a határátlépések, és gyakorlatilag az összes csempészalagutat berobbantották az egyiptomi-izraeli határon.
Hidrával küzdve
Csakhogy, mint a Bir el-Abdan elleni támadás mutatja ezek sem vezettek eredményre. Igaz, egyelőre senki nem vállalta magára a támadást, csupán annyit tudni, hogy a körülbelül 40 fős csoport az Iszlám Állam (ISIS) terrorszervezet zászlaját lengetve, több járművel közelítette meg a helyszínt. A mecset környékén pokolgépeket robbantottak fel és a menekülőkre kézifegyverekkel nyitottak tüzet. (A merénylet részletesebb leírása: itt olvasható) Sokan a korábban említett Anszár Beit al-Makdiszt sejtik a merénylet mögött, akik 2014-ben hűséget esküdtek az ISIS-nek és felvették a Sínai Vilajetet nevet. Idővel ők lettek a legaktívabb terrorcsoport a környéken, az általuk meggyilkoltak száma pedig meghaladhatja a több mint 1000 főt, állításaik szerint ők a felelősek az orosz gép felrobbantásáért.
De ha valóban ők állnak a merénylet hátterében, az igencsak rossz hír lenne nemcsak Egyiptom, hanem az egész nemzetközi közösség számára. Tavaly ugyanis úgy tűnt, hogy legyőzték és felbomlasztották a Sínai Vilajetet. Ám hamarosan új vezetőjük akadt a Szíriát megjárt Abu Oszama al-Maszri személyében, akinek sikerült újraszerveznie a csoportot. Ráadásul ő ennél többet is tett: amikor már látható volt, hogy Irakban és Szíriában már az ISIS képtelen megtartani a területeit, ezért igyekezett minél több fegyverest átcsoportosítani más térségekbe, elsősorban Észak-Afrikába.
Ezért a Sínai-félsziget a terroristák számára egy kiemelt menedékhelyként kezdett el funkcionálni, amely tökéletes a gerilla hadviselésre, a terrorizmusra, az „üss és fuss” jellegű akciókra. Ezzel párhuzamosan maguk mögött tudhatják több beduin törzs támogatását is, és képesek soraikat feltölteni az itt élő, szélsőséges nézeteket valló és a kormányzatban csalódott emberekkel. Lényegében az már csak hab a tortán, hogy a Sínai-félsziget északi részén húzódó csempészútvonalakat és megmaradt alagutakat tökéletesen kihasználják a fegyver- és lőszer-utánpótlásra.
Ez pedig csak tovább erősíti azokat az aggodalmakat, amelyek szerint hiába űzték ki az ISIS-t a „magterületekről”, vagy Irakból és Szíriából (egy bizonyos mértékig Líbiából), a terrorszervezet ellen folytatott háború még korántsem ért véget. Sőt, egy az területre kiterjedő és rendkívül sok áldozattal járó harc igencsak nagy veszély jelentene a globális gazdaságra nézve: a Sínai-félsziget mellett helyezkedik el a Szuezi-csatorna és a Vörös-tenger, amely a világgazdaság egyik legfontosabb ütőere.
