„A Fidesz politikai történetének első fejezete azzal zárult, hogy Orbán elveszítette a csatát mind Európáért, mind pedig az orosz vezető kegyeiért. Nem áll már módjában kijátszani egymás ellen Brüsszelt és Moszkvát, mert az egyiktől csak pofonokat kap, a másiknak pedig már nem tud semmit ígérni. A második fejezet pedig azzal kezdődik, hogy Orbán eszeveszetten száguldozik Peking és a posztszovjet térség között, hogy újabb alternatív kiutat keressen magának.” – ezzel kezdi Ara-Kovács Attila Diplomáciai jegyzetét.
Amikor évtizedek múlva valaki majd megírja Orbán Viktor tündöklésének és bukásának történetét, alighanem már világosan látszani fog, hogy 2019 első hónapjai cezúrát jelentettek a Fidesz és a NER életében. Mindaz, ami ez előtt történt, nem volt más, mint belpolitikailag a teljes politikai tér kisajátítása, kül- és geopolitikailag pedig Brüsszel és Moszkva kijátszása egymás ellen. A folyamat 2009-ben, Szentpéterváron kezdődött, amikor is az Egységes Oroszország kongresszusán az addig nagyon oroszellenes magyar ellenzéki vezér, immáron teljes tudatában annak, hogy 2010-ben nyerni fog, s az sem kizárt, hogy kétharmaddal, mindent megtett, hogy Vlagyimir Putyin bizalmába férkőzzön. Az óvatos és gyanakvó orosz vezető azonban nem adta magát túl könnyen; Orbánnak évekig kellett a legelképesztőbb orosz elvárásokat kiszolgálnia ahhoz, hogy tompuljon a vele szembeni bizalmatlanság.
Ez a szakasz tehát lezárult.
Siettette sok minden, elsősorban Orbán azon ambíciója, hogy európai szintű, meghatározó politikai figurává váljék, s így még kevésbé megkerülhető Moszkva számára. Ez láthatóan nem sikerült – és nem is sikeredhetett. Nehéz megérteni, hogy az egyébként nem csak gátlástalan, de racionális Orbán hogy hihette el, azaz: hogyan lehetett vele elhitetni, hogy egy olyan, minden szélesebb nemzetközi befolyástól távol álló ország éléről, mint Magyarország tovább léphet? Jelen pillanatban olasz kollégája, Matteo Salvini már javában szervezi azt, amit Orbán éveken át csak tervezgetett, s ha lesz belőle egyáltalán valami – az európai szélsőjobboldalon mutatkozó indulatok nem sok sikert ígérnek neki – legfeljebb harmadhegedűs lehet, amibe ő semmiképp sem megy majd bele.
Ám azzal, hogy Salvini ügyködése révén nyilvánosságra kerültek azok a tervek, melyeket Orbán oly titokban szövögetett, most kivetni látszik magából az a pártcsalád is, amely egyelőre csak felfüggesztette a Fidesz tagságát. Ám ne legyenek illúzióink: az Európai Néppárt a májusi választások után – így vagy úgy – egészen biztosan megszabadul a magyar kormánypárttól, s e tekintetben Orbán előtt már aligha áll további alternatív lehetőség. Ugyanis, ha bennmarad, ezzel a Néppárt a szétesést kockáztatja. Így a magyar miniszterelnök 2019 tavaszán egyszerre veszítette el azt, amit biztosan és jókora befolyást magáénak mondva birtokolt, a néppárti tagságot és védelmet, valamint azt, amit csak ezután szeretett volna megszerezni: az európai szélsőjobb vezetését. Márpedig, ha egyikkel sem rendelkezik, ezt követően miért lenne rá szüksége Putyinnak?
A Fidesz politikai történetének első fejezete azzal zárult, hogy Orbán elveszítette a csatát mind Európáért, mind pedig az orosz vezető kegyeiért.
Nem áll már módjában kijátszani egymás ellen Brüsszelt és Moszkvát, mert az egyiktől csak pofonokat kap, a másiknak pedig már nem tud semmit ígérni.
Orbán és Xi Jinping elnök találkozója idén április végén
A második fejezet pedig azzal kezdődik, hogy Orbán eszeveszetten száguldozik Peking és a posztszovjet térség között, hogy újabb alternatív kiutat keressen magának. Közel sem unalmas szemlélni erőfeszítéseit, mert még mindig van benne – ha nem is sok – kreatív erő, de kétlem, hogy lenne perspektíva abban az elgondolásban, ami ezekben a hetekben a magyar miniszterelnököt hajtja. Vagyis, hogy most Pekinget játssza ki Moszkva ellen. Egy hasonló történeten a román Nicolae Ceauşescu egyszer már rajtavesztett, miként a jugoszláv Josip Broz Tito próbálkozásai sem voltak túl sikeresek, s az albán Enver Hoxhaé is csak annyiban, hogy ezzel hazáját a kontinens legszegényebb és legelmaradottabb országává tette.
Ugyanis, szemben az oroszokkal, a kínaiak nem kérnek sem a politikai játékokból sem pedig a katonai nyomásgyakorlásból – Orbán ugyanis csak ezt ajánlhatja fel nekik. Egyik sem áll tőlük persze túl távol, de azt megtartják szorosabb környezetük, a Dél-kínai-tenger térsége számára. Európát a kínai ipari túltermelés olcsó, cserében silány áruival akarják elárasztani, s e téren az Orbán által szorgalmazott Belgrád-Budapest vasútvonal akár még jól is jöhet, de a kínai célok szempontjából ez filléres rész a nagy kínai dömping teljes volumenéhez képest.
Vagyis megint csak a pillanatnyi túlélés a cél. Hogy ma mi lesz – Orbán számára ez az egyedüli releváns kérdés. A holnappal majd akkor foglalkozik, ha pár óra múlva újra felkel a nap. Magyarország kis ország – neki csak ilyen percemberkék jutottak az elmúlt száz évben.
