A minap a Városligetben egy troli vezetője nem engedte meg az utasnak, hogy a kocsiban dohányozzon, mire az „jogos felháborodásában” megkéselte a sofőrt. Egy 16 éves pilisvörösvári és egy 15 éves solymári fiú egy solymári buszmegállóban felszállt a menetrend szerint közlekedő buszra, majd a jármű ajtaját kitámasztották, így az nem tudott elindulni. A sofőr rájuk szólt, mire a 16 éves fiú ököllel arcon is ütötte a buszvezetőt, aki súlyos sérülést szenvedett. Nekünk meg már a szemünk sem rebben az ilyen hírek hallatán.
Szociálpszichológus ismerősöm régen mondogatja, hogy egy-egy társadalom „lelki egyensúlyának” biztos fokmérője a közúti közlekedési morál alakulása. Amióta olyan nagyra nyílt a társadalomban a szegények és a gazdagok közötti vagyoni olló, azóta szemmel láthatóan gyakoribbak lettek a közúti összetűzések is.
Nem kellenek nekünk migránsok, beilleszkedni nem tudó, elvakult muszlimok, akik késsel, fegyverrel, teherautóval támadnak békés járókelőkre. Itt vannak nekünk a magunk csibészei. Ha mindazok a támadások, amelyek a mentősöket, az autóbuszok és a trolik vezetőit mostanában érik, mondjuk, néhány száz kilométerrel nyugatabbra történnek, első helyre kerülnének a hazai köztévé hír műsoraiban. Magyarázkodhatnának a hatóságok, hogy a történtek mögött pusztán néhány agresszív ember dühös kirohanása áll, akkor is azt híresztelnék, hogy lám-lám a terrorizmus milyen gazságokra képes.
Az egész világ fel van bolydulva. Az emberekben idehaza is csúcsra járatva működnek az indulathormonok. Véresre verik az iskolában a gyengébb gyereket, ha az nem hajlandó engedni az erőszaknak, és nem adja oda az erősebbnek a telefonját. Aztán ha elszakad a cérna gyengébbekben, és megelégelték a csicskáztatást, összefognak, és attól sem rettennek vissza, hogy megöljék a zsarolóikat. Néhány éve egy kollégium megalázott „csicskásai” ölték meg és fojtották bele a közeli tóba azt a fiút, aki rettegésben tartotta őket. Példa van rá bőven, annyi hasonló filmet sugároznak korhatár nélkül a kereskedelmi tévék, hogy ki-ki kedvére válogathat a gyilkolási módszerekben.
Ahelyett, hogy a politika igyekezne csitítani az emberekben feltörő indulatokat, inkább hergeli azokat. Újabb és újabb ellenségeket kreálnak nekünk. Mindig találnak egy idegent, akinek más a bőrszíne, a vallása, a neveltetése, akit okolni lehet a szegénységért, a munkanélküliségért. Akitől félni kell, mert aljas szándékai vannak. Azt mondják, ha nem vagyunk elég óvatosak, megerőszakolják az asszonyainkat, lányainkat, lebontják a templomainkat. Ám ha itt élnek nálunk? Félni lehet a nyomornegyedek népétől is, mert lopnak, rabolnak, ha kell, gyilkolnak is akár a család szeme láttára. Mint ahogyan meglincselték azt a szerencsétlen tanárt annak idején, amikor azt gondolták, elütött egy kislányt a faluban. Éppen tíz éve annak is, hogy néhány elmebeteg, indulathormon-túltengésben szenvedő szélsőséges, az ártatlan romákra kezdett lövöldözni, olyan közömbösen, mintha a vurstli céllövöldéjében tenné.
Ideje volna észhez térni, mielőtt még jobban elszabadulnak az indulatok. Nagyon veszélyes ezzel a tűzzel játszani, mert elég lehet, hogy egy focimeccs után a két tábor kemény magja egymásnak essen, aztán hozzájuk csatlakozzanak, akik elégedetlenek az egészségügy vagy az oktatás helyzetével. Jöhetnek a kilakoltatások ellen tiltakozók is, és a fél ország máris kaszára-kapára kapva képes lehet egymásnak esni.
Akkor kő kövön nem marad megint, ahogyan azt már jó néhányszor megtapasztaltuk a történelmünk során.
