2022 óta az illegálisan annektált területeken elkövetett egyik legsúlyosabb orosz emberi jogi jogsértés – az ukrán nem harcolók tömeges bebörtönzése – gyakran elkerülte a nemzetközi sajtó, a politika, a diplomácia és a tudományos körök figyelmét.
Oroszország 2014 óta Ukrajna ellen folytatott terjeszkedési háborújának – valamint a moldovai, grúz, örmény, kazahsztáni és belorusz fegyveres erők bevetésének – elsődleges célja az volt, hogy visszanyerje az irányítást vagy a befolyást a cári és szovjet birodalmak területei és lakossága felett, amelyeket Moszkva elveszített, amikor ezek az államok 1917-ben és 1991-ben felbomlottak. Ennek a tágabb stratégiának részeként az elmúlt 12 évben a Kreml egyik fontos célja az ukrán állampolgárok fizikai elfogása és – amennyire csak lehetséges – erőszakos beolvasztása az orosz társadalomba és kultúrába, gazdaságába, államába, oktatási rendszerébe és hadseregébe. Legalábbis Ukrajnában 2022 óta az orosz expanzionizmus éppúgy a demográfiáról szól, mint a földrajzról.
Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosságának (OHCHR) 2025-ös jelentése szerint: „Oroszország Ukrajna elleni teljes körű invázióját a megszállt területeken a civilek ellen elkövetett szisztematikus emberi jogi jogsértések kísérték, ideértve az önkényes fogva tartást, a kínzást, az erőszakos eltűnéseket és a tisztességes tárgyaláshoz való jog megtagadását. Az ENSZ mechanizmusai számos civil áldozat tanúvallomását dokumentálták, amelyek bizonyítják e jogsértések mértékét és szisztematikus jellegét”. A 2014 óta Oroszország Ukrajna elleni háborújának ezen aspektusáról szóló tudósítások és kutatások elsődleges témája a kíséret nélküli ukrán gyermekek elrablása volt az Ukrajna déli és keleti részén fekvő megszállt területekről. E kisgyermekek és tinédzserek elfogása, fogva tartása, kitelepítése, deportálása, átnevelése és oroszosítása, valamint esetenkénti visszatérésük Ukrajnába számos újságírói nyomozás, gondolkodóközpontok jelentése, kutatási tanulmány, tudományos konferencia, parlamenti meghallgatás, kormányzati nyilatkozat, nemzetközi határozat és diplomáciai konzultáció tárgyává vált. Az ukrán gyermekek Oroszországból Ukrajnába történő hazatelepítése a közelmúltban az Egyesült Államok first ladyje, Melania Trump ügyévé vált.
Egy vitathatatlanul ugyanolyan fontos, de kevésbé alaposan kivizsgált, kevésbé tudósított és kevésbé nyilvánosságra hozott emberi jogi kérdés, amely Oroszország 2014 óta fogva tartott ukránokkal szembeni bánásmódját érinti, a megszállt területeken élő felnőtt civilek sorsa. Jelenleg több ezer ukrán civil van bebörtönözve különböző orosz fogva tartási létesítményekben – a börtöncelláktól és garázsoktól kezdve a előzetes letartóztatási intézeteken át a rendes börtönökig – a megszállt területeken és magában Oroszországban egyaránt. Újságírók és emberi jogi szervezetek korábbi beszámolóira, valamint interjúkra támaszkodva ez a politikai összefoglaló elmagyarázza és értékeli ezeket az emberi jogi visszaéléseket, továbbá tárgyalja azt a problémát, hogy nincs nyilvánvaló módszer e politikai foglyok szabadon bocsátására.
A tömeges letartóztatások politikai meghatározó tényezői és funkciója
Az ideiglenesen megszállt területeken élő ukrán állampolgárok kisebbsége – különösen az etnikailag orosz vagy erősen oroszosodott ukrán lakosság körében – nem ellenezte a régió Oroszország általi megszállását és annektálását, illetve az orosz nemzethez való integrációját vagy asszimilációját. Ugyanakkor a 2014 óta, és különösen 2022 óta orosz ellenőrzés alá került ukrán állampolgárok többsége vagy nem lelkesedett, vagy ellenezte, hogy akaratuk ellenére részt vegyenek Moszkva azon kísérletében, amely Oroszország területét és népességét Ukrajna rovására kívánja növelni.
A Kreml egyik fő eszköze az elfoglalt területeken élő ukránok alávetettségének és engedelmeskedésének biztosítására az volt, hogy több ezer hétköznapi polgárt rövid vagy hosszú távra bebörtönzött az eltérő véleményűek elnyomása és elrettentése érdekében. Ugyanez vonatkozik ezeknek az ukránoknak a többé-kevésbé kínzásszerű bánásmódjára – lásd alább – Oroszország különböző előzetes letartóztatási intézeteiben, büntetés-végrehajtási intézeteiben, börtönkolóniáiban és szűrőtáborokban. Az Oroszország által fogva tartott ukránok esetének csupán egy töredéke magyarázható hagyományos bűncselekményekkel, de még ezek a fogva tartások is jogellenesek, mivel az ukránok által Ukrajna állami területén elkövetett közönséges bűncselekményeket az ukrán bűnüldöző szerveknek kellene kezelniük. Emellett az Ukrajna törvényes állami területének fegyveres megszállása ellen irányuló ukrán partizántevékenységek az ukrán jog szerint nem minősülnek bűncselekménynek.
Az Oroszországban és az orosz megszállás alatt álló területeken fogva tartott ukrán civil foglyok többsége sem súlyos bűncselekmények elkövetője, sem pedig az orosz–ukrán háborúban részt vevő nem szabályos harcos – legalábbis az ukrán jogszabályok szerint nem. A fogva tartott ukrán civilek közül sokan letartóztatásuk előtt – és egyes esetekben akár utána is – kifejezték, hogy nem értenek egyet Oroszország Ukrajna elleni háborújával és megszállásával. Őket Oroszország „szélsőségességellenes” jogszabályai alapján tartóztatták le, zárták börtönbe és ítélték el, amelyek tiltják Oroszország háborújának, területi terjeszkedésének és az Ukrajnában elkövetett népirtásnak a bírálatát, sőt még a megemlítését is. Azok közül az ukrán civilek közül, akik ellenzik, hogy Oroszország átvegye az irányítást otthonaik és városaik felett, néhányan különböző formájú, erőszakmentes közvetlen cselekvésekben vettek részt.
Az orosz börtönökben és táborokban fogva tartott ukrán civilek egy meghatározhatatlan hányada azonban nyilvánvalóan véletlenszerűen letartóztatott személy, akik ellen hamis bizonyítékok, megbízhatatlan vagy hiányzó tanúvallomások, valamint kényszerrel kicsikart vallomások alapján koholt vádakat emeltek. Az orosz fogságban lévő ukrán civilek közül sokan semmiféle aktív ellenállást nem tanúsítottak Oroszország annektálása ellen, sem pedig nem fogalmaztak meg nyilvános kritikát az orosz rezsimmel szemben. E foglyok közül néhányan kifejezetten oroszbarátok és Putyin-pártiak voltak, de ismeretlen okokból mégis valamilyen ürügy alatt fogva tartják őket.
Első pillantásra az ukrán civilek tömeges letartóztatása a megszállt területeken paradoxnak tűnik. Miért tartóztatna le, zárna börtönbe, deportálna és kínozna Oroszország megszálló hatósága civileket ezrével? Miért nem alkalmazza az orosz megszállás – annak ellenére, hogy az orosz alkotmány 2014-es és 2022-es módosításai az Oroszország által megszállt ukrán területeket az Orosz Föderáció teljes jogú és egyenrangú részeként határozzák meg – az orosz „szélsőségességellenes” jogszabályokat ott enyhébb formában?
A Kreml stratégiája, amely az ukrán civilek ideiglenes vagy hosszú távú tömeges bebörtönzését célozza – a megszállt területeken elkövetett egyéb emberi jogi jogsértések mellett –, ellentmond annak a moszkvai narratívának, miszerint Oroszország ukrajnai terjeszkedésének célja az 1991-es Szovjetunió felbomlása következtében igazságtalanul elvesztett orosz területek és népek felszabadítása és újraegyesítése. A megszállt területekről származó több ezer ukrán civil fogoly kegyetlen kezelése úgy tűnik, aláássa Oroszország azon törekvéseit, hogy ezeket a területeket Oroszország nemzeti területének szerves részévé alakítsa, mivel azzal a kockázattal jár, hogy elidegeníti a megszállt területeken élő, eddig lojális vagy semleges új orosz állampolgárokat.
Moszkva ukrán civilekkel szembeni, első pillantásra öncélúnak tűnő viselkedésének egyik magyarázata azokban a közvélemény-kutatásokban rejlik, amelyeket az ukrán megszállt területeken végeztek, mielőtt Oroszország elfoglalta volna azokat. A 2014-es Krímtől a 2022-es Zaporizzsja régióig a közvélemény-kutatások válaszadóinak többsége nem támogatta Oroszország és Ukrajna egyesülését, sem a régiójuk Ukrajnától Oroszországhoz való átsorolását. Az Oroszországon belül és kívül keringő népszerű mítoszokkal ellentétben eleve csak a helyi lakosság kisebbsége helyeselte, hogy Oroszország átvegye ezeket a régiókat. Valószínű továbbá, hogy azok közül, akik kezdetben üdvözölték vagy közömbösen fogadták az orosz csapatok megjelenését a térségükben, sokan átgondolták álláspontjukat, különösen miután tanúi lettek az orosz támadás kegyetlenségének Ukrajna déli és keleti részén, valamint a megszállás ambivalens vagy akár kedvezőtlen társadalmi-gazdasági hatásainak a saját régiójukban.
Ukrajna déli és keleti régióinak orosz általi elfoglalása 2014-ben és 2022-ben bonyolultabb volt, mint amire sok megfigyelő Oroszországon belül és kívül számított. Csak a Krímben zajlott 2014-ben az orosz megszállás és annektálás nagyjából a tervek szerint, legalábbis kezdeti szakaszában. Ennek a viszonylagos sikernek az egyik oka az volt, hogy mind a cári, mind a szovjet politika a Szentpétervárról és Moszkvából irányított több mint 200 éves uralom alatt átalakította a félsziget demográfiáját. Az etnikai oroszok a krími lakosságon belül egy apró kisebbségből abszolút többséggé váltak. Az egykor túlsúlyban lévő őshonos krími tatárok a félsziget lakosságának mintegy 10 százalékát kitevő kisebbséggé szorultak vissza. Mindazonáltal még a Krímben is Oroszországnak szembe kell néznie egy helyi – nagyrészt tatár – partizánmozgalommal, amely a megszállás ellen harcol. 2014 óta a krími civileket – gyakran a tatár kisebbségből – rendszeresen őrizetbe veszi az orosz megszálló hatóság.
Ukrajna szárazföldi részének többi megszállt, majd később annektált régiójában Oroszország katonai inváziója még kevésbé volt népszerű, mint a Krímben. A területek elfoglalását szigorú, államilag irányított megtorlásnak kellett követnie, hogy elnyomják a külföldi hatalomátvétellel kapcsolatos nyílt ambivalencia, kritika, ellenvélemény vagy ellenállás megnyilvánulásait. Moszkva nagyszabású elnyomó és megtisztító művelete a Donyeck, Luhanszk, Zaporizzsja és Herszon régiók megszállt területein a mai napig folytatódik.
Ezen a háttéren az ukrán civilek nagyszabású letartóztatása a megszállt területeken három funkciót tölt be. Először is, az ukrán civilek bebörtönzésének célja az, hogy elűzze, elszigetelje, cselekvésképtelenné tegye, és ha szükséges, megölje azokat az ukránokat a megszállt területeken, akik vagy hajlandóságot mutattak Oroszország megszállása elleni ellenállásra, vagy gyanú merül fel arra, hogy hajlamosak lennének erre.
Másodszor, az ukrán civilek – olykor önkényes – letartóztatása, valamint az széles körű kínzások dokumentált esetei és az orosz katonák, rendőrök és börtönőrök által elkövetett alkalmi gyilkosságok célja, hogy pszichológiai nyomást gyakoroljanak a megszállt területek lakosságára – függetlenül attól, hogy azok etnikailag ukránok-e vagy sem. Kisebb mértékben ez figyelmeztetés is azoknak az ukránoknak, akik valamilyen okból Oroszországban élnek.
Harmadszor, nemcsak a bebörtönzött ukrán katonai személyzetet, hanem az ukrán civil foglyokat is fel lehet használni Oroszország különböző alkudozási formáiban Ukrajnával és a nemzetközi közösséggel. Ez legnyilvánvalóbban – de nem kizárólag – az Oroszország és Ukrajna közötti jelenlegi és jövőbeli fogolycseréket jelenti.
Az ukránok és orosz állampolgárok közötti cserék kezdetben csak a hadifoglyokra vonatkoztak, de az elmúlt két évben már kis számban ukrán civil foglyokat is magukban foglaltak. A Kreml és az Ukrajna elleni háború vezetése szempontjából stratégiai jelentőségű, hogy Moszkva fogolycserék révén hazaszállíthassa az orosz állam szolgálatában álló elfogott harcosokat és nem harcosokat – különösen azokat, akik Ukrajnában vagy máshol bűncselekményeket követtek el – . A Kreml azon ígéretének hihetősége, hogy minden, Ukrajna által elfogott orosz állampolgárt szabadon enged, döntő tényező az Oroszországon kívül bevetett különböző fegyveres és fegyvertelen szolgálati személyzet folyamatos mozgósításának, motivációjának és harci szellemének biztosításában. A megszállt területeken élő ukrán civilek jelentős tartalékot jelentenek azoknak az oroszoknak a visszatéréséhez, akik Oroszország határain túl erőszakos vagy erőszakmentes kormányzati ügynökként tevékenykednek.
A fogva tartások száma, típusai és körülményei
Az Austausch, a Polgári Szabadságjogok Központja, a Sova Szakértői Csoport és partnereik által közösen közzétett, nagyszabású megfigyelési jelentés szintén azt állítja, hogy az ukrán civilek jogellenes szabadságmegvonása az orosz megszálló erők részéről nem véletlenszerű, hanem szisztematikus állami politika. Oroszország hivatalos és nem hivatalos fogva tartási létesítmények hálózatát hozta létre, ahol a civileket vádemelés nélkül, gyakran külvilágtól elzárva, hosszú távon tarthatják fogva, és fizikai, valamint pszichológiai kínzásnak, érzékszervi deprivációnak és szexuális erőszaknak vethetik alá őket. A fogva tartottak családtagjai semmilyen információt nem kapnak. Felmérések szerint a családok 75 százaléka jelenleg nem tudja, hol vannak rokonai, 60 százalékuk pedig nem kapott hivatalos tájékoztatást.
Az orosz intézményekből kiszivárgott hivatalos dokumentumok arra utalnak, hogy a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a Szövetségi Börtönszolgálat, a Nyomozó Bizottság és a katonai parancsnokok szorosan együttműködnek a jogellenes fogva tartások végrehajtásában. Az Ukrajnával szemben elkövetett számos orosz nemzetközi humanitárius jogsértés egyikeként Oroszország nem tesz különbséget civilek és hadifoglyok között, mindenkit a „különleges katonai művelet ellenfeleinek” minősítve.
(a) Eltérő számadatok
Oroszország eltitkolja az ukrán foglyok valós számát és sokuk fogva tartásának helyszínét. Moszkva gyakran megtagadja az ügyvédek hozzáférését, és nem engedi, hogy a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (ICRC) meglátogassa a foglyokat, ami a nemzetközi humanitárius jog megsértését jelenti.
Különböző becslések léteznek arról, hogy hány ukrán civil került fogságba, és azóta is orosz börtönökben tartják őket, illetve hányan haltak meg azóta. Artur Dobroserdov, az ukrán Belügyminisztérium különleges körülmények között eltűnt személyekért felelős megbízottja szerint 2025 tavaszán: „A mai napon több mint 70 000 ember szerepel az eltűnt személyek listáján – köztük katonák, civilek, más államok állampolgárai és hontalanok”.
Ugyanakkor az ukrán ombudsman, Dmytro Lubinets, arról számolt be, hogy az ukrán hatóságok megerősíthették, hogy a fegyveres konfliktussal összefüggő okokból jelenleg körülbelül 1 800 civil van fogságban, bár Lubinets azt is kijelentette, hogy:
„Van egy külön listánk, amely az előzetes adatok szerint azt mutatja, hogy több mint 16 000 ukrán civil tartózkodik orosz börtönökben”.
Ezzel párhuzamosan Iryna Vereshchuk, az elnöki hivatal helyettes vezetője arról számolt be, hogy körülbelül 2 500 civil foglyot azonosítottak, míg Ukrajna főügyésze az év későbbi részében a büntetőeljárások elemzése alapján jelentette, hogy 15 250 civilt azonosítottak, akiket a orosz hatóságok 2022 februárja és 2025 augusztusa között tartottak őrizetben.
2024 márciusában a nem kormányzati
„Stratégia a civilek szabadon bocsátására” című dokumentum – amely a Polgári Szabadságjogok Központjának javaslatait tartalmazta arra vonatkozóan, hogyan lehet nyomást gyakorolni az Orosz Föderációra a fegyveres konfliktussal összefüggésben az orosz fél által jogtalanul fogva tartott ukrán civilek szabadon bocsátásának biztosítása érdekében – felvázolta a megbízható szám megállapításával kapcsolatos módszertani kihívást:
„A konfliktus következtében az Orosz Föderáció által fogva tartott civilek száma legalább 7 000. Összesen akár 16 000 ilyen személy is lehet. Az orosz fogságból visszatért emberekkel készített interjúkon alapuló szakértői értékelések csupán hozzávetőleges becslést tesznek lehetővé az ukrán állampolgárok számáról, valamint azok civilekre és hadifoglyokra való felosztásáról az Orosz Föderációban és a megszállt területeken található kényszer-fogvatartási helyeken. Különböző források megerősítették, hogy körülbelül 1 900 polgári személyt tartanak fogva kényszer-fogvatartási helyeken. A fogva tartott polgári személyek számának becslése pontatlan, mivel az Orosz Föderáció nem hajlandó információt szolgáltatni ezekről az emberekről, illetve nem enged hozzájuk a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának vagy más nemzetközi szervezetek képviselőinek.”
Ezenkívül „a már fogságban lévő ukránokat szabadon bocsáthatják, büntetőeljárás alá vonhatják, kicserélhetik vagy meghalhatnak, miközben az Orosz Föderáció továbbra is fogva tartja az ukrán civileket a fegyveres konfliktussal összefüggő okokból. Az Orosz Föderáció által fogva tartott civilek száma ezért folyamatosan változik”. Az egyetlen egyértelmű dolog az, hogy „míg az Oroszország által önkényesen szabadságuktól megfosztott ukrán civilek száma 2014 és 2022 között hivatalosan százakban volt mérhető, a teljes körű invázió óta ez már ezrekben mérhető”.
(b) A fogva tartott civilek típusai
Az EBESZ Demokráciaintézmények és Emberi Jogok Hivatala (ODIHR) által 2025-ben készített, furcsa módon az úgynevezett „moszkvai mechanizmus” szerint összeállított hiteles tanulmány megállapítja, hogy az oroszországi ukrán civilek fogva tartásának mértékét és jellegét nehéz meghatározni a csoport sokszínű összetétele miatt. A besorolási kérdések mellett – tekintettel a konfliktus összetett jellegére – nem mindig egyértelmű, hogy valóban mindannyian nem harcosok-e.
Ugyanezen ODIHR-jelentés szerint 2022 óta Oroszország bizonyos időszakokban több tízezer, sőt akár több százezrnyi ukrán polgári személyt is fogva tarthatott a megszállt területeken. Ezen civilek közül sokakat a teljes körű invázió első hónapjaiban vitték el otthonaikból olyan régiókban, mint Kijev, Szumy, Csernyihiv, Harkiv és Herszon. Néhányukat még mindig vádemelés nélkül tartják fogva, gyakran a katonai parancsnokok vagy a regionális FSB-tisztviselők utasításai alapján. Fogva tartásukat gyakran időszakosan meghosszabbítják, többnyire bármiféle jogi indoklás nélkül.
Közöttük vannak a nem kellően engedelmes újságírók vagy közösségi vezetők, valamint olyan civilek, akiket azzal gyanúsítanak, hogy részt vettek Ukrajna védelmi erőfeszítéseiben, vagy hogy kapcsolatban álltak a 2014 utáni donbasi ukrán terrorizmusellenes művelettel. Közéjük tartoznak azok az ukránok is, akiknek a szabályszegései még orosz mércével mérve is csekélyek voltak, például azok, akik nem rendelkeztek az annektált területen szükséges összes orosz dokumentummal, vagy azok, akik nem voltak hajlandók az orosz megszálló hatalomnak dolgozni, például a helyi közigazgatás vagy a kritikus infrastruktúra alkalmazottai, a börtönszemélyzet és a tanárok, illetve mások, akiket a megszálló hatalom iránti hűtlenséggel gyanúsítanak.
Az ODIHR 2025-ös jelentése megjegyzi, hogy a fogva tartott ukrán civilek között vannak még:
„olyan személyek is, akik a teljes körű invázió idején nemzetközi szervezeteknél dolgoztak, beleértve az EBESZ Különleges Megfigyelő Missziójának három munkatársát is, akiket letartóztattak, majd „árulás” vagy „kémkedés” vádjával vádoltak meg, annak ellenére, hogy az EBESZ egyértelművé tette: ezeket a személyeket az EBESZ-mandátum keretében végzett munkájukból közvetlenül eredő tevékenységek miatt üldözik.”
„Ezen felül 2022-ben mintegy 2000 ukrán elítéltet szállítottak át Oroszországba az ukrán börtönökből, akik közül néhányat – annak ellenére, hogy már letöltötték büntetésüket – újra őrizetbe vettek”. Azok közül az ukrán állampolgárok közül, akik az Oroszország által megszállt területeken található ukrán börtönökben töltötték le büntetésüket, sokakat – más ukrán fogva tartottakkal együtt – gyakran az úgynevezett orosz „Külföldi Állampolgárok Ideiglenes Fogva Tartási Központjaiban” tartanak fogva. Az ezekben a központokban való internálás elvileg csak korlátozott ideig tarthat, de jelentős számú személyt már több éve tárgyalás nélkül tartanak fogva.
(c) A fogva tartás körülményei
Bár a háború idején a polgári személyek védelméről szóló Genfi Egyezmény csak szigorú feltételek mellett engedélyezi a polgári személyek internálását – fellebbezési joggal és tisztességes eljárással –, a legtöbb esetben Oroszország ezek közül a kötelezettségek közül alig vagy egyáltalán nem tartja be egyet sem. Ráadásul a nemzetközi humanitárius jog előírja, hogy a polgári személyeket szabadon kell bocsátani, amint az internálás okai megszűnnek, de a jelenleg fogva tartott ukrán polgári személyek közül sokan olyan területekről származnak, amelyeket már régóta felszabadítottak az orosz megszállás alól.
Az ukrán harcosokat és nem harcosokat egyaránt zord vagy rendkívül zord körülmények között tartják fogva. Mind a hadifoglyokat, mind a polgári foglyokat zárt cellákban tartják, alig vagy egyáltalán nem engedik őket a szabad levegőre, megvonják tőlük a megfelelő élelmet és orvosi ellátást, elszigetelik őket rokonuktól, és bántalmazásnak, rossz bánásmódnak és érzékszervi deprivációnak vetik alá őket. Az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosságának felmérései szerint a fogva tartottak többségét kínozzák.
A 2023 és 2025 között az ENSZ Emberi Jogi Főbiztossága által megkérdezett 216 szabadon engedett civil több mint 92 százaléka következetes és részletes beszámolót adott a fogva tartásuk alatt elszenvedett bántalmazásokról. Ez mind a férfiakat, mind a nőket érintette (144 férfi, 1 fiú és 54 nő). Ezen felül a megkérdezettek közül 101-en arról számoltak be, hogy tanúi voltak más fogva tartottak kínzásának vagy bántalmazásának. Hasonlóképpen, az összes polgári fogvatartott vagy azok hozzátartozói, akiket az Amnesty International egy 2025-ös jelentésében megkérdezett, olyan bánásmódról és fogva tartási körülményekről számoltak be, amelyek kínzásnak, embertelen vagy megalázó bánásmódnak, illetve büntetésnek minősülnek.
A kínzás elleni egyezmény, amelyet Oroszország is aláírt, tiltja a vádemelés nélküli, határozatlan idejű fogva tartást. A hosszú ideig tartó fogva tartás a súlyos lelki szenvedés miatt a kínzás egyik formája. Ezen felül Oroszország azzal, hogy eltitkolja a fogva tartottak tartózkodási helyét, megsérti az összes személyt az erőszakos eltűnéstől való védelméről szóló nemzetközi egyezményt. A Genfi Egyezmények I. jegyzőkönyve előírja, hogy egy személy jogállásával kapcsolatos bármilyen kétséget a polgári személyek védelme érdekében kell eldönteni. Oroszország azonban a polgári személyeket a hadifoglyokkal keveri össze, hivatkozva a Harmadik Genfi Egyezmény 5. cikkére, anélkül, hogy valaha is összehívott volna illetékes bíróságokat a foglyok jogállásának megállapítására.
Egy megoldatlan probléma
A hagyományos háborús körülmények között a polgári foglyok ellátása és szabadon bocsátása, valamint hazájuk joghatósága alá való visszatérésük katonai szempontból másodlagos kérdés lenne, és így könnyen megoldható, valamint rutinszerű művelet a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (ICRC) számára. Oroszország azonban a fogva tartási létesítményeiben lévő ukránokat áruló orosz állampolgárokként kezeli, amennyiben – amint azt fentebb jeleztük – sem az önálló ukrán nemzet létezését, sem a független ukrán állam hatalmát nem ismeri el. Ehelyett Moszkva az ukrán polgári foglyokat háborús eszközként és a megszállt területek feletti terroruralmának eszközeként, valamint Kijev és partnerei számára túszként használja fel. Ennek következtében az ukrán állam és az ICRC tevékenységi köre súlyosan korlátozott, és a civil foglyokat csak ritkán és kis számban szabadítják ki.
Például 2025. decemberéig Ukrajna név szerint 1 782 ukrán polgárt azonosított fogolyként az Orosz Föderációban és az ideiglenesen megszállt területeken, de csak 867-ük fogva tartását tudta megerősíteni az ICRC. 2022. március és 2025. május között mindössze 173 ukrán polgárt adtak vissza különböző fogolycserék keretében.
A 120 civil közül, akiket Oroszország 2025. május 23-án – a mai napig legnagyobb létszámú visszatérés keretében – átadott Ukrajnának, csupán egy volt politikai fogoly. A visszatért civil foglyok közül további 15 olyan ukrán volt, aki 2022 előtt bűncselekményt követett el Ukrajnában, és ott ítélték el. Az összes többi kicserélt civil olyan ukrán volt, aki az Orosz Föderációban elkövetett bűncselekmények miatt orosz börtönökben töltötte le büntetését. A visszatérők többsége nem tartozott az ukrán állam számára elsődleges fontosságú személyek közé.
Az ukrán kormány szokatlan módszerekkel is megpróbálta elősegíteni a civil foglyok cseréjét. 2024. július 25-én az ukrán hadifoglyok kezelésével foglalkozó koordinációs parancsnokság az ukrán Védelmi Minisztérium Fő Hírszerzési Igazgatóságával (HURMOU),
az Ukrajnai Biztonsági Szolgálattal (SBU) és az ukrán parlament emberi jogi biztosa titkárságával közösen elindította az „I Want to Be with My People” (A népemmel akarok lenni) nevű projektet, amely a https://hochuksvoim.com weboldalon tesz közzé információkat azokról az elítélt orosz ügynökökről és kollaboránsokról, akik az Ukrajna elleni háborúban együttműködtek az orosz megszálló erőkkel vagy segítették őket. Ők olyan ukrán állampolgárok, akiket hazaárulással vádoltak, és akik beleegyeztek abba, hogy őket cseréljék ki Oroszországban fogva tartott ukrán állampolgárokra. Ugyanakkor ezt az ukrán civilek hazaszállítására irányuló projektet bírálják amiatt, hogy potenciálisan ellentétes a nemzetközi joggal, és végül még súlyosabb emberi jogi jogsértésekhez vezethet az orosz erők által megszállt területeken.
A Bundestag és a német tartományi parlamentek képviselői, valamint a német európai parlamenti képviselők politikai szponzorálás révén kampányolnak a politikai foglyok, köztük az ukrán civilek szabadon bocsátásáért. Például a Németországban székhellyel rendelkező Nemzetközi Emberi Jogi Társaság (IGFM) támogatási programja különböző országokból származó politikai foglyok védelmét és szabadon bocsátását igyekszik biztosítani, célja pedig, hogy felhívja a figyelmet a politikai foglyok sorsára, és növelje a kormányokra nehezedő nyomást. A programot az IGFM 2011-ben indította el, és különböző országokból – többek között Ukrajnából – származó foglyokat párosít német parlamenti képviselőkkel, akik politikai támogatás révén kampányolnak szabadon bocsátásukért.
Következtetések
Egyre több kormányzati és nem kormányzati vizsgálat fest szomorú képet az ukránok jogtalan szabadságmegvonásáról, amelyet háborús fegyverként és ellenőrzési eszközként alkalmaznak az oroszok által megszállt területeken. Nemcsak harcosokat, hanem civileket is tartanak előzetes letartóztatási központokban, büntetőtelepeken és rögtönzött helyszíneken, például pincékben és garázsokban, gyakran hónapokig vagy évekig vádemelés nélkül.
A pszichológiai nyomás, a családtagoktól való elszigetelés és a kínzás különböző formái széles körben elterjedtek. Sok fogva tartott személy tartózkodási helye, jogi státusza, valamint fizikai és pszichológiai állapota ismeretlen. Néha még arra a kérdésre sem lehet választ adni, hogy a fogva tartott személy egyáltalán él-e még. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának (ICRC) védelmi hatáskörének hiánya, valamint az, hogy nem képes leküzdeni Oroszország által a hozzáféréssel szemben tanúsított akadályozást, a fogva tartottakat nemzetközi védelem nélkül hagyja. A fogva tartások puszta mértéke – több ezer civil több száz helyszínen – aláhúzza a szisztematikus válaszlépés sürgető szükségességét.
A fent említett ukrán és nemzetközi kísérletek ügyetlensége, amelyek célja az ukrán civilek kiszabadítása az orosz fogságból, jól illusztrálja a kihívás hatalmas bonyolultságát: nincs egyértelmű útiterv a kérdés megoldására. Ez éles ellentétben áll az ukrán hadifoglyok sorsával és kilátásaival, akik közül a legtöbb szintén szenvedett vagy szenved az orosz kínzásoktól, és akik közül sokakat Oroszország gyakran ukrán civilekkel együtt tart fogva. A civil foglyokkal ellentétben a hadifoglyokat azonban nagy számban vissza lehet és vissza is szállították Ukrajnába fogolycserék keretében, amelyekbe eddig nagyon kevés civil került be.
Egy másik, ehhez kapcsolódó csoport, azaz az orosz megszálló erők által Ukrajnában elüldözött vagy deportált, és már orosz szülők által örökbe fogadott több ezer kísérő nélküli ukrán gyermek esetében szintén nincs szabályozott visszatérési mechanizmus. Az ukrán gyermekek Oroszország általi tömeges elfogása és átszállítása azonban számos médiajelentés, több nemzeti parlament és nemzetközi testület határozatának, valamint a nemzetközi civil társadalom egyre növekvő aktivitásának témája volt. Az ukrán „ellopott gyermekek” iránti nagy figyelem és az ezzel kapcsolatos jelentős erőfeszítések természetesen csak korlátozott gyakorlati sikert hoztak, és viszonylag kevés hazatelepítéshez vezettek. Mindazonáltal az ezen érzelmileg megindító kérdés iránti növekvő globális figyelem miatt valószínű, hogy legalább részleges megoldás születhet.
Ez ellentétben áll a mintegy 16 000 felnőtt ukrán polgári fogoly helyzetével, akik számára alig van kilátás a hazatérésre vagy arra, hogy elkerüljék a további orosz fogságot, amelyet gyakran kínzás kísér. Bár a közelmúltban megugrott a témával foglalkozó think tankek és civil szervezetek jelentéseinek száma, a politikai, újságírói, diplomáciai, civil és általános közvélemény figyelme e konkrét téma iránt továbbra is viszonylag alacsony. Még az Ukrajna sorsáért érdeklődő nyugati és nem nyugati politikusok, aktivisták, újságírók, kutatók és diplomaták is részben nincsenek tisztában a kérdés konkrét kihívásaival, és különösen azzal, hogy nincs kialakult mechanizmus az ukrán polgári foglyok szabadon bocsátásának elősegítésére.
