- A médiahallgatók szerint nem a káosz irányába megyünk
- Sok kép, kevés szöveg – ez a mai tendencia
- A Klubrádió is meg akar újulni
- Ki kell nyitni az információs buborékot
- Karddal vívunk, közben lelőnek bennünket
- A Klubrádió függetlensége megmarad
Ha jól tudom tanítasz.
Igen, a szegedi egyetemen.
És mit?
Két tantárgyam van, az egyik az új médiatörténelem című, tulajdonképpen kísérleti tárgy. A tanszék fiatal munkatársai akkreditálták, és ebben adtak helyet nekem, hogy az újságírói gyakorlat közepette szerzett ismereteimet az új médiavilágáról, az új és hagyományos médiafúzió kapcsolatrendszeréről, peremvidékekről és átjárásokról állítsak össze egy tematikát. Ebben vannak esettanulmányok, és minden, ami belefér a témakörbe.
Mennyire politizálsz?
Politizálok. Egyébként, érdekes módon a diákjaim is politizálnak, nyíltan és nagyon világosan. Persze nem pártpolitika ez, hanem inkább analízis.
Azt mondod, hogy a modern média világáról beszélsz, de az nyilván nem a magyarországi médiát jelenti, hanem inkább egy általad elképzelt idealizált világot.
Nem, nem, nem. A példák mindig hazaiak és nemzetköziek. Mi is végigkövettük például az amerikai választási tapasztalatokat, a közösségi média szerepét, valamint a hagyományos média ütközését; ez egy nagyon jó esettanulmány volt. A hitelesség kérdése volt benne a legizgalmasabb. Hogy a közösségi médiában zajló, személyre szabott kampánnyal szemben, miért bukott meg a korrekt médiavilág, már ha megbukott. Trump sikere nyomán azt is vizsgáltuk, hogy mennyire lehet ez tartós, míg a hazai példákkal azt vizsgálja, hogy az itthoni megmerevedett és kormány által uralt médiavilágon belül, és annak perifériáján működő közösségi médiafelületek és online világ hogyan ütközik és hogyan találkozik bizonyos pontokon.
Ez az eddig tapasztalat, én azonban elsősorban arra vagyok kíváncsi, hogy mi a jövő?
Ma vizsgáztattam. Úgy is fogalmazhatnék, vizsgáztunk, hiszen, mint említettem új tantárgyról van szó, tehát együtt tanulunk a diákjaimmal, hiszen az ő tapasztalataik is nagyon érdekesek. Szinte mindegyik vizsgázóval a végén arról beszéltünk, hogy milyen jövőképet látunk. Például azzal kapcsolatban, hogy az úgynevezett fakenews, azaz a hamis hírek világa egyfajta önszabályozással fog majd korlátozódni, vagy drasztikus szabályozást igényel-e, vagy hogy a személyiségi jogok védelme, az adatkezelési anomáliák megoldhatók-e. Érdekes módon minden hallgatóm azt fogalmazta meg, hogy nem a káosz növekedése, hanem a rendezettség irányába megyünk. Ők optimisták, én kevésbé.
Épp azt akartam kérdezni, hogy miből következtetnek vajon erre?
Ők nagyobb mozgást látnak, mint én. Az egyik diákomnak azt mondtam például, hogy szerintem Magyarországon túlreprezentált a facebook a közösségi oldalakon, más országokban már máshova terelődött a hangsúly. Ő azt mondta, hogy itthon is a fiatal korosztály egyre inkább kifelé megy facebookból, és inkább az idősebb korosztály használja. A vizsgázóm azt mesélte, hogy amikor meglátta, az ő édesapja, hogy már az ő anyja is facebookot használ, rögtön otthagyta. Vagyis nem akarta tudomásul venni, hogy egy platformon van az anyjával, ezért inkább váltott. És, amikor azt kérdeztem, hogy te akkor melyik platformot használod, azt válaszolta, hogy az instagrammot, de már unja. Amikor pedig arról faggattam, hogy mi a váltás igazi oka, akkor azt mondta: ott sok a kép, kevés a szöveg.
Tehát ez az irány?
Igen, ez. Minél kevesebb, de annál ütősebb szöveg és rengeteg kép.
Ez nem jó hír nekünk, akik a hagyományos újságírást képviseljük
Így van, ahogy mondod, bár én akkor sem hiszem, hogy ez végletesen ebbe az irányba megy. Amit biztatónak vélek, hogy ezek a diákjaim, akik masters szakon vannak, az utóbbi félévben már kézbe vettek olyan orgánumokat, amelyeket korábban nem. Rájöttek, főként a szakdolgozat készítése közben, hogy nem lehet csak az internet világán élni.
Azt érzékelem rajtad, hogy találkozol a diákjaiddal, kicsit feltöltődsz, aztán bemész a rádióba, és visszazuhansz oda, ahol egyébként minden nap vagyunk…
Most azért nem zuhanok sehova, mert a Klubrádióban most rengeteg innováció készül, nagy az akarat arra, hogy találjunk új hangot, találjunk új helyeket. Épp úgy, ahogy a civileknek is meg kell találniuk a helyüket. Általános út- és helykeresés van. Túl vagyunk ezen a kampányszerű négy éven, muszáj új utakat is találnunk, mert ránk ez a kampány üzemmód valahogy duplán hat. Meg kell tehát egy kicsit ráznunk a fejünket, és kitalálni azt, hogyan tudunk még tisztább képet adni a világról, hogyan lehet még jobban tájékozódni, és az embereket nem valamiféle illúzió irányába tolni – amiben persze mi is hiszünk -, mert erre ez a választási pofon megfelelő alkalomnak kínálkozik.
Tehát egy racionálisabb irányba indulni?
Igen. Témaválasztásban és szereplőválasztásban egyaránt.
De azt egy rádió hogyan tudja megoldani, amiről az előbb beszéltél? Azt ugyanis, hogy kevesebb szöveg, több kép. Ez egy rádió kapcsán értelmezhetetlen.
Feloldható ez a dilemma is, persze a maga sajátos helyén és eszközeivel. Arra jutottunk erről a problémáról beszélgetve, hogy nem a napi hírérték nyomán kell menni, hiszen azokat megtalálja a hallgató a harminc percenként elhangzó hírekben. Minden másban: elemzés, háttér, és új témák feldolgozása – ez a helyes irány. Ezeket pedig, a megszokott reflexeken túl, új szereplőkkel, új szakértőkkel, új hangokkal kell belevágni.
Magukra a rádiósokra gondolsz?
Nem, a riportalanyokra. Új hangok kellenek, nagyobb merítés. Nem szabad megengedni, hogy ez eddigi beidegződések szerint dolgozzunk, és rendre azokat szólaltassuk meg, akiket rutinból hívtunk.
Úgy érzékelem a rádiót hallgatva, hogy te egy kicsit más iskolát képviselsz, mint a többiek. Bár valaha közszolgálati rádiós voltál, most azonban sokkal erőteljesebben képviseled saját gondolataidat, véleményedet…
Szerintem a többiek is…
Azt akartam kérdezni, hogy ettől el akarsz egy kicsit lépni, kevesebbet adni önmagadból?
Nem, én nem lépnék el ebből. Ez, amit mondasz egyszerre erényem és hibám. Bizonyos hallgatók szerint elviselhetetlenül sokat pofázok, bizonyos hallgatók nehezen viselik, hogy saját véleményt formálok, és okoskodom, ha így ítélik meg, én viszont nem tudok gépisen dolgozni. Mindig is ilyen újságíró voltam, és hála Istennek mindig olyan műsorokban vehettem részt, rádiósként és tévésként is, ami véleményműsor volt. Azzal értek egyet, hogy nincs objektív hír. Minden ügyben ott van egy érzelmi motívum is, ami meghatározza az én viszonyomat az adott dologhoz. Ezt én nem szeretném, és nem is fogom letagadni, egy vitában sem. Igen tehát, én a saját szemléletemet beleviszem a kérdéseimbe.
Azt mondtad, hogy váltani, újítani akartok, miközben a Klubrádió döntően budapesti rádió, és Budapesten ez a hang – a politikára utalok – diadalmaskodott.
– Igen, de ez is egy olyan buborék, mint amilyen a közösségi média által kialakított. Én kifejezetten el vagyok keseredve attól, hogy ha a hallgató csak azt akarja tőlünk hallani, amit ő gondol a dolgokról. Hogy mi arra vagyunk, hogy csak a baloldali gondolatok közvetítsünk. Szegény Bolgár Gyurit például azért támadják, hogy miért szerepeltet fideszes szakértőt. Micsoda abszurdum egy újságírónak azt mondani, hogy miért szólaltatod meg a másik felet is… Mert ugye azt mondja a hallgatók egy része, hogy úgyis az övék a sajtó nagy része, akkor legalább itt ne szerepeljenek. Civilként persze ezt értem, de szakmailag ugyanakkor elfogadhatatlan. Tehát azt mondom, hogy ezt a kis buborékot, ezt a kis információs melegedő buborékot ki kell nyitni.
Vagyis nekünk nem szabad elfogadni azt, amit a másik oldal csinál; kritikátlanul fogadják a számukra „rokonszenves” politikusok mondanivalóját, és csak elfogultan kíváncsiak az ellenoldal véleményére…
Igen, de az egy sajtónak álcázott propagandagépezet.
És akkor helyes, hogy ti meg ragaszkodtak egyfajta szakmai ethoszhoz?
Szerinted nem helyes?
Szerintem ez a helyes, de mindig az áll előttem, mint az Indiana Jones-ban, felállunk egy karddal a kezünkben, és egy pisztollyal lelőnek bennünket.
Ebben van valami… De ez csak a túlerő kérdése. Komoly dilemma ez. Ez is a tantárgyam egyik része: hogyan alakult át az értékrend az új médiavilágban, a hálósodott világban. A világhálón felhalmozódott tudáshalmaz a közönséget arra készteti, hogy könnyű mozdulatokkal iktassa ki a tanárt, a történészt, a kutatót, az értelmiséget, az írót, bárkit, mert az általuk közvetített dolgokhoz egy kattintással hozzájutunk. Emberek halásznak mindenféle dolgot, diadalittasan, és azt mondják: nem kell nekem ehhez semmi más, elég itt kutatgatnom. Ez egészen addig megy így, amíg nem okoz egyéni és kollektív bajokat. Mire gondolok? Arra, hogy lehet atombombát elméletben összeállítani, az internetről összegyűjtve az információkat…Na jó ez túlzás, de egy fegyver, egy pokolgép előállítása megoldható így, mondhatom rutinná vált a terroristák körében. Azt állítom tehát, hogy sokakban keletkezik az az illúzió, hogy nincs szükség már az ósdi dolgokra, ki a fene megy már könyvtárba? És ez egyszer megroppan. Az az állításom tehát, hogy vissza kell nyúlni autentikus forrásokhoz, a szűrőnek ott kell lennie. A szűrő pedig az értelmiségi, a tanár, a könyvtár, a színház, vagyis annak a teljes rendszere, amit az emberek félredobnak a háló miatt, pedig az értékek ott találhatóak. Én abban bízom, hogy hamarosan újra ugyanolyan érték lesz a hitelesség és az autentikus források utáni vágy, mint most annak az öröme, hogy bármit lehalászhatsz az internetről.
Nem vagy te egy kicsit túlzottan romantikus alkat?
Lehet, de amiről én beszélek az egy kicsit összetettebb. Nem azt állítom, hogy be kell ülni feltétlenül egy könyvtárba, de ha a tájékozódáshoz mindenféle autentikus tudás megszerzése is szükséges. Érdemes mondjuk adott esetben felhívnom egy történelem professzort, ha a középkorral akarok foglalkozni, hogy megtudjam tőle, melyik szerzőhöz lenne a legjobb fordulnom. Ezt nem lehet kiiktatni, és erre rá fognak jönni. Ha más nem, a mi szakmánk. Túl kell jutnunk azon, hogy hirtelen, gyorsan mindent össze lehet állítani copy paste-tel, egészen addig, amíg nem jön a pofon: ki mondta vajon ezt, amit idézek, de lehet, hogy nem is ő mondta, ismerjük az ilyen tévedéseket. A szakdolgozatokban elég sokszor látok ilyen kimásolt történeteket, amelyekről utóbb kiderül, hogy hatalmas ökörség. Ezért bízom abba, hogy eljön az az idő, amikor a nagy kaszálás, a hálón való szörfözés mellé visszajön az igényesség.
Te hány éve rádiózol?
Ott kezdtem, negyven éve.
Mikor csináltad azt, amit ideálisan rádiózásnak gondoltál?
1985-89 között. Akkor nagyon sok műfajban ki tudtam magam próbálni. Krónikáztam, ami akkoriban nagy rang volt, odakerülni Bolgár György, Farkas Zoltán mellé, fontos dolog volt. Élő magazinokat és dokumentumokat csinálhattam.
Nem azért említed ezt az időszakot, mert akkor valahogy a sötétségből haladtunk a világosság fel, vagy – ha már használtam a romantikus kifejezést – ez a periódus ma már romantikusan izgalmas időszaknak látszik, már ami a nyilvánosság működését illeti?
Akik azt az időszakot aktív újságíróként élték meg, ez volt a legtermékenyebb időszakuk. Bárki, akármit mond, szabad volt a világunk, megélhettük, hogyan tűntek el a cenzorok, a szuperlektorok. Soha olyan fesztelenül és szabadon nem dolgozhattunk a rádióban. Utána mindig igazodni kellett az aktuális kormányhoz.
Most ellentétes a folyamat, mint az általad említett időszakban volt. Az a szabadságérzet eljön majd újra?
Ezt nem tudom. Semmi nem jön vissza úgy, ahogy volt, mert mások a viszonyok, más a helyzet.
A Klubrádió szabadsága megmarad? Azért is kérdezem, mert a csatornának az elmúlt nyolc évben folyamatosan harcolni kellett a létéért.
Igen. Egyesek szerint hiába erős a hallgatottsága a Klubrádiónak Budapesten, magát a pártot nem tudta megkarcolni, ezért nincs is oka a kormánynak arra, hogy ne hagyja békén. A kérdés nyilván mindig az, hogy piacilag képes-e megélni, megmarad-e az a támogatottsága, ami eddig jellemezte? A függetlenség viszont abszolút garantált.
