Vélemény

Orbán három harmada a kisebbség

A három harmadot fogom képviselni, mondta Orbán Viktor a győzelem éjszakáján, április 8-án, és azt is hozzátette: most kell szerénynek lenni, mert van mire. Nem tudom hányan vették komolyan a régi-új miniszterelnök szavait, hányan hittek abba, hogy elérkezett a szerénység, a visszafogottság ideje, a kormányzásnak az az időszaka, amikor már nem kell mindent és mindenkit maga alá söpörnie a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, de – tapasztalataim szerint – csak a meghatottság beszélt Orbánból. Személyisége, egyénisége nem viseli az ellentmondást, ami még hagyján volna, de azt sem, ha támadják őt. Márpedig az ellenzéknek – amely elvileg a három harmad egyharmadát hivatott megjeleníteni a parlamentben -, ahogy mondani szokták, von haus aus az a dolga, hogy támadja a kormányt és annak vezetőjét. Márpedig a miniszterelnöknél ütés nem maradhat megválaszoltalanul, vagyis a három harmad képviselet eleve kizárt. Illetve nem, abban az esetben nem, ha elfogadjuk az orbáni teóriáját, amely azt állítja, hogy az ellenzék le lett váltva. (Mellesleg ezt nem pusztán Orbán mondja, elemzők sora véli így, de persze egészen más, ha ilyet a politikai ellenfél, vagy a politológus állít.

Az országgyűlési választások óta eltelt két és fél hónap azt bizonyítja: a miniszterelnöknek esze ágában sincs visszafognia magát, ellenkezőleg: minden eddiginél nagyobb erővel hajtaja keresztül elképzeléseit a parlamenten, és építi tovább az általa megálmodott rendszert. Márpedig ez a rendszer felettébb távol áll a nemzeti együttműködéstől, nagyon is egyszemélyi, egyakaratú, amely mögé muszáj felsorakozni, aki nem ezt teszi, az veszít. A Fidesz nevében számtalan helyen indult meg a harc, illetve egyelőre ne nevezzük harcnak, inkább csak frontvonalnak, ahol nem tudjuk, hogy a front túloldalán vannak-e harcosok, vagy harcos kedvű emberek. A politikai ellenfél ugyanis valóban mintha nem is létezni, mintha tényleg leváltotta volna őt a választók serege; még csak azt sem mondhatjuk, hogy az erőgyűjtés időszakát éljük. A legnagyobb ellenzéki párt, a Jobbik, eddigi legnagyobb válságát éli át, ha túléli egyáltalán; a néppárti váltást elutasítók most látták elérkezettnek az időt, hogy átvegyék – vagy visszavegyék – a hatalmat, de miután ez meghiúsult, önálló útra lépnek, és ki tudja ez az út hova vezet. Ma egyáltalán nem tudni, hogy a hajdan egyértelműen radikálisnak, de talán szélsőségesnek nevezhető párt milyen irányt vesz, képes-e talpraállni, vagy végképp befellegzett a Simicska-féle kísérletnek. A hajdani Orbán- és Fidesz-barát oligarcha most teljesen elrejtőzött, tápot adva annak, hogy mindenféle mendemondák terjednek el róla. Többek között az is, hogy kiegyezett Orbán Viktorral, az élni és élni hagyni jegyében élik tovább az életüket. Hogy létezhet-e ennyi durva támadás után kiegyezés – nem békülés -, azt nem tudjuk, az mindenesetre tény, hogy Simicska feladta médiaportfóliója nagy részét, és azt még nem látni, hogy a maradékkal, a Hír tv-vel például mit kezd. Akárhogy is dönt, az nyilvánvaló, hogy Orbán ezt a csatát is megnyerte, és noha a Jobbik még létezik, de nyugodtan besorolhatjuk azon pártok közé, amelyeket a Fidesz elnökének sikerült eltüntetnie az útból, vagy úgy, hogy a megszűnés érte utol az adott pártot, vagy beszippantotta, vagy vegetációra ítélte.

Egyelőre ez a vegetációs sors látszik az MSZP-nek is, amely vasárnap tartja tisztújító kongresszusát. A kezdeti túljelentkezésből mára két elnök-jelölt maradt: Mesterházy Attila és Tóth Bertalan. Két külön út, két külön iskola, két külön személyiség. Az egyik energikusabb, emocionálisabb, rövid sikeres, de utóbb kudarcos elnöki múlttal, a másik csendesebb, visszafogottabb, éppen ezért önmagáról kevesebbet eláruló, és különösebb múlttal sem rendelkező politikus. Hogy a választás egyben irányt is kijelöl-e, illetve más-más irányba menne a párt, ha Mesterházyt, vagy Tóthot választják, azt ma még nem tudni. Egy biztos: a feladat a sorvadás megállítása, a párt visszarángatása a szakadék széléről. Nem könnyű lecke, már csak azért sem, mert a még folyamatosan fogyatkozó hívek soraiban is sok kétség. Ma a baloldal lényegében kiüresedett, hitehagyottá vált, ha szavaznak is a szocialistákra, nem meggyőződésből teszik. Nem kellene persze feltétlenül így lenni, hiszen a budapesti választási eredmények jó alapot adhatnának az építkezésre, a főváros lakossága ugyanis egyértelműen nemet mondott a Fidesz-hatalomra, de az ellenzékből egyetlen pártnak sem sikerült a vereség után a győztes retorikát választania, és kihasználnia azt, ami Budapesten történt. Egyelőre mindenki a vidék felé vette az irányt, ami helyes elképzelés, ám nehezen kivitelezhető mindaddig, amíg a kisebb települések – a helyi vezetőkön keresztül – a Fidesz kezében, mondhatni markában vannak. A nagyobb városok, és – ismételjük – Budapest jelenthetik az újrakezdés bázisát és reményét is. A szocialista választás – a vasárnapi kongresszus – feltehetően nem a koncepciók harca lesz, sokkal inkább annak eldöntése, hogy a felsorakozott küldöttek melyik jelölt csapatába igazoltak le. Az most még nem látni, hogy akár Tóth, akár Mesterházy milyen módon akarná kirángatni a sárba ragadt szekeret, mint ahogy azt sem látni, hogy lehetséges-e egyáltalán kirángatni.

A Fidesz most nagyon magabiztosnak látszik, bátran vág bele a különböző területek átszervezésébe, mit sem törődve az érintettek felháborodásával. Azt a bizonyos három harmadi gondolatot egy pillanatig sem vette komolyan senki; nagy kedvvel és lendülettel faragják, bővítik, csiszolják, alakítják saját képükre az alaptörvényt. Minden annak a politikának van alárendelve, amely a Fidesz számára elhozta a biztos sikert, annak a politikának, amelynek árnyékában bármit megtehetnek, a társadalom könnyedén átlép felette. A migráció ellenes, immár harmadik éve hódító politika, amelyről már többször hittük azt, hogy elfogytak a tartalékai, most új erőre kapott; nem pusztán Magyarországon, egyre több európai országban vált vezető témává a jobboldal részéről. Maga Merkel is fordított egyet a retorikáján – elismeréssel szólt a magyar határvédelemről -, Olaszország pedig egyértelműen ráült az orbáni vonalra. Itt, ezen a téren tehát semmi esélye és keresnivalója nincs az ellenzéknek; hiába beszél arról, hogy nem látni migránst az országban, a félelemmel szemben már nincsenek érvek.

Valószínűsíthető tehát, hogy ezért támad olyan erővel és próbál az új törvénnyel lesújtani Orbán a civil-szervezetekre; tulajdonképpen a menekültek szembeni politika erősítéséhez, szükség van rájuk, mint egy falat kenyérre; Soros mellett ők testesítik meg azokat az ellenségeket, akik idehozzák az idegen kultúrát és hitet ebbe az országba. Éppen ennek a gondolatnak van alávetve a keresztény kultúra védelmének állami követelménye is, amelyet most kívánnak beemelni az alkotmányba.

Mindent megteszünk, amit megtehetünk most – így gondolkodhat a miniszterelnök, és lássuk be alappal: a kétharmados győzelem, az ellenzék szétesése hátteret biztosít számára nyugodt cselekvésre. És mégis: mintha valami mozgolódás látszana. Mintha túl sok terepen nyitotta volna meg a frontot Orbán. Hiszen hadjáratot indított a bíróságok ellen; az új Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság létrehozása, illetve a bírókat érő fenyegető hangok felerősödése, a Magyar Tudományos Akadémia függetlensége elleni támadás, a lebegtetett önkormányzati törvény megváltoztatása, és persze azért a Stop Soros is, sok kis műhelyben adott alkalmat a suttogásra. Ezek a suttogások még nem összegződtek, nem váltak erős együtt szóló hanggá, nem hoztak magukkal cselekvő erőt sem, de azért hallani lehet őket. Hallani, még akkor is, ha a kormánypárti média még nyilvánvalóbban vált szolgájává és szolgálójává a jelenlegi rezsimnek. Nem lehet ugyanis nem meghallani a református püspök bírálatát, az akadémikusok felháborodását, vagy éppen a civil szervezetek mozgolódását. Nem hisszük persze, hogy Orbán ezektől megretten, ennél nagyobb gondot is kivédett már, de azért azt már érezni kell: nemhogy a három harmadot, már a kétharmadot sem képviseli. Csakis saját hatalmát. És ezzel a hatalommal szemben, rebesgetik, egy olyan mozgalom van kialakulóban, amely kibújt az ellenzéki pártok mögül, és saját magát igyekszik megszervezni, mindazokkal, akik nem részesei a kétharmadnak. Az előbb jeleztük: ilyenek egyre többen vannak. Lassan úgy vagyunk, mint hajdanán a magukat többségnek képzeli bolsevikok, valójában ők voltak a kisebbség. A kisebbség természetesen uralhatja akár a többséget, egy darabig.

Azt nem tudjuk, hogy ez a darabig időben mit jelent.

Kóros a függés az uniós pénztől

Barátságos külső környezetben lassulva nő a magyar gazdaság, amely szinte teljesen az uniós támogatásokra támaszkodik – írja vendégszerzőnk. Katona Tamás szerint a szociális ágazatban is csak közösségi pénz jut fejlesztésekre. Versenyképességben a térségben lassan mindenki lehagyja Magyarországot.

A globális gazdaság az első negyedévben az előzetes adatok szerint a korábbi évekénél dinamikusabban bővült. Az egyesített GDP növekedése a múlt évben elérte a 3,7 százalékot, amely 0,5 százalékponttal meghaladta az előző évi bővülést. Az IMF az idei, valamint a jövő évre is további gyorsulást, 3,9 százalékos összesített GDP növekedést vár a világgazdaságban. A politikai természetű kockázatok, a regionális konfliktusok ellenére az idei kilátásokat az elemzők többsége kedvezőbbnek ítéli meg a múlt évinél; az első negyedévi előzetes adatok a mérsékelt optimizmust támasztják alá.

A fejlett országokat tömörítő szervezet, az OECD egyesített bruttó hazai terméke az első negyedévben 0,5 százalékkal emelkedett az előző negyedévhez, és 2,6 százalékkal a megelőző év azonos időszakához képest. Az Egyesült Államokban az első negyedévben – az előző negyedévi 2,6 százalékkal szemben – 2,9 százalékkal bővült a gazdaság éves összehasonlításban.

Az Európai Unió egyesített bruttó hazai terméke az első negyedévben 0,4 százalékkal nőtt az előző negyedévhez, és – a várakozásokat meghaladóan – 2,4 százalékkal a megelőző év azonos időszakához képest. Az eurózónában ugyancsak 0,6 százalékkal emelkedett a GDP az előző negyedévhez, és 2,5 százalékkal az egy évvel korábbihoz viszonyítva. A legnagyobb teljesítményt nyújtó német gazdaság az első negyedévben az eurózónáét megközelítő dinamikával, 0,3, illetve 2,3 százalékkal nőtt.

A magyar gazdaság 2010 óta problematikus változásokon ment keresztül. A növekedés dinamikáját gyakorlatilag az uniós források bevonásának lehetősége, a támogatásban preferált vállalkozói kör kiválasztásában tudatos kormányzati szándék szerinti időzítése határozza meg.

Amíg a környező országokban a 2008. évi válságot követően számottevő fejlődés indult, nálunk ez nem következett be. Fokozatosan romlik versenyképességünk, mert a kilencedik éve regnáló kormány gazdaságpolitikája torzítja a versenyt, nem teszi lehetővé a vállalkozások egészséges fejlődését.

Emiatt felhasználható uniós támogatás hiányában alig bővülne a gazdaság.

A múlt évben már érzékelhető volt a 2014-2020 évek középtávú uniós ciklusában – ismételten sajátos módon – lehívott jelentős összegek élénkítő hatása. Ennek megfelelően a múlt év egészében – előzetes adatok szerint – 4,2 százalékkal emelkedett a bruttó hazai termék volumene. Az idei évben is folytatódott a dinamikus növekedés: az első negyedévben szezonálisan és naptárhatással kiigazított adatok alapján 1,2 százalékkal nőtt a GDP az előző negyedévhez, és 4,7-del a megelőző év azonos időszakához viszonyítva.

Katona Tamás MTI Fotó: Illyés Tibor

Az év egészében is a tavalyihoz hasonló ütemű, 4 százalék körüli bővülés várható, bizonyos kockázatokkal. Ez a dinamika 1,5 százalékponttal meghaladja az Európai Unió, valamint az eurózóna átlagát, a térségünkben ugyanakkor ez az index gyakorlatilag csak közepes. Ez egyben azt is előrevetíti, hogy a magyar gazdasági növekedés átmeneti gyorsulása nem állítja meg, sőt egyes országokhoz képest még növeli is a leszakadásunk mértékét. A magyar kormány az idei konvergencia programban a következő négy évre egyenletes, 4 százalék feletti gazdasági növekedéssel számol, ennek azonban nincs realitása; a gazdasági folyamatok alapján feltehetően a jövő évben még 3 százalék feletti növekedés várható, de a továbbiakban erre nem lehet számítani.

A kormány az Európai Bizottság számára ez év tavaszán készített konvergenciaprogramban nem csak a következő négy év kilátásait ítéli meg rendkívül pozitívan, hanem az elmúlt nyolc év gazdaságpolitikájának eredményeit is. A magyar gazdaság helyzetét nagyon jónak, a versenyképességet folyamatosan javulónak minősíti, és még a környező országokhoz képest is kedvezőnek mutatja be a gazdasági növekedés alakulását. Ha azt az elvet követjük, mely szerint a statisztika a bázis megválasztásának művészete, akkor ez a konvergencia program betöltötte a neki szánt feladatot, ugyanis olyan kiragadott idősorokat és időszakokat választ, illetve mutat be, amelyek látszólag alátámasztják a kormány érvelését.

Ez azonban nem feledtetheti azt a valós helyzetet, hogy

Magyarország versenyképessége rendkívül kedvezőtlen, a kelet-közép-európai tagországok pedig egyre jobban lehagynak bennünket.

A 2004-ben csatlakozott országok között a háztartások egy főre jutó fogyasztásában, az egy főre jutó bruttó hazai termékben, a születéskor várható élettartamban Magyarország az utolsó helyen áll; Lengyelország, Szlovákia, a balti államok az utóbbi években sorra elhagyták hazánkat, noha egy évtizeddel ezelőtt ezek az országok mögöttünk voltak az uniós rangsorban. Sőt, Románia a háztartások egy főre jutó fogyasztásában gyakorlatilag beérte a magyar háztartások hasonló mutatóját.

Ugyanakkor meg kell állapítani, hogy a konvergenciaprogramban vázolt kormányzati gazdaságpolitika a munkaalapú társadalom elképzelésével, az oktatás háttérbe szorításával és ezáltal a társadalmi mobilitás lehetőségének beszűkítésével, az unortodox monetáris politikával, az egészségügy és a szociális szféra fokozatos ellehetetlenítésével akár hosszú távon is fenntartható.

Igaz ennek iszonyatos ára van: az ország tartós lecsúszása,

a modernizáció, és ezzel a fejlett tagállamokhoz közelítés esélyének elvesztése.

A foglalkoztatottság statisztikai mutatói az elmúlt négy évben látványosan javultak, ezen belül az utóbbi két évben az elsődleges hazai munkaerőpiacon is érdemben emelkedtek. A magyar munkanélküliségi ráta az Európai Unió egyik legalacsonyabb értékét mutatja, igaz úgy, hogy ebben az európai gyakorlattól eltérve a KSH a közmunkásokat is munkaerőpiaci foglalkoztatottnak tekinti. Ezzel a tényleges munkanélküliségi ráta 7,3 százalék lenne, ami kissé meghaladja az Európai Unió átlagát.

A foglalkoztatási mutató meghatározásakor a munkaerő-felvétel módszertana alapján 97 ezer – 12 hónapnál rövidebb ideje – külföldön dolgozót is hazai foglalkoztatottnak mutatott ki a KSH; számuk 13,2 százalékkal csökkent az egy évvel korábbihoz képest. (A kormánytól független elemzések azonban legalább 350 ezer külföldi magyarról számolnak be – a szerk.)

Az aktív munkanélküliek száma a február és április közötti trimeszterben 177 ezer fő volt, 32 ezer fővel, 15,3 százalékkal kevesebb, mint a múlt év azonos időszakában. A rendelkezésre álló adatok szerint az első negyedévben az aktív munkanélküliek mellett még 238 ezren válaszolták az adatfelvétel során, hogy szeretnének dolgozni, de nem kerestek aktívan munkát, mert esélytelennek látták az elhelyezkedést; közülük 44 ezer főt sorolt a KSH a passzív munkanélküliek csoportjába. A munkaerő-felvétel módszertana alapján számított munkanélküliségi ráta – amely csupán az aktív munkanélküliek számának figyelembevételével meghatározott mutató – a vizsgált trimeszterben 3,8 százalék volt, 0,7 százalékponttal alacsonyabb az egy évvel korábbinál.

Változatlanul súlyos gond a tartós munkanélküliség:

az álláskeresők nagy hányada, 43,5 százaléka legalább egy éve nem talált elhelyezkedési lehetőséget.

A munkanélküliség átlagos időtartama ebben az időszakban is megközelítette a másfél évet, 17,1 hónap volt.

A Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálat adatai szerint a regisztrált álláskeresők száma április végén 258 ezer fő volt, 16,1 százalékkal kevesebb, mint egy évvel korábban. Az év negyedik hónapjában a foglalkoztatók 39 ezer új álláshelyet jelentettek be, 70,8 százalékkal kevesebbet, mint egy hónappal, és 27,1 százalékkal kevesebbet, mint egy évvel korábban. Ezen belül a piaci munkahelyek száma 1,7, a támogatott munkahelyeké 40,9 százalékkal visszaesett az egy évvel korábbihoz képest. Az áprilisban bejelentett

új álláshelyek több mint fele, 52,6 százaléka még mindig közmunka végzésére irányult.

A munkanélküliek csaknem fele, 45,7 százaléka – az Európai Unióban egyedülálló módon – teljesen ellátatlanul maradt. Ennek oka – többek között – a szűkülő szociális gondoskodási szegmenset jól jellemző, összesen 3 hónapig folyósított munkanélküli ellátás, amely minden más tagországban – reálisan figyelembe véve az újra-elhelyezkedésig szükséges átlagos időtartamot – legalább 9 hónapig jár az érintetteknek.

A nemzetgazdaságban a teljes munkaidőben foglalkoztatottak bruttó átlagkeresete az első negyedévben 316 300 forint volt, 12,4 százalékkal több, mint egy évvel azelőtt. A versenyszférában 327 100 forint volt az átlagos kereset, 10,7 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit. A költségvetési intézményekben – a közfoglalkoztatottak bérét figyelmen kívül hagyva – 336 600 forintot mutatott a keresetek átlaga, 13,5 százalékkal magasabbat az egy évvel azelőttinél. Az alkalmazásban állók nettó átlagkeresete az első negyedévben 210 300 forint volt, 12,4 százalékkal magasabb, mint egy évvel korábban. A fogyasztói árak ebben az időszakban 2 százalékkal emelkedtek, így

a reálkereset kiemelkedő mértékben, 10,2 százalékkal nőtt.

A magyar gazdaságot a megelőző három évben folyamatosan deflációhoz (árcsökkenéshez – a szerk.) közeli belső környezet jellemezte, ez a helyzet azonban a múlt évben fokozatosan megváltozott. A fogyasztói árak összességében hosszabb ideig stagnáltak, míg a múlt év közepétől – hullámzó dinamikával – határozott növekedés mutatkozik. Számottevő emelkedés egyelőre az élelmiszerek és élvezeti cikkek fogyasztói árában látható. A drágulás áprilisban 0,7 százalék volt az előző hónaphoz, és 2,3 százalék az egy évvel korábbihoz képest; évkezdettől 2,1 százalék.

A költségvetési szervek lejárt határidejű tartozásállománya április végén 46,3 milliárd forint volt, egyetlen hónap alatt több mint egyötödével, 8,2 milliárd forinttal, 21,4 százalékkal nőtt március vége óta, és 19 százalékkal több, mint egy évvel korábban. A tartozások 85,7 százaléka, azon belül

a 30 napnál régebben lejárt fizetési határidejűek több mint kilenctizede az Emberi Erőforrások Minisztériumának intézményeinél halmozódott fel.

Különösen kritikus állapotot mutat, hogy a központi költségvetés minősített – 60 napnál korábbi fizetési határidejű – szállítói adósságának 93,5 százaléka szintén a tárca intézményeinél keletkezett.

A tárca intézményei közül az egészségügyi szolgáltatók tartozásai képviselték a teljes tartozásállomány 79,2 százalékát, míg a – klinikai központtal nem rendelkező – felsőoktatási intézményeké annak 7,2 százaléka volt, abszolút értékben egy hónap alatt 116 millió forinttal csökkent. A Honvédelmi Minisztérium felügyelete alá tartozó Egészségügyi Központ, a klinikummal rendelkező felsőoktatási intézmények, valamint a bizonyos feladatokban az OEP helyébe lépett Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő adósságát is beszámítva az egészségügyi ágazatba sorolt állami fenntartású intézmények összesített tartozása április végén 32 milliárd forintot tett ki, 21 százalékkal többet az egy hónappal korábbinál.

Ez azt jelenti, hogy a múlt év végén is megvalósult ugyan a – mondhatni szokásos – konszolidáció, de ez is csupán újabb tűzoltás volt, a normális működés feltételei változatlanul hiányoznak, ami önmagában is magyarázza az egészségügyi ellátás romló színvonalát.

Az adósságállomány-növekedés április folyamán felgyorsult, hét intézménynél meghaladta a tavalyi ütem másfélszeresét, sőt, egynél annak 22,5-szerese (Országos Onkológiai Intézet – ennek addigi vezetője, Kásler Miklós lett az EMMI új irányítója – a szerk.).

A kormány az egészségügyben láthatólag képtelen megállítani az adósságspirált.

A rendszerszemléletű, kiszámítható működési feltételek megteremtése helyett – több éves tendenciát követve – újrateremtődik az adósság, az intézményi menedzsmentek érdektelenné válnak a gazdálkodásban. A bérezésben preferált dolgozói csoportok közötti időbeni ütemezés és az emelés mértékében történő differenciálás tovább fokozza a szakképzett és gyakorlott munkaerő elvándorlását, amelyben kiemelt a garantált bérminimum miatt összecsúszó bértábla kiegyenlítő szerepe is.

A beruházások 2015-ben és 2016-ban rendkívül alacsony szintűek voltak, jelezve, hogy az előző hétéves támogatási ciklus lezárultával hiányoztak az uniós források. Kormányzati presztízsberuházások, stadionok és más sportlétesítmények kivételével

uniós pénz nélkül alig valósultak meg közösségi fejlesztések.

Ehhez a rendkívül alacsony bázishoz képest élénkült meg a múlt évben a beruházási tevékenység 16,7 százalékkal, de még így is valamivel alatta maradt a két évvel korábbinak. A beruházások aktuális szintje csupán a 2017-ben bekövetkezett növekedés után haladta meg a 2008. évi válság előttit.

Az idei évkezdet is ellentmondásos helyzetet tükröz: a beruházások volumene ugyan az egy évvel korábbi dinamikát némileg meghaladóan nőtt, ugyanakkor ez kizárólag a költségvetési szervek – döntő hányadban uniós finanszírozású – fejlesztéseinek köszönhető,

a vállalkozások által megvalósított beruházások mennyisége csökkent.

Az első negyedévben a beruházások többségét megvalósító, legalább 50 főt foglalkoztató vállalkozások felhalmozási teljesítménye 1,1 százalékkal visszaesett, a költségvetési szerveké 65 százalékkal emelkedett az egy évvel korábbihoz képest. Jellemző, hogy az erőltetett ütemű stadion- és sportcsarnok-építések eredményeképpen a művészet, szórakoztatás, szabadidő eltöltés területén megvalósult fejlesztések – a magas bázishoz képest is – kiemelkedő mértékben, 68,3 százalékkal nőttek.

A közszférában uniós források hiányában a megelőző két évi jelentős visszaesést követően tavaly kiemelkedően nőtt a beruházási teljesítmény. E pénz bevonásával – a korábbi rendkívül alacsony bázishoz képest – az idei első negyedévben a közigazgatásban és a védelmi ágazatban 75,4, az egészségügyben és a szociális ellátásban 73,6, az oktatásban 70,7 százalékkal nőtt a beruházási volumen. Úgy tűnik,

a kormányzat az oktatásban, valamint az egészségügyben és a szociális szférában kizárólag uniós forrásból hajlandó fejleszteni.

A jelentős súllyal rendelkező feldolgozóipari ágazatok új rendeléseinek volumene márciusban 5, az új exportrendeléseké 6,8 százalékkal elmaradt az egy évvel korábbitól. A teljes rendelésállomány az első negyedév végén 6,7 százalékkal maradt el a tavaly márciusitól. A legalább 50 főt foglalkoztató vállalkozások rendelésállománya a múlt év eleje óta folyamatosan alatta marad az előző évinek; ez a megelőző négy évben egyszer sem fordult elő.

Szerző: Dr. Katona Tamás, egyetemi tanár, a KSH korábbi elnöke, a Pénzügyminisztérium egykori államtitkára

A keresztény kultúra megvédése

A kormány az én kottámból játszik. Igaz, még nem is tudtam az alaptörvényről – nem is tudhattam, mert nem is létezett – amikor sok évvel ezelőtt megírtam, hogy be kellene tiltani a vércsoportokat. Meg a napi középhőmérsékletet. Valamint az emberi butaságot. Mindenki legyen okos, legyen szép. És jó, mindhalálig.

Igaz, ezt viccnek szántam, mert valóságnak akkoriban kicsit durva lett volna.

Aztán megérkeztünk 2018-ba. Amikor is beleírják az alaptörvénybe, hogy a keresztény kultúra védelme minden állami szerv számára kötelező feladat.

Bármit is jelentsen ez.

Mindenki, aki itt él, a keresztény értékeket védi. Akár tud róla, akár nem. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta volna, hogy magasról tesz a keresztény kultúrára. Olyan politikussal, aki azzal kampányolt volna, hogy fenébe a keresztény kultúrával, védje meg, aki akarja!

Mondjuk, nem ártana tudni, hogy mit kell értenünk keresztény értékek alatt.

Van ugye a tízparancsolat, abban sok minden benne van. Egyedül az nincs benne, amit az Emmi újdonsült minisztere, Kásler Miklós mondott. Hogyha betartanánk a tízparancsolatot, azzal a halálos betegségek háromnegyedét megelőzhetnénk.

Reszkessetek halálos betegségek!

Azt is meg lehet kérdezni, hogyan lehet észrevenni, ha támadják a keresztény kultúrát? Olyan darabokat játszanak egy színházban, ami nem tetszik a regnáló hatalomnak? Valaki olyat mond a tévében, olyat ír egy újságban, amitől valamelyik főembernek rosszkedve lesz?

S ha már mindezeket tisztáztuk – csak vicceltem, mert az ilyen dolgokat csak diktatúrában szokás tisztázni – akkor az a kérdés is felvetődik, hogy egy állami szerv hogyan védje meg a keresztény kultúrát? Mondjuk egy minisztérium. Vagy a NAV. A keresztény kultúrának kedvező adózási rendszert vezet be? A keresztény könyvek áfája egyszámjegyű, a többié kettő, vagy annál is több? Mi az, hogy keresztény könyv? Keresztény ember írta? Keresztény ember olvassa?

Mi van akkor, ha az állami szerv, hiába írták bele a gránitszilárdságú alaptörvény hetedik módosításába, nem védi meg a keresztény kultúrát? Azt mondja, hogy megvédi, aztán mégsem. Mi lesz a büntetése az állami szervnek? Börtönbe juttatják, vagy csak pénzbüntetéssel sújtják?

Talán közelebb visz a fentiek megértéséhez a következő anekdota. (Nem tudom, beletartozik-e a keresztény kultúrába, de tanulságos.)

Élt egyszer e honban egy Kellér Dezső nevű konferanszié, kabarészerző és nem mellesleg számos sláger szövegének írója. Aki, zsidó származása miatt, abban a „megtiszteltetésben” részesült, hogy munkaszolgálatosként szolgálhatta az akkori munkaalapú társadalmat.

Ásás közben az egyik sorstársa felismerte Kellért, és szólt az őket őrző keretlegénynek, hogy ha lehet, vigyázzon erre a kis nagy emberre, ne essék a szükségesnél nagyobb bántódása. Már csak azért is, mert olyan ismert és kedvelt slágerek szövege fűződik ugyanis a nevéhez, mint például a Néha fáj a szívem, de én letagadom, a Jó a kék szemébe nézni, a Nem tudom az életemet hol rontottam én el, vagy a Jaj, de jó a habos sütemény…

A keretlegény odament Kellérhez, egy ideig nézte, majd kifakadt: a krisztusát neki, hát miért nem lehetett ezeknek a daloknak a megírását egy rendes keresztény magyar emberre bízni?

Orbán Viktor orvosnál járt

Bejárta a sajtót a hír, hogy Orbán Viktor – két szakállas testőr kíséretében – megjelent egy fővárosi rendelőintézetben. Magyarország miniszterelnöke megkérdezte az orvosra váró embereket, nincs-e kifogásuk az ellen, hogy soron kívül bemenjen. Szerencsére, senkinek nem volt kifogása, sőt, egyikük mindezt még szóban is megerősítette.

A beszámoló szerint a miniszterelnök mintegy öt percet tartózkodott az orvos szobájában – közben az épp bent lévő pácienst udvariasan kituszkolták onnan – majd miután recepttel a kezében kijött, megköszönte a várakozóknak a türelmet és távozott.

Szimpla kis történet, nincs benne semmi különös. Ha csak az nem, hogy sokan nem hiszik el, hogy így volt. Csak kitalálták az egészet, írták többen is a Facebookon, mert valamiről megint el akarják terelni a figyelmünket.

Szerintem ez is benne van a pakliban, mert nálunk köztudomásúlag minden megtörténhet, ám ezzel együtt mégsem hinném, hogy ezúttal terelésről van szó. Egyszerű kis történet ez, nem kell semmilyen mögöttest keresni benne. Orbán Viktornak fájt a feje, hasogatott a dereka, vagy valami más, időnként minket is sújtó nyavalyája volt, ezért beugrott egy rendelőbe receptet felíratni.

Mondjuk, és most magam ellen beszélek, a történet hitelességét valamelyest gyengíti, hogy már egy ideje létezik- az e-recept, vagyis, az orvos felírja a receptet – ezt akár telefonon is egyeztetheti a pacienssel -, utóbbi pedig, anélkül, hogy papírokkal a kezében mászkálna a városban, egyszerűen megjelenik egy tetszés szerinti gyógyszertárban és a személyi igazolvány,a valamint a TAJ-kártyája felmutatásával átveheti a számára felírt gyógyszert.

Lehet persze hogy a miniszterelnök környezetében még nem ismerik az e-receptet – ebben az esetben érthető, ha nemcsak gyógyszerészét, de kezelőorvosát is személyesen keresi fel.

„Én csak lopok tovább”

Pontosan ugyanúgy megy az online élet, mintha a harmadik választást egyhuzamban nem nyerte volna meg a Fidesz, és mintha nem lenne napról napra népszerűbb.

Ugyanazok a régi Orbán videók, hogy egykor milyen más ember volt, pedig nem, soha nem volt más, mindig is az lakott benne amilyen most, lehetőséget kapott, hogy kibontakozzon. Köpönyegforgató, agresszív, kulturálatlan ember, karrierista, kisebbségi komplexusát túlkompenzáló valaki. Ha minden ember ilyen lenne, akit vert az apja, már nem lenne emberiség a földön.

Simicska, mint a grál lovag, aki majd szembeszáll a volt szobatárssal, mert bedurcizott? Ugyan már, hát együtt építették fel az egész rendszert, ami azóta is tökéletesen működik. Az, hogy összevesztek, még nem jelenti azt, hogy komolyabb vérveszteség nélkül ki tudnák egymást nyírni, de ha mégis, attól egyik sem lenne hirtelen demokrata. Mint látjuk a Jobbik elbukott, szerencsére, és Simicska ismét csak úgy van, pedig egy időben őt nevezték ki megváltónak, mert annak nevezte Orbánt, ami.

Végtelenül egyszerű képlet.

Kormányozni nem kell, szükségtelen, elegendő a kormányzás látszatát fenntartani. Ehhez elegendők a Kósák, meg a rezsiszilárdok is, sőt, belefér egy, két idő közben megháborodott onkológus is, ugyanis a végtelen primitív ostobaságok sorozatos ismételgetésének két célja van. Az egyik cél, ideológiát adni azoknak, akiknek ez elegendő. A másik, hogy ezen mérgelődjenek azok, akiknek ez kevés, felháborító, szakmaiatlan, stb.

Nagyon jól le lehet kötni egy tanár figyelmét azzal, ha előírom neki a heti 26 órát, bent tartom ötig, túlterhelem adminisztrációval, és fizetek neki annyit, hogy éljen, de kénytelen legyen magánórát is adni még éjjel vagy online vagy bármikor. Ugyan mikor lesz ideje azzal foglalkozni, hogy én közben kilopom alóla az országot. 

Egy háziorvost azzal, hogy kiveszek minden gyógyítási lehetőséget a kezéből, vagy alkoholistává teszem, vagy átkényszerítem pénzt keresni a magán szektorba, ha elég fiatal, akkor külföldre. Ő sem figyel rám.

A kismamákat, ha neki tudom ugrasztani a nyugdíjasoknak, míg ők egymás torkát harapdálják, én nyugodtan lophatok.

Ugyanígy a határon belül élő magyarokat a határon kívül élőknek, csak el kell játszanom, hogy egyiket támogatom a másik rovására, máris gyűlöletet szítok köztük, és lopok tovább.

Elhintek egy kis antiszemitizmust, némi homofóbiát, cigánygyűlöletet, idegengyűlöletet, mindent amire egyrészt amúgy is van igény, másrészt amitől majd egymásnak ugranak a különböző csoportok, generációk, különböző helyen élő magyarok, másmilyen etnikumu magyarok. És én ezalatt rendíthetetlenül lopok.

Előtérbe tolok néhány végletesen felháborító figurát, azon had mérgelődjenek az okosok.

A kevésbé igényesek ellesznek a nem létező migránsokkal, meg az afrikai kannibálokkal, hiszen még sosem láttak olyat, amit nem ismerünk, attól pedig lehet félni, a félelem pedig gyűlöletet generál. Ha lennének bevándorlók vagy menekültek Magyarországon, már nehezebb lenne, mert azoknak lennének szomszédaik, kollégáik, akik előbb-utóbb megismernék őket, és ráébrednének, hogy ember és ember között nagy különbség nincs. Hatékonyan riogatni ismeretlen, misztikus dolgokkal lehet.

Az egyszerű kádári kisembernek adok némi nosztalgiát, kockás terítő, kolbász, hurka, párolt káposzta vagy pörkölt nokedlivel, Kádár apánk egy közülünk, Orbán apánk egy közölünk, lát valaki különbséget?

Foci, szotyi, disznóvágás, gumicsizma, a nép gyermeke, akivel közösséget lehet érezni.

Adok büszkeséget is mellé, mert ugyan nincs mire, de mi azt nagyon szeretjük, tehát eztán büszkék leszünk a magyarságunkra, a szívcsakránkra Dobogókőn, ami mellesleg mese, de ez ma már hol számít, meg a hátra nyilazásra, bár a panelben ezt azért nem könnyű gyakorolni, és felmentjük Horthyt, meg előszedjük Vass Albertet és Tormay Cecilet, miért ne? Wass Albert tökéletesebb, mint Coelho és magyar, Tormayt a kutya sem ismeri, akik meg mégis, azok csak dühöngjenek rajta, én továbbra is csak lopok.

Tudatosan tartom a nemzet szépségversenyét, megnevezem a nemzet szépét, egy nő egy férfi egy pár, a többi deviancia, fekete-fehér, keretek, érthető szabályok, atyai uralkodó a nép egyszerű gyermekének, és vitriolos tollú közírók, bigott papok, megzakkant onkológusok, primitív történelem tanárok, vő, lány és egyéb rokonok a többinek, el lesznek velük foglalva, minden napra megkapják a maguk sokk adagját, amin lehet mérgelődni, felháborodni, elítélni, beszélni róla, míg én lopok.

Természetesen harcot is hirdetek, hiszen aki gyűlöl, szabályt követ és mellettem harcol, az már az enyém testestől, lelkestől, azzal több gond nincs.

Aki ellenem van, azt naponta ellátom elegendő méreggel, előbb, utóbb ő is gyűlölni fog, nem lesz különbség az én szempontomból, hogy engem gyűlöl, vagy értem gyűlöl, maga a gyűlölet nekem elég, addig lopok. 

Ezt a rendszert Simicska a nagyüzemi lopásra hozta létre, és bár már nem ő üzemelteti, de tökéletesen működik ma is.

A mellé adagolt ideológia csupán azért szükséges, hogy a lopás folyamatát ne zavarja meg senki, nem is zavarja még most sem, ellenben évek óta ugyanazok az álhírek, és nem álhírek a kárpátaljaiaknak adott hatalmas nyugdíjakról, az erdélyi beruházásokról, a migráns hordákról, szír halottakról és a leleplező felvételekről, hogy mégsem halottak, mindenkinek egy kis betegség, egy kis gyógyszer, mindjárt azzal lesz elfoglalva, nem pedig azzal, hogy én lopok. 

Időnként bedobom a halálbüntetést, a sorkatonaság visszaállítását, a EU-ból való kilépést. Eszembe sincs megtenni, minek, de ellesznek vele jó ideig pró és kontra.

A munkaképes korosztálynak pedig épp annyit, hogy legyen munkája, de ne éljen jól, arra nincs pénz, no meg az már felemeli a fejét az igából, ezáltal veszélyes. A többit elüldözöm külföldre, azzal már ismét nem lesz gondom, a legszegényebbeket pedig megzsarolom, megveszem, nekik sem hangjuk, sem elképzelésük arról, hogy akár lehetne is. Még soha, senki nem vette a fáradtságot, hogy elmondja nekik úgy, ahogy meg is értenék.

A vége?

Majd ha már nem lesz mit lopni tovább, és amit sikerült, az mind biztonságban van, majd akkor. No nem Orbán, ő belenőtt a szerepébe, neki küldetéstudata van. Az Andy Vajnák, a Lázárok, a Pintérek, a többi rabló, azok fogják magára hagyni a kirabolt országot, a gyűlöletbe taszított társadalmat, aminek jelenlegi mentális állapota olyan mélységekben található, amit eddigi életem során még sem Magyarországon, sem máshol nem tapasztaltam.

A hosszú kések évszaka

Még nem tartunk ott, hogy a Fidesz eddigi menő, vezető beosztású, ámbár a Központ szerint már nem eléggé éber emberei a Pravdából (Magyar Idők) értesüljenek további sorsukról, de a figyelmeztető lövések már eldördültek. Színre lépnek a Párt liberális korszakát nem megélt ifjú törökök?

Kötcsén szokta Orbán Viktor megmondani, hogy mi a teendő a következő 12 hónapban és valószínűleg most is így történt. Egyes információk szerint az az utalás, hogy nem nyulakat etetünk a további radikalizálódást vetíti előre.

A nemzetközi politikában ennek jól kitapintható jelei vannak.

A magyar miniszterelnöknek sikerült kavarodást okozni például az Európai Néppárt soraiban, ahol a liberálisabb szárny egyre hangosabban követeli a Fidesz kizárását, de ezzel egyidejűleg nő az ottani támogatóinak a száma is. A legnagyobb befolyással bíró CDU/CSU pedig egyfajta tudathasadásos állapotban van (menekültügy, Macron-reformok) és úgy tűnik a kancellárasszonnyal együtt vagy döntésképtelen vagy halogató taktikázásba kezdett. Ami lényegében egy és ugyanaz.

Az új olasz populista-szélsőjobboldali kormány megalakulása és első megnyilvánulásai; az osztrák kancellár döntése, hogy a „politikai iszlám” elleni fellépés jegyében Ausztriából kiutasítanak több külföldről pénzelt imámot, és bezárnak hét mecsetet; Putyin szankcióellenes európai és nem kizárt amerikai (lehetséges találkozó Trumppal) turnéja

nem alaptalanul hizlalhatja a magyar miniszterelnök világpolitikai ambícióit.

Ehhez a belpolitikai háttér is adott, hiszen mi is többször leírtuk, a magyar ellenzék gyűjtőnév alatt működő csoportocskák aligha tehetnek keresztbe az elemében levő Orbán Viktornak. Legfeljebb a Fidesz-ellenes szavazók elkeseredését mélyítik és nagy mulatságot okoznának a Fidesz-táborban, ha ebben beleszorult volna egy cseppnyi humorérzék is. Ami, persze, csupán fikció.

Marad tehát ez utóbbi, vagyis a Fidesz-tábor rendszeres ideológiai karbantartása.

Egypártrendszerben ezt a mindenkori Központ intézi. Nem szükségszerűen választott tisztségviselőkről van szó, hanem a miniszterelnök legbelsőbb köréről. Innen érkeznek az utasítások, információk a pártlaphoz, esetünkben a Magyar Időkhöz vagy a 888.hu-hoz (2014-ig ezt a büszke titulust a Magyar Nemzet plusz Hír TV, Lánchíd Rádió, Heti Válasz viselte). És a sajtómunkások teszik a dolgukat, amikor ideológiai elhajlást észleltetnek velük.

Így került a miniszterelnökhöz egyébként mindig is lojális Pröhle Gergely, egykori külügyminisztériumi államtitkár, jelenleg a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója a célpontba. A pártlap szerint „az alapvető kifogás az, hogy a különböző, magyar kultúrát propagáló rendezvényekre olyan balliberális oldalhoz tartozó személyeket kértek fel előadóknak, akik évtizede mocskolják a jobbközép Orbán-kormányt és a miniszterelnököt is”.

Kilövési engedély?

A másik példa egy ősfideszesé, Ókovács Szilveszteré, akinek a nevéhez fűződik, még ifjútörök korában a Duna Televízió megsemmisítése, igaz parancsot teljesített. Most a támadás, mint az Operaház főigazgatóját érte, mégpedig azért, mert az Erkel Színházban bemutatták a Billy Elliot című világsikerű musicalt.

A Pártlap: „Az elmúlt két évadban több olyan opera-előadást is volt szerencsénk látni, amely nyíltan homoszexuális utalásokkal és erre utaló jelenetekkel volt teli.” Továbbá: „Hogyan történhet meg az, hogy egy ilyen jelentős állami intézmény, mint az Operaház, tökéletesen szembe megy az állam céljaival, és a legérzékenyebb korban lévő, tíz év körüli fiatalok számára készült előadást ilyen penetráns, féktelen melegpropagandára használja fel?”

Nem először történik meg, hogy egy párt úgy „tisztul meg”, hogy megszabadul régi, elfáradt tagjaitól és a pártvezető a fiatalabb, radikálisabb csapattagokra támaszkodik. Vagy csak az ezzel való fenyegetés is elég, hogy mindenki behúzza a farkát és tegye a dolgát.

 

 

 

 

 

Új arisztokrácia 2.0

Az egyik amerikai egyetemen professzorkodó barátom mesélte, hogy az egyetemi évek alatt szövődő barátságok ott egy életre elkísérik a diákokat. Segítik egymást, soha nem engedik el egymás kezét. De így van ez Hollandiában is, az egykori kollégiumi szobatársak egy életre „szövetkeznek”. Nem is értem, miért kellene ennek másképpen lennie mifelénk?

 

Ma már büszke vagyok rá, hogy mindig jó iskolába jártam. Annak idején nem is nagyon értettem, miért faggatta édesanyám a Hunyadi téri piac minden ismerős kofáját, boltosát, hogy melyik iskolát tartják a környéken a legjobbnak. Aztán kiválasztotta nekem a felsőerdősori általános iskolát, ahová csak fiúkat vettek fel. Szuper jó osztályba kerültem, ahonnan aztán egyenes út vezetett a Kölcsey Gimnázium következő, koedukálatlan, szuper jó osztályába. Amikor ötven évvel az érettségi után találkozunk, akadémikusok, professzorok, kutatók, menő informatikusok ülünk az asztal körül.

Logikusnak látszik, hogy amikor a saját gyerekeink lettek iskoláskorúak, mi ugyanezzel a módszerrel kerestünk nekik is alma matert. És a módszer az ő esetükben is bevált. Mindketten életre szóló barátságokkal a tarsolyukban léptek tovább az egyetemre, ahol aztán cserediákként, újabb külföldi barátokkal bővítették ezt a kört. Ma, felnőttként, a fiam is, a lányom is, jó szívvel ápolja ezeket a kapcsolatokat, s amikor úgy adódik, a volt évfolyamtársak segítik egymást a szakmai előrejutásban is.

Sokunknál kiverte a biztosítékot, amikor az egykori Ménesi úti Bibó Szakkollégium „öregdiákjai” magukhoz ragadták az ország vezetését. Áder János, Deutsch Tamás, Fodor Gábor, Handó Tünde, Kövér László, Lévai Anikó (Orbán Viktor felesége), Mráz Ágoston, Papcsák Ferenc, Simicska Lajos, Szájer József , Vida Ildikó, Völner Pál, hogy csak néhányat említsek. Akik letették a hűségesküt a klán fejének maradtak, akik szembe mentek vele, elbuktak.

Ők lettek a XXI. századi Magyarország új arisztokratái. Az ő gyerekeik már kivétel nélkül jó iskolákba jártak. Belekóstoltak a hazai egyetemek életébe, aztán a legtöbbjük elindult világot látni. Egy-két év Oxfordban, a Harvardon, Cambridge-ben… Ezek a kiruccanások senkinek sem ártottak. Aztán hazajöttek, mert itthon szép karrier várja őket. Pályájuk már nem az idősödő miniszterelnöktől, sokkal inkább a lányától, a vejétől függ.

A Corvinus Egyetem marketing tagozata jelenti most a Bibó kollégiumi összetartozás kulcsát. Hírek szerint a közpénzből vastagon kistafírozott Magyar Turisztikai Ügynökség berkeiben találtak egymásra Orbán Ráhel egykori évfolyamtársai. Ők hajtják fel a külföldi vendégeket Mészáros Lőrinc szállodái számára, százmilliókért gyártanak reklámfilmeket Vajna tévéjének, és már a divatszakma irányítását is a kezükbe vették, mert a miniszterelnök lánya régóta érdeklődik – többek között – a divat, és a társadalom elitjét kiszolgáló más ágazatok iránt is. A minap „szuperluxi” vacsorán vett részt a „barátokkal” az Ybl-palotában, ahol a tudósítások szerint érezhető volt, hogy mostantól a divatvilágot a felségterületének tartja.

Kezdi megtalálni a helyét és vezetőjét az új arisztokrácia 2.0 is.

Orbán engedelmes országa

A szélsőséges, bevándorlás ellenes pártok sok helyütt (csak az utóbbi időben: Németország, Ausztria, Olaszország, Szlovénia) előre törtek, sőt kormányokban fontos és kártékony szerepet töltenek be, de egyik országban sem vált uralkodó ideológiává, a rendszer sziklaszilárd alapjává a rasszizmus.

 

A kivétel természetesen Magyarország. Ennek több magyarázata is lehet és közülük az egyik bizonyára az, hogy volt rá igény. Egy másik pedig az, hogy sehol egyetlen egy politikai erőnek nem sikerült az, ami a Fidesznek. Vagyis, hogy a szavazni egyáltalán hajlandók felét tudhatja maga mögött. Lehet, persze ezt árnyalni: hogy Budapest azért más, hogy egyre kevesebb és halkabb a független média, hogy a választási törvény súlyosan részrehajló. A végeredmény azonban ugyanaz.

Szlovénia, mint a legutóbbi összehasonlítási alap, merőben más képet mutat. Ennek valószínűleg történelmi alapjai is vannak, hiszen, például az antifasizmus a szlovén társadalom egyik igen erős történelmi öröksége, amit Magyarországra a legnagyobb jóindulattal sem lehet ráfogni. Erre nem csak az a tény utal, hogy a kommunista és antifasiszta országlapító jugoszláv partizánok első két embere félig, illetve egészében szlovén nemzetiségű volt (Tito és Kardelj). Utódjaik vették a bátorságot és szakítottak a nacionalista (és rasszista) Milošević-rezsimmel.

Ennek tudható be, hogy Orbán legjobb szlovén tanítványa (Janez Janša) csak a szavazatok negyedét tudta begyűjteni,

pedig bevetette a világtrendet: az idegengyűlöletet.

A másik különbség, hogy – nemcsak a relatív alacsony négy százalékos választási küszöbnek köszönhetően – több mint tíz párt került be a parlamentbe, 4-12 százalékos teljesítménnyel. Ezeknek a pártoknak az üzenetét „vették” a szavazók, legalábbis egy jól kitapintható részük.

Ilyen Magyarországon nincs, hiszen a kirekesztő jobboldalnak (másmilyen is létezik!) több mint háromnegyedes többsége lenne, ha a Fidesz és a Jobbik összeállna. De ez a hatalom szempontjából teljesen felesleges.

Ez annyit jelent, hogy a magyar választók óriási többségét egyetlen egy üzenettel meg lehet venni.

Ha valakinek van kedve ezt is árnyalni, árnyalja, de ettől még nem lesz vidámabb a kedve.

A valódi, égető menekültválsággal és a teljesen lejáratódott politikai elittel küszködő olaszok is jobb híján szavaztak a szélsőjobbra és a populistákra. Akik egyre népszerűbbek, az uniós elit meg egyre ügyetlenebbül kezeli őket. De Olaszországban sincs egy domináns párt és a szintén gazdag örökségre visszatekintő baloldal sem vált jelentéktelen és a baloldaliságot lejárató gyülekezetté, mint Magyarországon.

A magyar miniszterelnök meg, valódi politikai ellenfél és kritikus közvélemény hiányában, elkezdhette megvalósítani világpolitikai álmait.

Vagy valaki másnak az álmait. Végeredményben mindegy.

És gyarapodnak a lehetséges szövetségesek is. Ilyen engedelmes hátországgal ez egy kellemes időtöltés lehet.

Hazai sajtószabadság: Észak-Korea mögött

Beleütköztem egy történetbe valahol a neten, miszerint egy fideszes akárki, annak az újságírónak adott volna interjút, természetesen nem a saját, hosszú nyelvű, és jól fizetett köreiből, hanem az ellenzékiek közül, (akikből még így is több valódi van, mint politikusból), aki nála több fekvőtámaszt tud végrehajtani.

Ennyi erővel lehetett volna azt is, hogy az kap lehetőséget, aki messzebbre tud pisilni, vagy egyéb tesztoszteron alapon működő „férfias játékkal” kiválasztani a kegyeltet, aki kaphat interjút az illetőtől.

Egy cseppet még mindig képes vagyok az ilyesmin megdöbbenni, bár igyekszem nem követni a magyarországi történéseket, de ez mégis elkerülhetetlennek látszik, következésképp olvastam már válogatott aljasságokról szép számmal, meg megaláztatásokról is, de ez valahogy inkább volt szomorú, mint pusztán durva, bunkó, vagy ízléstelen.

Itt Koreában ma dől el, hogy előzetes letartóztatásba helyezik-e a KAL (Korean Airlines) igazgatójának, és egyben tulajdonosának a feleségét, ugyanis az ügyészség ezt indítványozta a hatalommal való visszaéléssel vádolt nő esetében, arra hivatkozva, hogy szabadlábon lehetősége lenne megfélemlíteni a még nem jelentkezett áldozatait.

Amikor megjelent a dollármilliárdos feleség és egyben igazgatóhelyettes az ügyészségen, neki is, mint mindenkinek, akit kihallgatásra hívnak, oda kellett állnia egy sárga háromszögbe az épület főbejárata elé.

Azt a háromszöget photoline-nak nevezik, és azt a célt szolgálja, hogy lehessen a vádlottat fotózni, illetve kérdezni tőle. Természetesen megteheti, hogy nem válaszol, de ez szinte soha nem történik meg, mert ott áll legalább öt percig (meghatározott ideig kell ott állnia), és közben körbeállják a fiatal újságíró-gyakornokok, és szünet nélkül kérdezik, fotózzák. Hatalmas a lelki nyomás, a photoline-tól még a csebalok csebaljai is rettegnek.

Ez az asszony 69 éves. Normális esetben észre sem venné az unokája-korú újságírókat, többek között két légitársaság és a Hanjin group van a család tulajdonában, de itt, ebben a helyzetben ezt egyszerűen nem teheti meg.

Ugyanez igaz politikusokra, bukott államelnökökre, minden egyes koreai állampolgárra, aki a photoline-ra kényszerül.

Másrészt nagyon nagy hagyománya és presztizse van az oknyomozó újságírásnak. Aki arra adja a fejét, és jól végzi a dolgát, ugyan igen stresszes munkát vállal, de nagyon sikeres is lehet. A legjobb oknyomozó újságírókért versenyeznek a népszerű televíziós csatornák, külön műsort kapnak, amiben bemutatják, milyen visszásságra derítettek éppen fényt.

A paletta roppant széles, a nők és gyermekek elleni erőszaktól kedve a TNT-s tojáson át, a Szevalhó komp katasztrófájáig mindenre ők derítettek fényt, és csak miután a nyilvánosság elé kerültek a tények, kezdett az ügyészség vizsgálatba.

Itt újságírónak lenni egyrészt roppant megbecsült munka, másrészt igen jól megfizetik, harmadrészt csak azoknak van rá esélye, akik nagyon jó egyetemről kerültek ki, fizikálisan, mentálisan, verbálisan is alkalmasak a feladatra.

Ezzel szemben Magyarországon én tudósítok arról, hogy mi történik Dél-Koreában, illetve hogyan alakul a Koreai-félsziget békéje vagy békétlensége.

Nem szólom le magam, tudom, hogy nem írok rosszul, de azt is, hogy az újságírás, a tudósítás egy szakma, amit sok éven át oktatnak egyetemen, és én ilyesmit soha nem tanultam. Ha nem én írom, akkor angol nyelvű forrásokból mások összerakják, jól, rosszul, többnyire hiányosan, és tévesen, mert nincsenek itt, mert nem beszélik a nyelvet, mert nem ismerik a kultúrát, mert a saját közegük óhatatlan véleménnyé formálja azt, aminek hírnek kéne lennie.

Marad tehát a Reuters és a véleménycikkek, mivel ma Magyarország nem küld ki egy képzett tudósítót, és nem ad hírt innen, sem sehonnan a világból, .

Magam is véleményt írok, de én megtehetem, sokkal inkább vagyok író, gondolkodó ember, mint újságíró, engem nem kötnek a szakma szabályai, mert nem ismerem azokat.

Koreában a sajtószabadság amolyan igazi szent tehén, művelői, és ő maga, érinthetetlen.

Fél is tőle mindenki, akinek takargatni valója van, legyen bármilyen magas polcon is.

Azt hiszem ha valaki itt fekvőtámaszokkal próbálná kiválasztani, hogy kinek nyilatkozik, másnap már azon a bizonyos photoline-on állna.

Egyrészt hatalmas baj, hogy alig van belföldön érdeklődés a nemzetközi események iránt, másrészt még annál is nagyobb baj, hogy az a kevés hiteles, kicsi, online újság, blog, felület, alig jut el azokhoz, akik a Kossuth rádiót tudják fogni, meg a TV 2-t és naphosszat hallgatják a migráncsozást, a Sorosozást. Immár  nyolc éve, de azelőtt sem voltak sokkal nyitottabbak, csak akkor legalább nem voltak gyűlöletkeltők az ilyen mindenhol fogható rádió-, tévé-adások.

Ma Magyarországon NINCS sajtószabadság. Nem szűk keresztmetszetű, meg csökkent mértékű, meg aggodalomra okot adó, hanem NINCS.

Néhány elhivatott újságíró teszi a dolgát ingyen, vagy annyi pénzért havonta, amennyiért biztos nem tapétáznának ki egy szobát sem, illetve vannak hozzám hasonló amatőrök, akik kényszer-szülte tudósítókká válnak, mert érzik, hogy az a fekete lyuk, amiben a velük egy nyelvet beszélők élnek, az egyre csak záródik rájuk. Legalább egy icipici információt próbálunk bejuttatni a magunk módján, hogy lehet ezt máshogy is, hogy olyan országnak is, mint Korea, ahol hetven éve még éhen haltak és háborúból háborúba estek, sikerült demokráciát, prosperáló gazdag országot, sajtószabadságot, szólásszabadságot, és most talán még békét is létrehoznia a saját földjén,. Nem igaz, hogy ez ott lehetetlen.

Észak-Koreában egyetlen újság van, a Nodong sinmun, amit valaki egyszer félrehallott, azóta az angol nyelvű hírügynökségek „Rodong”-ként emlegetik, pedig olyan koreai szó nincs, ellenben a nodong, azt jelenti, hogy munkás, a sinmun pedig azt, hogy újság.

Ezt nemigen vásárolja senki, viszont vannak hirdetőoszlopok, azokon üveg, és a régi napilap kinézetű újság lapjait azok mögé teszik minden nap, a nép innen értesül arról, amiről Kim Dzsong Un szerint neki értesülnie kell.

Ezt lassan Magyarországon is be lehetne vezetni, szerintem igény volna rá, majd Orbán Viktor megmondja, hogy mi legyen az üveg mögött másnap a munkások újságában, vagy esetleg a Turul hírekben, de hívhatnák mélynemzeti napilapnak is, a választék bő, hosszú nyelv mindig akad, a népek pedig sorban állnának a falu buszmegállójában, hogy tudják, épp kit kell gyűlölni, vagy kiktől kell rettegni, esetleg mindkettőt egyszerre.

Ami a legszomorúbb az egészben, az az, hogy Észak-Koreában a Nodong sinmun nem uszít, nem kelt gyűlöletet, régen propagandát közvetített, ma békét hirdet.

Sikerült, amire soha nem gondoltam volna, alulmúltuk Észak-Koreát.

A Magyar Idők esete Ókovács Szilveszterrel és a Billy Elliot-tal

Amint arról a Független Hírügynökség is beszámolt szokatlanul éles pengeváltás zajlott a napokban a kormányhoz közeli Magyar Idők hasábjain. Azért is volt különös ez a vita, mert látszólag a Sir Elton John által írott és az Erkel Színházban bemutatott Billy Elliot című musicalről szólt, ám a csak kicsit is figyelmes olvasó számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a darab csak ürügy, és a vitázó felek egészen másról beszélnek.

A történet röviden: a Magyar Idők közírója (ők nevezik így N. Horváth Zsófiát) az ötvenes éveket idéző stílusban és hangvételben támadja a darabot. A fő baja vele, hogy mint írja, homoszexualitásra neveli a gyerekeket, és ez szembemegy az állam céljával. (sic!)

Bármi is legyen az állam célja, tegyük hozzá. Merthogy egy államnak sokféle célja lehet – például az, hogy a polgárainak minél jobb életet biztosítson – de a nemi identitásba demokratikus viszonyok között nem szokása beleszólni. (Nem is tud, tegyük hozzá…) Ám a Magyar Idők cikkíróját ez nem érdekli, mert szerinte a kultúrában még nem történt meg a rendszerváltás, ugyanis, ha megtörtént volna, akkor ilyen darabokat nem mutathatnának be az Erkel Színházban.

Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója védelmébe vette a Billy Elliot című darabot, és válaszcikkében leírta, hogy szó sincs arról, hogy homoszexualitásra buzdítanák a nézőket, köztük a gyerekeket. Neki is négy gyereke van, mely személyes megfogalmazással vélhetően arra utalt, hogy mennyire távol áll tőle a „buziság” mint olyan.

Majd példákat hozott az operairodalom történetéből, olyan darabokat és szerepeket, ahol nők férfinak öltöznek, vagy épp fordítva.

Ókovács Szilveszter látszólag tehát szembemegy a Magyar Idők által megidézett kormányzati világképpel, valójában azonban nem lázad, hanem magyarázkodik. Megmagyarázza, hogy ő és a színház nem úgy gondolta, ahogyan azt a Magyar Idők (újságírója) feltételezi, nem az volt a szándékuk a darabbal, hogy a melegséget propagálják. Ami egyfelől igaz, merthogy nyilván nem ez volt a szándék, másfelől viszont nem magyarázkodni kellene, hanem helyére tenni a dolgokat.

Például elmagyarázni N. Horváth Zsófiának, hogy a nemi identitás nem elhatározás, de még csak nem is nevelés kérdése. Utóbbival – már amennyiben nevelésnek lehet nevezni – ideig-óráig ugyan el lehet fedni bármiféle nemi irányultságot, ám a lényeg ettől nem változik.

A Magyar idők cikkébe, ha csak egy félmondat erejéig is, de sikerült belekeverni a „migránsokat”, miszerint azért is káros a „buziságra” nevelés, mert hazánkat idegen invázió fenyegeti. Jó lett volna, ha Ókovács Szilveszter erre a kitételre is válaszol. Hogy nem kellene ostobaságokat írni, és megfelelési kényszertől hajtva minden bajunk, gondunk okozójaként a nálunk még nyomokban sem fellelhető migránsokat feltüntetni.

Ez a vita nem az Erkel színházról, és még kevésbé a világon és Magyarországon nagy sikerrel játszott Billy Elliotról szól, hanem arról, hogy a Magyar Idők megregulázná a művészeket, meghatározná, hogy mit szabad nekik, és mi az, amit nem. Ókovács Szilveszter nem az írás sanda szándékával vitatkozik, hanem a „buzizás” vádjával szemben védi magát és a színházát. Ily módon látszólag bátor védekezése épp a lényeget fedi el: azt, hogy az államnak nemcsak az emberek hálószobájában, de a színházi próbákon sincs keresnivalója.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK