Egyéb

Remeg a hatalom térde

Ne tápláljon senki illúziókat afelől, hogy a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nevével fémjelzett törvénymódosítás, amelyet a településkép védelméről szóló salátatörvény „fodrai” között próbáltak elrejteni, a magyarországi illiberális demokrácia keretei között elbukhat a törvényalkotás folyamatában. Fleck Zoltán egyetemi tanárt, jogszociológust, az ELTE Jog- és Társadalomelméleti Tanszékének vezetőjét e törvénymódosítás veszélyeiről kérdeztük.

  • A korlátozások második lépése
  • Jönnek majd a fekete autók is?
  • Jogilag értelmezhetetlen abszurditások

Ennél lehet még további korlátozásokat kitalálni a polgári alapjogok megkurtítására?

Ez a törvénymódosítási javaslat olyan abszurd, amit jogász fejjel értelmezni sem könnyű. Önmagában az a legnagyobb probléma, hogy az ország valamelyik felső vezetőjének egy ilyen gondolat az eszébe juthat. Az alapjogokkal kapcsolatos minden változtatásnak egyedül a gyülekezési törvényben volna a helye, a városképhez végkép semmi köze.

A gyülekezési jog korlátozását illetően ez már a második lépés lesz. A közelmúltban már elfogadta a parlament azt a jogszabályt, amely bárkit felhatalmaz arra, hogy szót emeljen az ablaka alá tervezett tüntetés ellen. meddig lehet ezt folytatni?

Addig, amíg be nem tiltják a szólásszabadság minden formáját, amíg újra meg nem jelennek hajnalonként a fekete autók azoknál, akik másként gondolkodnak a kormányzó erő tevékenységéről. Ennek egyértelműen a totális rendszer kiépítése lehet a vége.

Az indoklás is faramuci: a nemzeti ünnepek nemes hagyományainak védelméről szól.

Ez is teljesen értelmezhetetlen. A nemzeti ünnepekkel kapcsolatos megemlékezéseknek már hagyományosan kialakult egy kettőssége. Például március 15-ikén az egyik helyszínen az állami ünnepséget tartják, valahol másutt pedig az ellenzéki pártok, vagy a civil mozgalmak jelenítik meg a maguk véleményét. Az ünnepekhez kötődően mind a kettőnek kialakult hagyományai vannak, amelyeket most Semjén fel akar számolni. Az utóbbi években

a kormány ezeket a megemlékezéseket gyakorlatilag a politikai propaganda céljaira használja, és nem ünneplésre, történelmi visszatekintésre.

Sokkal nagyobb problémának érzem, ha a nemzeti ünnepeken jószerével csak a migránsokról beszél a kormányzat, vagy Brüsszelt támadja a miniszterelnök, mint azt, ha az emberek ezzel kapcsolatos ellenérzéseiknek valahol másutt tartott tüntetéseken hangot adhatnak. Ha mindenféle ürüggyel ez utóbbit megpróbálják ellehetetleníteni, azzal a legalapvetőbb emberi jogot szorítják háttérbe.

Mindez még azzal is tetéznék, hogy a gyülekezést korlátozó jogot a települési önkormányzatokra is kiterjesztenék. Az indoklásban kimondják: a helyi önkormányzatok esetében is lehetnek hagyományosan ünnepi célra használt területek és időpontok, ezek rendeleti meghatározásra felhatalmaznák az önkormányzatokat.

Kifejezetten alkotmányellenes felhatalmazni a helyi önkormányzatokat, hogy az ünnepek alkalmából a településen olyan helyeket jelöljenek ki, amelyeket rendelettel kivonhatnak a közterület fogalmából, és ezzel ott a gyülekezést is megtilthatják. Ez teljesen abszurd.

Nem is értem, ilyesmi hogyan juthat egy miniszterelnök-helyettes eszébe.

Egy perc kétségünk sem lehet, hogy ez a parlament meg fogja szavazni a javaslatot.

Így van. Abban sem nagyon érdemes kételkedni, hogy az Alkotmánybíróság megakadályozza a törvény életbe lépését. Kíváncsian várom, ennek a komolytalan elképzelésnek az átengedésére milyen szakmai érveket tudnak felhozni. Annyira nyilvánvalóan ellentétes ez egy demokratikus állam jogrendszerével, hogy

ez még a mostani, lényegében egypárti testületnek is fejtörést fog okozni.

Ne legyenek illúzióink, ha még egy ilyen tarthatatlan jogszabály mögött is kialakul egy komoly kormányzati támogatás, annak az AB sem fog ellenállni.

Ezzel lényegében felszámolják Magyarországon a gyülekezési szabadságot?

Errefelé mutat minden. Amikor az alapjogok valamelyikét, vagy a vélemény-nyilvánítási szabadságot csorbítják, akkor arra lehet következtetni, hogy a hatalom fél a társadalmi elégedetlenségtől.

Fél attól, hogy komolyabb tömegek jelenhetnek meg az utcákon, fél attól, hogy bizonyos mozgásokat esetleg nem tud kontrolálni.

A kormánypártoknak nulla érzékük van az alapjogok fontosságát illetően, az indoklásban pedig mind stilárisan, mind jogilag megannyi hibát követtek el. Alkotmányjogilag vizsgálva egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a hatalom a diktatúra felé tesz egy újabb lépést.

Van valami remény arra, hogy ez a folyamat valahol megakadjon?

A jogi eljárásnak még megvannak a kitaposott útjai. A jogszabály megakadhat az elnöki asztalon, az Alkotmánybíróságon, ezeket a lépcsőfokokat végig kell járni, ha nem is szabad illúziókba ringatni magunkat a döntései lehetőségeiket illetően. Végső soron még ott van a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága is, de mire ott végiggondolják a döntést, évek múlhatnak el.

Közben a társadalom leszokik arról, hogy tüntessen,

hagyomány lesz abból, hogy a nemzeti ünnepeken csak arról lehet beszélni, ami a miniszterelnök száját elhagyja.

Az indoklásban Semjén arról beszél: a javaslat célja, hogy törvény zárja ki azt a lehetőséget, hogy a nemzeti ünnepeken és hasonlóan fontos ünnepi alkalmakkor versengés alakuljon ki a közélet szereplői, pártok és civil szervezete között az érintett közterületek „lefoglalása” során.

Ha egyenesen akart volna fogalmazni, akkor azt írhatta volna e mondat helyére: a törvény célja, hogy kizárja a demokratikus szólásszabadság lehetőségét.

A nap kérdése – Melyik ellenzéki pártra adná le szavazatát kifejezetten pártszimpátia alapján?

0

Melyik pártra adná le szavazatát kifejezetten pártszimpátia alapján?

Ha Ön nem a Fidesz szavazója melyik pártra adná le szavazatát kifejezetten pártszimpátia alapján?

Ezt kell tennie, hogy ne maradjon le híreinkről

0

A Facebook megváltoztatja algoritmusát, emiatt átalakulnak a hírfolyamok: a felhasználók, vagyis Önök kevesebbet láthatnak majd a különböző oldalak, így például a Független Hírügynökség bejegyzéseiből. Ha viszont nem szeretne lemaradni a híreinkről, akkor néhány egyszerű lépéssel megoldható, hogy továbbra is lássa őket.

Ez kétféleképpen is megoldható:

1. A FüHü Facebook-oldalán a Követed (ha angolul használja az oldalt: Following) gombra kattintva ki kell választania a Megjelenítés elsőként (See first) opciót.

2. A másik lehetőség: a Facebook kezdőoldalán kattintson a jobb felső sarokban lévő, lefelé mutató kis nyílra, és a megjelenő ablakban válassza ki a Hírfolyam-beállítások (News Feed Preferences) opciót.

Ekkor megjelenik egy felugró ablak, itt kattintson az Elsőként megjelenők beállítása (Prioritize Who to See First) gombra, és a megjelenő oldalak közül válassza ki a FüHü-t, végül kattintson a Kész (Done) gombra.

Köszönjük!

Levél egy apja fiához

0

Ezt szintén a facebookon  nyilvános bejegyzésként találtuk.

Azért írok neked, hogy tudd: miután tegnap kitettem egy névtelenül is apádra utaló cikket a Facebook oldalamon, amihez rövid idő múlva gyermekeim anyja habozás nélkül (elsőként!) néven nevezte őt; szóval ezek után valóban kínos volt nekem, hogy tegnap éjjel véletlenül összefutottunk, s bár nem „menekültem” – ahogy utánam kiáltottál, mielőtt beszálltam egy autóba – csak zavarodottan elmentem, mert megérkezett az előrendelt kocsim.

Amikor tehát megosztottam ezt (az egyébiránt gyáva) bulvárcikket, amikor magamban azt gondoltam, hogy „végre!’”, amikor magam előtt láttam apádat, ahogy az önelégült, dölyfös mosoly megfagy az arcán, és a testhezálló III. Richard helyett épp Szent Johannát, vagy Szent Ferencet készül eljátszani… nos, akkor megfeledkeztem arról, hogy ennek az embernek van egy fia, egy lánya, meg még egy fia, meg egy felesége, és ezek közül én bizony ismerek is egyet-kettőt, sőt, nincs is különösebb okom arra, hogy őket (benneteket) egy kalap alá vegyelek vele, főleg azért, mert például a fiúk ugye nem is tehetnek az apáik bűneiről…

Zavarban voltam tehát néhány másodpercig, amikor megláttalak és odabiccentettünk egymásnak, mert elszégyelltem magam, hogy rátok nem gondoltam, de azok után, ahogy utánam jöttél, ahogy kérdőre vontál, ahogy kissé fenyegetően utánam szóltál, hogy „menekülsz bazd meg?” – akkor kicsit átértékeltem a zavaromat, mert most már bizony úgy gondolom, hogy te például valamilyen szinten cinkos és vétkes vagy abban a rendszerben, amit atyád működtetett, és még a mai napig is működtet.

Most tehát azért írok neked, mert… egyrészt kikívánkozik belőlem. Mert én is apa vagyok, ugyanakkor még „gyerek”. Mert talán szoktak néha engem is a hátam mögött olyannal vádolni, ami bizonyára nem esik jól a gyerekeimnek, és apámat is szokták hírbe hozni így-úgy, ami nekem sem esik jól. Az érzést, mint apa, és mint gyerek tehát ismerem, és emiatt voltam zavarban, amikor tegnap véletlenül összefutottunk – azonban jelen esetben ennél többről van szó, és nem szeretném, ha bárki úgy gondolná, hogy egy megszokott család körüli viszály összekeverhető lenne olyan traumákkal, amit atyád áldásos működése során érzett át többszáz ember. És most jön a másrészt – ha már egyszer volt egyrészt… Szóval másrészt azért írok, mert valahogy naivul abban reménykedem, hogy hátha sikerül benned megpendíteni egy olyan húrt, amitől talán egy kicsit elgondolkozol azon, hogy vajon egyfajta gyermeki szolidaritásból, szeretetből, vagy épp az önvédelmed illúziójaként magadra erőltetett struccpolitikus vakságból körömszakadtáig akarod-e védeni a védhetetlent, vagy pedig tökösen végre felnősz és leszakadsz attól az atyai függéstől, ami kétségtelenül biztosított neked egyfajta kényelmet, sikert, reflektorfényt, pénzt – de megbecsülést aligha…

Pontosan tudod: apáddal én már jó régen megszakítottam minden kapcsolatot – no, nem mintha addig kebelbarátok lettünk volna, de azóta a köszönését sem fogadom – úgy, hogy a főpróbahét előtt két nappal gyakorlatilag fölálltam próba közben, és faképnél hagytam bemutatót, barátot, társulatot, szerelememet, és nem utolsósorban a karrieremet. Tettem mindezt azért, mert az a módszer, az a tónus, az a mérhetetlen aljassággal véghezvitt szándékos hátráltatás, az a másokat egymás ellen hergelő hangulat, és mindenek fölött az a mocskosan alpári üvöltés, amit jóatyád művelt a kórussal, a kis szereplőkkel, a színpadi műszakkal (a főszereplővel bezzeg nem mert ordítani!) az én próbáimon, teljesen ellehetetlenítette a munkám tisztességes elvégzését, és annak elvárt eredményét (a sikert), valamint rendezői tekintélyemet és önbecsülésemet. De ez nem volt véletlen. Ez volt a cél, ezért hívott engem oda. Hogy egy életre eltegyen engem láb alól, mint olyan riválisát, aki ugyanakkor mertem (nem esélytelenül) pályázni ugyanarra a székre, amire ő. És én ostoba pedig belesétáltam ebbe a csapdába, és nem azért mert nem tudtam pontosan előre a tervét, hanem azért, mert bíztam a címszereplő barátom védelmező tekintélyében. (Nem kellett volna, de ez már egy másik operett)

Ezt követően pár évvel, apád, a szülés után visszatérő, közimádatnak örvendő páromat bosszúból úgy baszta ki a színházból, hogy a taknyán-nyálán zokogva tudott csak kibotorkálni abból a színházból, ahol majd húsz évig volt megbecsült tag. Mindezt apád kéjesen nézte végig, de még ahhoz sem volt elég tökös, hogy ő rúgja ki, ezt az aktust a hűséges fegyverhordozó famulusára bízta, ő csak a háttérből figyelve konstatálta a hatást.

Azonban mielőtt akár te, akár más azzal vádolna engem, vagy gyermekeim anyját, hogy személyes okokból kívánjuk annyi év után az igazságtételt, valami piti kis bosszúvágy által vezéreltetve, szeretném gyorsan leszögezni, hogy nem. Erről szó sincs, ugyanis tulajdonképpen hálásak vagyunk neki mindketten azért, hogy ebből az operett-bűvkörből egyszer és mindenkorra kikerültünk.

Ráadásul azért is vagyok kénytelen mégis ezekkel a személyes történetekkel kezdeni ezt a hosszú moralizálást, mert nagyon nem szeretnék (sem én, sem gyermekeim anyja) a hamarosan kirobbanó hatalmas botrány hullámain szörfözni a későbbiekben, nem akarok (felteszem, ő sem) bármiféle bulvármédia érintettként, tanúként, jólértesültként sem ellene, sem az áldozatai mellett „közszerepelni”, én inkább egyfajta vörös jelzést gondolnék leadni most, mielőtt kitör egy borzalmas hurrikán erejű vihar. Mert ki fog. Ebben biztos vagyok.

Persze ebben a közelgő botrányban természetesen kapóra jön most mindenkinek a hetek óta citált előszél, de hol vannak ezek a szexuális visszaélések azokhoz képest, amik most fognak felszínre kerülni?!

Merthogy Marton László se nem bűnöző, se nem szexuális ragadozó, se nem erőszaktevő, de még csak nem is zaklató. Marton „von haus aus” egy jó családból származó szerencsés ember volt, a sors kegyeltje, egy elegáns, finom úr, kellemes társalgó, jó diplomáciai érzékkel és jó megérzésekkel megáldott színházi ember. Marton soha nem volt igazán nagy művész, ellenben egy biztos kezű, jó ízlésű, simulékony, konfliktuskerülő, egyszersmind megoldó és megvalósító színi direktor volt – ami cseppet sem lebecsülendő, mert az ilyen emberekből talán még kevesebb is van, mint az igazán nagy művészekből. Senkit nem tett tönkre szándékosan, talán még szándékán kívül sem. Ez is ritkaság. 

Az, hogy a Vígszínházból regnálása alatt távozott Darvas Iván, Bánsági Ildikó, Hernádi Judit, Tordy Géza, Reviczky Gábor, Szakácsi Sándor, Szilágyi Tibor, Gáspár Sándor, Rudolf Péter, Méhes László, Egri Márta, Szombathy Gyula, Balázs Péter, Pápai Erika – akik egytől egyik vérbeli „vígszínházi” színészek voltak – ugyan több, mint elgondolkodtató, de sem a Popfesztivál, sem a Padlás, sem a Királyi vadászat, sem a Jó estét nyár, jó estét szerelem, sem az Össztánc, sem a Pál utcai fiúk sikerét nem lehet tőle elvitatni. 

Amikor azonban a kor színházi kánonjának megfelelni vágyó „művészi” produkciókat hozott létre, vagy épp olyan alkotóknak, rendezőknek ajánlott lehetőséget, akiktől az önigazolását remélte, nos, akkor többnyire lukra futott – ezek a vígszínházi fiaskók sem neki, sem pedig az általa meghívott művészeknek nem álltak jól. 

Mint ahogy – a jelek szerint – az sem állt jól neki, amikor megpróbált úgy csajozni, ahogy azt James Bond, Indiana Jones, Woody Allen, vagy Clint Eastwood szokta… S bár Marton egy elegáns, finom úriember volt, mégis arra vágyott, hogy olyan kemény legyen, mint Clint Eastwood, olyan kalandos, mint Indiana Jones, olyan vakmerő, mint James Bond, és olyan vicces, mint Woody Allen. Az ő vétsége tehát pusztán annyi, hogy ezt is benézte, akár a Zsótér Sanyi Kék madarát… 

Ahogy a Vígszínházban aránytévesztés volt a Koltai Tamáshoz való igazodási kényszer, ugyanilyen disszonáns volt ő is ezekhez az idolokhoz viszonyítva, mert Marton ezeknél a macsóknál jóval puhányabb, gyávább, simább és unalmasabb karakter volt, épp ezért tőle rettenetesen hamisan hatott, amikor úgy viselkedett fiatal, csinos nőkkel, ahogy azok a férfiak, akiket a lelke mélyén irigyelt. Ha Clint Eastwood, Indiana Jones, James Bond, vagy akár Woody Allen tette volna oda egy fiatal lány kezét a sliccére, vagy a lakására hívta volna korrepetálni, vagy az irodájában szorította volna a falhoz a nőt, biztos, hogy a vége egy orbitális – vagy épp vicces – baszás lett volna. Martonnál maradt a disszonancia. Mint a Vígszínházban. 

Amit a pályáján megúszott, azt a nőkkel szemben nem.

Tanulság: a nők veszélyesebbek, mint a színház…

De hadd térjek végre a lényegre: lássuk, vajon a férfiak lesznek-e olyan tökösek, mint a nők?! Csak akkor bátrak a vadászok, amikor egy döglött oroszlánba lehet belerúgni (és most nyilván nem Sárosdi Lillára gondolok), vagy egy élő vaddal is szembe mernek nézni?!

Apád egy – kétségtelenül sikeres – rendszert működtet immár közel 18 éve, azonban a csillogó, flitteres operett-világhoz, a szárazjégtől és lézerfényektől vibráló musical-színpadhoz rengeteg könny, lelki és szexuális megaláztatás, abúzus, verbális és fizikai bántalmazás tapad.

Apád zsidó (mint ahogyan én is) és köztudottan biszexuális (mint ahogyan én nem).

Azért írom le ezt itt és most én, mert szeretném elvenni az élét mindkét ténynek. Mások úgyis ezen fognak csámcsogni. Pedig ezek egyike se szégyen, nem is vád, ezek nem betegségek, nem is bűnök, mint ahogy az sem, hogyha valaki történetesen heteroszexuális és keresztény. Arról persze a magyar ugar, a hagyma-, pálinka-, és szájszagú hazug erkölcsök, és mindezeknél még jóval álszentebb feudális kurzus tehet, hogy a XXI. század Európájában itt még mindig félni szoktak néven nevezni a dolgokat. Nevezetesen: „apám körül volt metélve, ráadásul igazi libidót csak a saját nemem vált ki belőlem, az ágyam a magánügyem, tessék ezt tiszteletben tartani, maradok őszinte hívük, és persze éljen az operett!” Tudom. Nem könnyű. De ehelyett fényes esküvővel a Bazilikában, és egy „butaság miatt” szétment álomprimadonnával kampányolni… szerintem ehhez gyomor kell. Hányni szabad?

Nem a bi-, vagy homoszexualitását kell tehát szégyellnie, nem is a zsidóságát, hanem azt, ahogy más emberekkel – főleg kiszolgáltatott, lányos fiúkkal, kiskorúakkal és gyengékkel – bánik, ahogy őket használja kénye-kedve szerint.

Te már láttad azt a híres noteszt, amibe apád jó előre beleíratta az asszisztensével, hogy a próbafolyamat alatt mikor és kibe fog belemászni, tönkretenni, megalázni? Csak, hogy tudja, hogy hol a helye. Nem? Akkor majd kérd el, nézz bele és gondolkodj el rajta. És arról sem tudsz, vagy pedig csak nem zavar, hogy egy vidéki városban az alsóneműjétől megszabadított kiskorú fiúgyereket fenekelt el a férfivécében az ölére fektetve? És amikor a magukból kikelt, vagy épp megzavarodott szülők berontottak az (azóta öngyilkos lett) igazgató irodájába, majd miután az igazgató kiállt mellettük és megígérte nekik, hogy nem fogja elsikálni az ügyet, a szülők rá pár napra visszavonulót fújtak, mert apád valahogy, valamivel rávette őket arra, hogy mégse tegyenek feljelentést? És ez nemcsak egy helyen, nemcsak egy alkalommal történt meg.

És amikor apád nem egy alapvetően heteroszexuális férfit térít el a „helyes” útra? És amikor behívatja az irodájába a kiszemelt fiatal tehetséget, és közli vele, hogy a hőn áhított szerepet csak akkor kaphatja meg, ha „kedves lesz” hozzá? Én speciel tudok olyan emberről is, aki közölte vele, hogy „kösz, de ilyen áron inkább nem kérem”… de a legtöbben inkább a szappanért való lehajlást választották.

Láttad már amikor apád többszáz ember előtt szándékosan aláz meg másokat? Akár egyéneket, akár csoportokat? Átélted már, amikor páros lábbal száll bele valakibe, ameddig az ki nem készül, el nem kezd zokogni, vagy akár az átélt stressz hatására el nem viszi a mentő? Nem is hallottál ilyenről? Vagy ezekkel te egyetértesz? Soha nem mondtad még neki, hogy „apa, ne má!”

Azon sem gondolkodtál még el soha, hogy vajon az rendjén van-e hogy atyád színházában már évek óta véletlenül te játszod az összes jelentős főszerepet, amikor ezek többségére nálad bőven lenne alkalmasabb színész? Hogy viseled el ezt a helyzetet? Vagy te is meg vagy félemlítve, mint a többiek? Homokba dugod a fejedet, mint oly sokan ebben az országban, vagy egyenesen imádod azt, hogy apád egy ekkora mágus, és belőled is sztárocskát csinál azon a porondon ahol ő a cirkuszidomár? Feladtad az önbecsülésed, vagy sose volt? Félrenézel, és élvezed a kiváltságosok előjogait, vagy időnként felbuggyan benned valami émelyítő morális keserűség?

Pár éve – amikor ismét megpályáztatták a színházat, és apád már nem pályázhatott, mert túllépte a korhatárt – puhatolóztak nálam többen is, hogy lenne-e kedvem pályázni. Azonnal rávágtam: nem. És nemcsak azért nem, mert már sem ambícióm, sem esélyem nincs erre, hanem azért sem, mert azt is láttam, hogy ezt a fajta tündöklést; a tehetségkutató showk döntős (vagy épp kieső) friss húsokra; a lelkes tini tapsoló „vattákra” épülő sikerszínházat, amit apád a feledhető emlékű hullatehetségtelen elődje után épített föl – megjegyzem: onnan nem volt nehéz – folytathatatlan nélküle, az ő diabolikus, cézári allűrökkel operáló lénye nélkül. És aki elmozdítja őt, azt kockáztatja, hogy nélküle szétesik ez a kártyavár. 

De miért pont most?

Mert minden változáshoz meg kell találni a megfelelő pillanatot. Ritmusérzék nyilván kell hozzá. Amikor valaki úgy akar forradalmat csinálni, hogy senki nem sorakozik fel mögötte, viszont előtte minden fegyver csöve rámered, az balek vagy mártír, akikkel tele van a temető. Most még ugyan tömegesen félnek az emberek a zsarnoktól, de egyszer minden diktátor elbukik. Most még hiába tudja mindenki pontosan, hogy ami itt folyik az tarthatatlan, az egy bűzös-bűnős fertő, de mégis kussolnak, mert vagy féltik az egzisztenciájukat, vagy épp egyenesen arra vágynak-várnak egyesek, hogy a nyalással, a behízelgéssel, a cinkos együttműködéssel, a szappanért való lehajlással, másokon való átgázolással egy centit előbbre juthatnak. Mert erre tanítja, erre sarkallja őket a környezet, az iskola, a munkahely, a „ne szólj szám, nem fáj fejem”, a gyengék iránti közöny, az áldozathibáztatások, és persze a fortélyos félelem, ami már oly régen igazgat.

De most talán történik valami – ezért is csillant föl bennem a remény, ezért is provokáltam a Facebook posztommal, hogy ki meri először leírni apád nevét, és ezért írom neked most ezt a nyílt levelet. Neked írom, nem apádnak. Vele nincs miért leveleznem, meg ő már nagyon hamarosan múltidő lesz. Nem egy nagy korszak lesz vele együtt lesöpörve, hanem csak egy zsarnok bábszínháza.

De te még dönthetsz úgy, hogy az utolsó utáni pillanatban elszakadsz tőle, és sűrű bocsánatkérések közepette megpróbálod az áldozatok, a megalázottak, a sértettek helyébe képzelni magadat. Ez nem azt jelenti, hogy tagadd meg az apádat. Nyilván nem szükséges apád ellen fordulnod, ezt senki nem kérheti, ezt senki nem várhatja el tőled. De ha csak ellépsz mellőle, akkor így még emelt fővel is távozhatsz, és talán néhány év önkéntes vidéki száműzetést követően még az sem kizárt, hogy egy érettebb, tapasztaltabb színészként és jobb emberként fehér lovon térj vissza majd.

Te döntesz, hogy mit választasz. Én drukkolok neked! Mint apa. És mint fiú.

Nem találunk szavakat – 4.

0

Abban az időben nyalka huszárezred feküdt Trencsénben. Jó dolga volt a szép szőke trencséni szlecsinkáknak és nyevesztáknak (kisasszonyoknak és menyecskéknek), mert a kolera miatt egy gyalogezredet is ide helyeztek, az egészséges városba. Annyi tiszt lődörgött itt, hogy még a szeplős asszonyoknak is hármával jutott udvarló. De valamennyi tiszt közt a legszebb fiú volt Noszty Ferenc huszárhadnagy: vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas, jó vívó, jó táncos és nagy kártyás. Mindebből aztán az következett, hogy roppant szerencséje volt a szerelemben (sok nyoma maradt annak), és kevés szerencséje a kártyában, aminek szintén maradtak nyomai kifizetetlen váltókban és kötelezvényekben, katonatiszti adósság, fizeti a nagyharang.

Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival

 

Bolondok azok a városok, melyek arról panaszkodnak: „Sokat szenvedtünk; nálunk száz vagy kétszáz évig lakott a török.”

Azok a helyek szenvedtek igazán, ahol se török nem lakott, se labanc, se kuruc, s a magok emberségéből éldegéltek, mint például Kecskemét, mert ahol a hadviselő felekből ott tartózkodék az egyik, ott csak egyik dominált, sarcolt, s a többiek oda se mertek szagolni, de ahol az egyik sem lakott, oda mind a három eljárt epret szedni.

Mikszáth Kálmán: A beszélő köntös

 

Szepes vármegyének emlékezetes alispánja volt Görgey Pál a Thököly-féle időkben. Rossz, bizonytalan világ volt. Hétfőn még a labanc volt az úr, szerdán már a kuruc parancsolt. Tojások közt kellett táncolni, de a hibás lépésekre emberi fejek törtek össze. Igaz azonban, hogy akkor az emberi fejek olcsóbbak voltak, mint a tojások.

Mikszáth Kálmán: A fekete város

 

Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.

Minden érezte az Isten közeledő látogatását, a libák felriadtak éji fekhelyeiken, és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát, s haragosan csapkodta fölfelé. A Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre, és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon.

Mikszáth Kálmán: A jó palócok

 

Budát és a budai polgárokat egy darab idő óta valóságos divat kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövője van, Budának múltja. S minthogy a jövő is mindenesetre múlt lesz egy napon, a dolog hát egyre megy. Budán éppen annyi látnivaló van, mint Pesten, sőt Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öregembert magam is ösmertem, aki még sohasem volt Pesten, de olyan pesti öregembert sohase ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes korcsmái.

Mikszáth Kálmán: A sipsirica

 

A Helységnévtárban következő két sor foglaltatik Szelistyéről: »Szelistye, Szeben megyében, szelistyei járás, 3750 lakos, 1064 ház, tsz. Nagyszeben, jb. helyben   «.

Ötödfél-száz évvel előbb, Szilágyi Mihály őnagyságának gubernátorsága idején még nem lehetett volna ennyit írni Szelistyéről. Akkor még nem volt annyi lakosa, se vasútja, se távíró drótja, se méhköpűje, s postakürtje. Hanem azért mindezekből a felsoroltakból egy sem az, ami hiányzott, valamint most se tudja még a Helységnévtár a legbecsesebbet, amije van.

Mikszáth Kálmán: A szelistyei asszonyok

 

Mária Terézia udvari személyzete közt még ott szerepel koncipisták, kontrollorok, szekretáriusok, kancellisták közt az udvari bolond, de II. József törülte ezt az állást, s azóta csak okos emberek voltak az udvarnál.

A kalapos király halála után mindenféle erőlködések indultak meg visszaállítani az udvari bolond stallumot, akképpen okoskodván az udvari hatalmak, hogy egy uralkodót okvetlenül megillet egy bolond, aki kedélyességre hangolja. Lám, Józsefnek nem volt bolondja, hát maga csinálta a bolondságokat.

Mikszáth Kálmán: Akli Miklós

 

Esztendők sora óta együtt szoktam vacsorálni az István főherceg vendéglőben az én igen t. barátommal, gróf Pongrácz Károly képviselővel és tábornokkal. A hosszú téli estéken sokszor csak ketten ülünk a szokott asztalnál, lenge fátyol alatt, amely szivarjaink füstjéből szövődik, s ha már kifogyott az aktuális beszélgetési anyag, szívesen csúszunk kijjebb a jelentől, az élményekben, színekben duzzadó múlt felé. Egymást ilyenkor szinte nem is látjuk, hanem csak a múltat.

Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma

 

Két vagy három esztendeje annak, hogy Katánghy Menyhért levelei, Klára feleségéhez intézve, kezdtek megjelenni a Pesti Hirlapban. A közönség (ah, milyen hálátlan a közönség) mohón kapott rajtok, s rám, aki hosszú éveken át mulattattam az országgyűlési tárgyalásokról írt karcolataimmal, többé nem is gondolt.

Valóságos keserűség fogott el ezen Katánghy ellen. Kicsoda, micsoda? Az igaz, hogy elég jól írt, de mindegy – hogy mer mégis írni? Jól írni nem szokás egyszerre – tehát nem is szabad.

Mikszáth Kálmán: Két választás Magyarországon

 

Egy még nem is nagyon megsárgult krónika után írom ezeket a dolgokat, úgy amint következnek. Annyira biztosak és hívek az események egyes főadatai, hogy a neveket se tartom szükségesnek megváltoztatni és semmi cirádát, semmi írói arabeszket nem teszek hozzá. Az, aki a naplójában följegyezte e történetkét, sohase szokott hazudni másoknak se. Hát még saját magának miként hazudott volna? Igaz hát minden sora. Miért rontsam én el nem igazra?

Mikszáth Kálmán: Különös házasság

 

Özvegy tanítóné halt meg Halápon.

Mikor tanító hal is meg, szomjasan maradnak a sírásók. Hát még mikor az özvegy megy utána? Nem maradt annak a világon semmije, csak egy kecskéje, egy hizlalás alatt levő libája és egy kétéves leánygyereke. A libának még legfeljebb egy hétig kellett volna híznia, de úgy látszik, ezt se várhatta be a szegény rektorné asszony. A libára nézve meghalt korán, de a gyerekre későn. Annak meg se kellett volna születnie. Bár akkor vette volna magához az Úristen, mikor a szegény urát. (Istenem, micsoda szép hangja volt annak.) A kis poronty az apja halála után született, de nem későre, egy vagy legfeljebb két hónap múlva. Megérdemelném, hogy a nyelvemet kivágják, ha rosszat mondanék. Se nem mondok, se nem gondolok.

Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője

 

Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya.

Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tucat sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alakú házakkal, melyeknek előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez.

Mikszáth Kálmán: Tót atyafiak

 

Íme, Medveczky Medve úr, amint bukdácsol lefelé a lépcsőn, kopogtatva feje búbjával, kipp-kopp, minden lépcsőfokon egy koppanás. Előtte Róbert Gida, az ő gazdája. Amennyire Micimackó értelme terjed, meg van győződve róla, hogy ez az egyetlen módja a lépcsőn való közlekedésnek. Néha ugyan kétség fogja el, mintha lehetne másképp is, de ezt csak akkor tudná megfontolni, ha egy pillanatra megállnának a lépcsőn, és módjában volna fontolgatni. Talán akkor se.

 

  1. Milne: Micimackó

 

Egy napon, amikor Micimackónak semmi más dolga nem

akadt, az jutott eszébe, hogy most tenni kellene valamit. Elment tehát Malackához, hogy meglesse, mit csinál Malacka. Még havazott, amikor Micimackó a zúzmarás erdei házat elérte. Arra gondolt, hogy Malackát a kandalló előtt találja, amint éppen csülköcskéit melegíti.

De nagy meglepetésére tárva-nyitva találta az ajtót, és minél

tüzetesebben pislogott befelé, annál kevésbé találta Malackát

odabent.

  1. Milne: Micimackó kuckója

 

 

Tulajdonképpen ismeritek ti Tó-Bühlt? Tó-Bühlt, a hegyi falut? A Bühl-tavi Tó-Bühlt? Nem? Tényleg? Különös – akárkit megkérdez az ember, senki sem ismeri Tó-Bühlt! Lehetséges volna, hogy a Bühl-tavi Tó-Bühlt csakis azok ismerik, akiket nem kérdez meg az ember? Nem is csodálnám. Van ilyen.

Erich Kästner: A két Lotti

 

Nektek nyugodtan megmondhatom: ez a dolog Emillel teljesen váratlanul ért. Tulajdonképp egészen más könyvet akartam írni. Olyan könyvet, amelyben a tigriseknek rémületükben a foguk is vacog, a datolyapálmák kókuszdiói pedig lúdbőrösök az iszonyattól. Szerepelt volna továbbá egy petrezselyem nevezetű, fekete-fehér kockás kis kannibál lány, aki átúszta a Nagy- vagy Csendes-óceánt, hogy Amerikában, a Drinkwater-cégnél egy fogkefét vásároljon. A kis kannibál lánynak természetesen csak a keresztneve lett volna Petrezselyem.

Erich Kästner: Emil és a detektívek

 

Május 35-én történt. És így természetesen nem csoda, hogy Ringelhuth bácsi semmin sem csodálkozott. Ha egy héttel előbb esnek meg vele ugyanazok a dolgok, amelyek ma megestek, bizonyára arra gondol, hogy két-három kereke hiányzik vagy neki, vagy a földgolyónak. De május 35-én az ember a legrosszabbra is el lehet készülve.

Erich Kästner: Május 35

 

 

Aki tiszai alföldünknek egy részét bejárta vagy annak bármely táján csak pár napig tartózkodott: bátran mondhatja, hogy az egészet ismeri. Mint bizonyos családok arcain, úgy itt az egyes vidékeknél csak közelebbi ismeretség után vehetni észre egyes különbségeket, s az utas, kit homokos síkjainkon kocsijában álom nyomott el, ha pár óra múlva fölébred, csak izzadó lovain s azon: hogy a nap alább szállt, veszi észre haladását. A vidék általános jelleme, sőt egyes részletei éppoly kevéssé emlékeztetik őt erre, mint azt, ki a tenger közepén duzzadó vitorlákkal előrehalad. – A messze elnyúló legelők, melyeknek változatlanságát csak itt-ott egy vedertelen gémeskút vagy félig kiszáradt láp körül sétáló gólya váltja föl, s a rosszul mívelt szántóföldek, melyeknek tengerijét s búzáját isten után csak az őrzi meg, hogy a lopás is némi fáradságba kerül; – itt-ott egy magános tanya, hol bozontos kuvaszok ugatva a birtok szentségét hirdetik, s a múlt évről fölmaradt széna- s szalmaboglyák arra intenek: hogy a birtokosnak vagy fölötte sok takarmánya, vagy igen kevés marhája van; – ezt látta, midőn szemeit behunyta, ezt, midőn azokat ismét fölnyitá.

Eötvös József: A falu jegyzője

 

Össze akarom állítani életem aktáit. Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz. Lassan, biztosan múlik az éj. Majd egyszer csak jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom, és nesztelen mögém áll. Hirtelen a szememre szorítja tenyerét. És akkor nem vagyok többé a magamé. Akkor megtörténhetik velem akármi.

Össze akarom állítani életem aktáit, mielőtt még egyszer elaludnék.

Babits Mihály: A gólyakalifa

 

 

Mátraszentanna kicsi hegyi község. Csatornázása nincs. Ahhoz, hogy valakinek vízöblítéses árnyékszéke legyen, külön kútszivattyút kell felszerelnie. Ilyet azonban csak Cipriani professzor, a község egyetlen villatulajdonosa mondhatott a magáénak. A többiek álmodni se mertek róla.

Tóték se. Tótéknak, mint a többi kisembereknek, csak budijuk volt.

Babits Mihály: A gólyakalifa

 

  1. augusztus huszadikán Hága városa – amely olyan eleven, olyan fehér, olyan kacér, mintha csak minden napja vasárnap volna -, Hága városa, amelynek árnyékos a parkja, amely­nek lombos fái gótikus épületekre borulnak, és széles csatornáiban mint tükörben nézegetik magukat a tornyok szinte keleties kupolái, Hága városa, a hét egyesített tartomány székhelye, arra ébredt, hogy siető, lihegő, izgatott polgárok piros és fekete áradata hullámzik végig valamennyi ütőerén, s tőrrel az övükben, muskétával a vállukon vagy pálcával a kezükben a Buitenhof felé iparkodnak. Félelmetes börtön ez, vasrácsos ablakait ma is mutogatják; itt szenvedett Cornelius de Witt, Hollandia volt főminiszterének az öccse, amióta Tyckelaer, a sebészorvos, gyilkossággal vádolta meg.

Alexandre Dumas: A fekete tulipán

 

Verričres nagyon csinos kisváros Franche-Comté tartományban. Piros cseréppel fedett, csúcsos tetejű, fehér házai egy domb oldalán ereszkednek alá, legenyhébb hajlatait is hatalmas gesztenyefák koronái élénkítik. A Doubs néhány száz lábnyira folyik az erődítés alatt, a várost még a spanyolok építették; a falak ma már romokban hevernek.

Stendhal: Vörös és fekete

 

Atyámnak kis földbirtoka volt Nottinghamshire grófságban. Öt fia

volt; én voltam a harmadik a hadban. Elénk, vidor fiúcska voltam,

de azért a veszteg-üléstől és a tanulástól sem idegenkedtem. Még

alig voltam tizennégy éves, amikor atyám s cambridge-i egyetemre

küldött, ahol három évig tanultam és szorgalmammal teljesen kivívtam tanáraim megelégedését. De atyám szűk jövedelméből testvéreim nevelésére sem tellett s azért sajna, az egyetemi tanulmányokat abba kellett hagynom. Inasnak adtak, még pedig Bates James úrhoz,

Jonathan Swift: Gulliver kalandos utazásai (Vajdafy Ernő fordítása)

 

 

Atyámnak csekély birtoka volt Nottinghamshire-ben és öt fia, én a harmadik közöttük. Tizennégy éves koromban Cambridge-be küldött a kollégiumba, ott három évet töltöttem, szorgalmasan tanultam. Apám vagyonkájából azonban még arra a kis zsebpénzre se futotta, ami fenntartásomhoz kellett, így hát beadtak tanoncnak Mr. James Bateshez, ez kiváló sebész volt Londonban.

Jonathan Swift: Gulliver kalandos utazásai (Karinthy Frigyes fordítása)

 

 

Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, amikor a termé­szetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, sma­ragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csak­ugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, épp ebben a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház ud­varán egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak egyszeribe vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tante­rembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik való­ban mosolyogtak is rajta.

Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk

 

Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból

ismertem. Pusztán születtem és ott is laktam serdülő kamasz koromig.

Illyés Gyula: Puszták népe

 

Szegény anyám olyan asszony volt, kinél kedvezőbb még virágban sem termik. Amíg élt is, mindig párto­mat fogta, csak néha a szeretet akadályozta meg abban, hogy ne úgy lásson valamit jónak, ahogy én. Amióta azonban leszállott a földbe, azóta a szeretet sem gátolta meg semmiben, hanem minden úgy volt a legjobban, ahogy én mondtam s gondoltam. Lám, a sírnál is, ami­kor elmondtam neki, hogy az öröklött hajójeggyel Ame­rikába szeretnék menni, úgy állott mellém, mint az őr­zőangyal. El is gondoltam, ahogy a temetőből hazafelé jöttem­ben a faleveleket hulladozni láttam, hogy halott édesanyát szeretni és hulló falevelet látni milyen közeli rokon!

Tamási Áron: Ábel Amerikában

 

Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is

Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposzta­­termelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett.

Apám, akit Gergelynek neveztek, még élt abban az időben, s közbirtokossági erdőpásztor volt. Ott is lakott fenn az erdőn, egyedül egy kalibában; s csak akkor jövö­getett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyen­kor édesanyám ismét feltarisnyálta, s azzal visszament az erdei szállásra, hogy legalább egy hétig megint ne lássuk.

Tamási Áron: Ábel a rengetegben

 

Elbeszélésemet azzal végeztem volt, hogy a hargitai pásztorságot letettem, s hazamentem az apai házhoz Csicsóba. Említettem azt is, hogy érkezésem után apám mindjárt szekeret fogadott, s azzal másnap elpályázott a Hargitára, hogy onnét a mi tulajdonunkat, vagyis a pásztori felszerelést, azzal a szekérrel hazaszállítsa.

Ábel az országban

 

Manapság már nemigen van olyan ember, akit régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. De ha mégis volna, mutató­ba egy legalább, vándorútjából az az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan. S nem is bánná meg, hogy kíváncsi volt oda el­menni, mert ritka földet s nem közönséges lakosságot ismerne meg. Bandukolhatna olyan országúton, amelyet csoda tartósra még a rómaiak építettek volt; aludhatnék olyan ősízű várhe­gyek tövében vagy avatag és gyűrűs vadhelyeken, amelyek hu­nokat és avarokat is láttak valaha. Megtalálhatná Szent László nyomait és eleven hírét; s elgondolkozva üldögélhetne omladék várfalakon, melyeket szabadságuk védelmére emeltek volt sze­gény emberek.

Tamási Áron: Bölcső és bagoly

 

Sokan láthattak már hegyről visszatekintő vándort, kinek a homlokát az igazság, a szemét pedig a sok kedves emlék harmatozta bé. No, hát azok most újat nem látnak, mert ama vándornak szakasztott mása vagyok magam is. Sőt a visszatekintésben a vándorok vándora lehetnék, mert arra az időre emlékezem vissza, melyet a mostani formám felvétele előtt éltem. Akkor ugyanis, mielőtt még jelen emberi testembe költöztem volna, fent éltem a szabad és dologtalan végtelenségben. Annak a seregnek, amelyikbe én is tartoztam, a Fiastyúk volt a központi helye; a parancsnoka pedig egy kiszolgált görög barát. Én a kisebb és fiatalabb szellemek közé tartoztam, s bár nem válik nagy dicséretemre, játszi és helytelen voltam.

Tamási Áron: Jégtörő Mátyás

 

Legyen az Atya dicséretére, amit írok; nemkülönben legyen égő gyertyája az én jó szándé­komnak.

Így legyen, ha már írásba fogtam, megadván magam a gondolatnak, mely a közeli múltban permetével engem meglegyintett, akár a hullám is meglegyinti, az ő párájával, a partmenti öreg fűzfát. Valóban, mint az öreg fűzfát a pára, először engem is csak úgy illetett a gondolat, alig-alig lehellet gyanánt; de aztán napra hold és holdra nap következvén, a gondolat késztető hullámai is folyvást növekedtek, sarkantyúzva eme írásra engem; majd pedig habos tajtékval minden nyugalmat is kimostak belőlem.

Tamási Áron: Szirom és Boly

 

Jeromos nem is álmodta, hogy valami kellemetlenslég történik vele, míg Haggin úr hirtelen egyik karja alá nem kapta, s be nem lépett vele a várakozó bálnavadász-csónak farába. Haggin úr jeromos szeretett gazdája volt, attól fogva, hogy Jeromos hat hónapja megszületett.

 

Jack London: A beszélő kutya

 

 

Viszontlátásra – mondta Harry De Mar Daughtrynak a negyedik tárgyalás után, melyet Mihály megvételéről folytatott.

Ebben Harry Del Mar tévedett: sose látta többé viszont Daughtryt, mert Daughtry előbb találkozott Emory doktorral.

Jack London: Az éneklő kutya

 

 

Vajon miért van ennyi hó az emlékezetében, gondolja magában, vajon miért tölti be ez a csikorgó hó minden álmatlan percét? Pedig augusztus van,az előbb mondta a patikus – és benne valami áttetsző, esztelen öröm áradt el, merőben fizikai jellegű boldogság, amikor meghallotta, hogy augusztus van.

Jorge Semprun: Az ájulás

 

Egy sincs már meg a fiúk közül. Ki a háborúban pusztult el, kivel betegség végzett, kinek egyszerűen nyoma veszett. Azokból pedig, akik még élnek, más ember lett.

Jurij Trifonov: Ház a rakparton

 

 

Nem a legfontosabb napja volt életemnek, de valami olyasmi. Július huszonnyolcadika, születésem óta a tizenhatodik, tizenhatodik nyaramon. Nedves nap, sötét nap. Nap, mely kora reggeltől törékeny esővel döföli-kalapálja felforgatott szobám ablakát.

Peter Marshall: Tombol a hold

 

Abban a washingtoni épületben, amelyet még mindig a külügyminisztérium új székházának neveznek, a legmagasabb  rangú tisztviselők szobái a nyolcadik emeleten vannak. A még magasab  rangú tisztviselők – a külügyminiszter és a két külügyminiszter-helyettes, akik valóban diplomáciával foglalkoznak, tehát nemcsak az emberek kihelyezését intézik, vagy a költségvetést készítik elő, vagy gondoskodnak az ügymenet biztonságáról, egy kis elszigetelt épületrészben vannak, ahová egy külön kis folyosó vezet, amit egy ügyfélfogadó titkárnő őriz.

 

John Kenneth Galbraith: Győzelem

 

Colin már majdnem teljesen felöltözött. Amikor kijött a kádból, hatalmas bolyhos tötölközőbe csavarta magát: csak a lába, meg a mellkasa látszott ki. Levette az üvegpolcról a permetezőt, és illatos illóolajjal szórta be világos haját.

 

Boris Vian: Tajtékos napok

 

Delet harangoztak.

Hyrman úr, az óriási hentes, egy parányi arany fülkarikával a bal fülében, kinyitotta a kirakatablakot, s egy sor disznófejen és aszparáguszokon át benézett a boltjába.

 

Bohumil Hrabal: Bambini di Praga, 1947

 

 

 

Buck nem olvasott újságot, különben tudta volna, hogy egyre puskaporosabbá válik a levegő, s nemcsak őt fenyegeti veszély, de minden erős izmú és hosszú szőrű, meleg bundájú tengerparti kutyát Puget Soundtól San Diegóig. Azért volt így, mivel a sarkvidéki homályban kutató emberek egy sárga fémre bukkantak, s mert a gőzhajózási és szállítási vállalatok nagy reklámot csaptak a leletnek, a férfiak ezrei rohanva megindultak észak felé. E férfiaknak kutyákra volt szükségük, mégpedig jól megtermett, erős izmú kutyákra, akik dolgozni tudnak, és vastag bundájuk van, amely megvédi őket a fagytól.

Jack London: A vadon szava

 

Képek! Képek! Képek! Míg meg nem tudtam, gyakran csodálkoztam, honnan származik az a rengeteg kép, ami elözönlötte álmaimat; mert ilyen képeket sose láttam a nappal, az ébrenlét valóságában. Már gyerekkoromban gyötörtek, álmaimat lidércnyomások sorozatává tették, s kissé később azt a meggyőződést ültették el bennem, hogy más vagyok, mint a fajtám: termé­szetellenes, elátkozott lény.

Jack London: Ádám előtt

 

Volt egyszer Vesztfáliában, Thunder-ten-Tronckh báró úr kastélyában egy fiatal legényke, akinek a természet a legszelídebb hajlamokat adományozta. Arca is tükrözte lelkét. Nyílt esze volt, de egyúttal igen jámbor észjárása; azt hiszem, ezért is hívták Candide-nak, vagyis jámbornak. A ház régi cselédei sejtették, hogy tulajdonképpen a báró úr húgának volt a fia, apja meg egy szomszédos, derék, becsületes nemesember, akihez azonban ez a hölgy sosem akart férjhez menni, mert mindössze hetvenegy őst tudott kimutatni családfáján, míg a többit megrágta az idő rozsdás vasfoga.

Voltaire: Candide vagy az optimizmus

 

 

Az egyetemi szemeszter éppen csak, hogy elkezdődött. Treece professzor, az angol tanszék vezetője a tanári asztalnál ült, háttal az ablaknak. A tiszta, hűvös októberi fény fagyosan áradt befelé a válla fölött. Az asztalán heverő papírhalmokra ömlött, s megvilágította három új diákjának sápadt arcát.

Malcolm Bradbury: Embert enni nem való

 

Reggel korán fölébredtem. Rég várt, de kellemetlen alvás volt. A feleségem nem tudott semmiről. Nagyon kevesen tudták, mit jelent nekem ez a nap. Megfürödtem, felöltözködtem. Sokáig, nagyon sokáig időztem a tükör előtt: az volt az érzésem, hogy utoljára látom magam.

Romulus Guga: Halál utáni élet

 

Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél. Elhatároztam, hogy meglátogatom, s fölújítom vele régi barátságunkat. Tíz éve nem érintkeztünk akkor. Hogy mi történt közöttünk? Isten tudja. Nem haragudtunk mi egymásra. Legalábbis nem úgy, mint a többi emberek.

De miután elmúltam harmincéves, terhemre kezdett lenni. Sértett

a léhasága. Untam ódivatú, magas-nyitott gallérjait, vékony-sárga

nyakkendőit, és vastag-zöld szójátékait is. Fárasztott az

eredetieskedése. Állandóan kisebb-nagyobb botrányokba kevert.

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél

 

 

A pisztoly eldördült.

Egy diák, ki a kifutó mögött foglalt helyet a mésszel írt vonalnál, az ég felé tartotta a csövet, s bámulta a füstfelhőcskét, mely nem mindjárt oszlott el a hajnali levegőben.

Kosztolányi dezső: Aranysárkány

 

 

Az ebédlő támlás díványán nemzetiszín zsinegdarabok, cukorspárga-végek, papírok foszlányai hevertek s a helyi újság szétszaggatott példánya, melynek homlokán kövér címbetűkkel ez volt olvasható: `Sárszegi Közlöny, 1899`.

A falinaptár a tükör mellett, az erős verőfényben föltüntette a

hónapot, napot: `Szeptember 1. Péntek`.

Az ingaóra pedig, mely cifra, fafaragványos üvegtokjában járt, és

sárgaréz sétálójával apró darabokra vagdalta a végtelennek látszó

napot, mutatta az időt: 1/2 1.

Kosztolányi Dezső: Pacsirta

 

 

Volna türelmök, kérem szeretettel, meghallgatni az én édesapám hegedűjének a történetét?

Olyan szívesen elmesélem.

Most, hogy hozzáfogok, elmerülve az emlék tejködébe, a szívem dobogása hasonlít ahhoz a szórakozott, méla pityegtetéshez, amit az apám névtelen ujja tett a hegedűnek a dé-húrján, mikor a hegedűt a térdére állította muzsikálás előtt és elnézett félrehajtott fővel, gondtól, gondolattól búcsúzván: nótát keresett, hogy a fülüönket és a lelkünket elgyönoöyrködtesse.

Szép Ernő: Dali dali dal

 

Augusztus végén nyílt meg a kiállításom a Váci utca sarkán, s noha a lapok általában elismeréssel írtak a képekről, melyeket huszonöt évi munkásságom anyagából magam válogat­hattam össze, az egyik nagyobb vásznamat majdnem valamennyien kifogásolták. Vitatható értékű kép, elismerem. Félig-meddig tréfából festettem egyszer. Ülő férfit ábrázol, aki hegedül a mellette ülő ruhátlan, szőke lánynak, bal lábánál pedig egy felöltözött nő ül a földön és hallgatja a hegedűszót.

Ottlik Géza: Hajnali háztetők

 

SZERETTEM ISKOLÁBÓL HAZAFELÉ MENET leszaladni az úsztatóhoz, ahol homokosbárkák álltak, csónakok, pallók nyúltak ki belőlük, azokon hordták ki talicskán a homokkotrók az óriási kupacokban álló, nedves homokot, játszi könnyen lapátolták azt a homokot, olyan volt, mintha a napsütésben csillogó, habkönnyű, ritka felhőbe mártanák szerszámukat, mert mindegyik apró homokszem a szivárvány színeiben játszott. Egyszer megkértem, hadd rakjak tele egy talicskát azzal a hegyekből lehömpölygött homokkal, amely biztosan egészen Hamburgig görgött volna, aztán még tovább, magába a tengerbe, ha itt ki nem kotorják, de amikor meg akartam emelni a lapátot, először azt hittem, hogy megakadt a csónak fenéklemezében, még egyszer bele kellett merítenem a lapátot a homokhegybe, aztán lassan, nehezen, mintha kátrányból, gumiarábikumból húztam volna ki, úgy emeltem a palló fölé a lapátot, de a talicskáig már nem tudtam elvinni, leejtettem, a homokkotrók meg nevettek, és én meztelen felsőtestüket néztem, mindegyik homokkotrónak horgony, meg kisasszony volt a kezére tetoválva, és az egyikük teljesen lenyűgözött, mellkasán tetovált csónak, egy vitorlás volt, csak néztem és könnybe lábadt a szemem, de nem a sírástól, hanem attól a felismeréstől, annak a tudásától, hogy nekem is egy ilyen kis csónakot kell tetováltatnom a mellkasomra, hogy nem tudok élni egy ilyen csónak nélkül, hogy egy ilyen csónak az biztosan melengeti az embert, hogy a lélek jelvénye az, és hogy nekem is lesz egy ilyen.

Bohumil Hrabal: A városka, ahol megállt az idő

 

 

Tűző nap villogott: az út két oldalát végeláthatatlanul, elhagyott kocsik sora szegélyezte. Maillat elment egy nagyon szép, khakiszínű Mercury mellett. Valamelyik tábornoké lehetett: a parancsnoki zászló még ott lengett rajta.

Robert Merle: Két nap az élet

 

Az ablak nyitva állt. A nyár fényözönében a tulipáncsokor, a háttérben a ég kékje Matisse-ra emlékezteti, akit a korai halál nemrég ragadott el nyolcvanadik életévében, sőt a váza körül lehullott szirmok is mintha a mester ecsetjének engedelmeskedtek volna. Lady L. úgy érzi, hogy a természet nem bírja az iramot. A nagy festők mindent elszedtek tőle.

Romain Gary: Lady L.

 

A halász már öreg volt, kis csónakja egyedül halászott a tengeren, a Golf-áramlat mentén, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit. Eleinte, negyven napig egy fiú is vele ment mindig. De azután, hogy negyven napig nem fogtak semmit, a fú szülei azt mondtákm, hogy az öreg most már igazán és végérvényesen salao,

ami a legsúlyosabb szó a balszerencsés emberre, úgyhogy a fiú parancsukra ettől fogva egy másik hajóval ment halászni és fogtak is mindjárt az első napon három nagy halat.

Ernest Hamingway: Az öreg halász és a tenger

 

Öreg szekér döcög az öreg emberrel. Öreg már Gülszári is, a kocsi elé fogott sárga poroszka ló, nagyon öreg…

Keserves lassúsággal kapaszkodik az út a fennsíkra. A szürke, kopár dombok között hófúvás kavarog szinte egész télen, nyáron meg pokoli a hőség.

Csingiz Ajtmatov: A versenyló halála

 

Holcomb mezővároska, Kansas nyugati részén, a búzatermő fennsíkon: a gyéren lakott területről a többi kansasi csak úgy beszél, hogy „ott künn”. A táj nagyjából hetven mérföldnyire ekszik Colorado határától keletre, égboltja szikrázóan kék, levegője tiszta, mint a pusztáké, s egész atmoszférája inkább vadnyugati, mint közép-nyugati.

Truman Capote: Hidegvérrel

 

Nem találunk szavakat – 3.

0

Esterházy Pétertől vettük a címet. Nem találunk szavakat – ez az író Termelési-regény című könyvének első mondata. Mindnyájan sok jó könyvet ismerünk, s bár a legtöbbjüket régen olvastuk, ám a jellegzetes mondatokra többnyire emlékszünk. Vagy nem emlékszünk, de jó felidézni a régi olvasmányokat, újból átélni, ha csak egy mondat erejéig is, az olvasott történeteket.

Játékra invitáljuk az olvasót: ismert – magyar és nem magyar – regények első mondatait olvashatják az alábbiakban. Próbálják meg kitalálni, melyik mondat, melyik regény kezdőmondata.

Ha nem sikerül, segítünk. És talán az ünnepek alatt, vagy a két ünnep között, még arra is jut idő, hogy valamelyik egykori kedvencünket újból elolvassuk. Jó szórakozást az első mondatokhoz!

 

Gustav Aschenbach, avagy ötvenedik születésnapja óta hivatalosan: von Aschenbach, 19..- ban, abban az esztendőben, amely hónapokon át fenyegette vészjósló arccal kontinensünket, egy tavaszi délután a müncheni Prinzregenstrassén levő lakásából magános sétára indult. Az írót még nehéz és kényes délelőtti munkája tartotta izgalomban, amely éppen most roppant figyelmet, mérlegelést, behatóan és pontosan működő akaratot követelt; s a teremtő ösztönnek azt a lendületét, azt a „motus animi continuus”-t,[1] amely, mint Cicero mondja, veleje az ékesszólásnak, még délebédje után sem tudta magában megfékezni, és nem találta meg az enyhítő álmot, amire mostanában egyre könnyebben kimerülő ereje napjában legalább egyszer annyira rászorult.

Thomas Mann: Halál Velencében

 

Én, Csokonai Lili löttem e nyívvel tellyes világra az 1965. esztendőben 17. septembris virradólag Csepel szürke lapályában, az igaz római hitben és hitetlenségben megmaradván hóttig.

Csokonai Lili TIZENHÉT HATTYÚK

 

 

A Notre-Dame de la Garde parti őrsége 1815. február 24-én jelezte a Szmirna, Trieszt és Nápoly felől érkező háromárbocos Pharaon hajót.

Mint rendesen, egy révkalauz azonnal nekiindult a kikötőből, érintette If várát, és a Morgion-hegyfok és Rion szigete között érte el a hajót.

És ugyancsak, mint rendesen, a Saint-Jean erőd lapos teteje megtelt kíváncsiakkal. Mert Marseille-ben mindig nagy esemény egy hajó érkezése, főleg az olyan hajóé, amelyet, mint a Pharaon-t, a hajdani Phókaia[2] hajógyáraiban építettek, szereltek fel, raktak meg, és amely a város egyik hajótulajdonosáé.

Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja

 

 

1632-ben születtem, York városában. Családom idegen eredetű volt. Apám Brémából származott ide, és először Hullban telepedett le. Kereskedéssel szép vagyonhoz jutott, de később abbahagyta ezt a foglalkozást, és Yorkba költözött. Itt vette el anyámat, a Robinsonok családjából. Ezért neveztek engem Robinson Kreutznaernek. Mivel azonban Angliában a neveket rendesen eltorzítják, rám ragadt a Crusoe név. Társaim is mindig így neveztek.

Daniel Defoe: Robinson Crusoe

 

 

 

 

 

A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány. Nem illik tán,

hogy együtt fürödnek, de ők ezt nem tudják: a fiú alig hétesztendős, a

leány két évvel fiatalabb.

Gárdonyi Géza: Egri csillagok

 

Kérdezzétek Konstantinápolyban: ki ismeri Zétát?

Mindenki azt mondja:

– Én is.

És némelyek hozzáteszik:

– Könyvtárosa ő a császárnak, és barátja a jeles Priszkosznak. Bölcs és becsületes ember. A szíve arany.

Hát én volnék az a Zéta.

 

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember

 

Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez.

– Merre?

S véljük, hogy semerre.

Gárdonyi Géza : Ida regénye

 

János kertész víg ember volt. Szerette a névnapokat, disznótorokat, lakodalmakat. Meg is hívták a fejérváriak minden alkalommal. Egyszer azonban, hogy hazafelé dülöngött, belekapaszkodott tréfából egy paripának a legyezőjébe. A paripa oldalba rúgta.

Gárdonyi Géza: isten rabjai

 

U-u-u-u-úúú! Ó, nézzetek rám, haldoklom. A szélvihar halotti fohászt süvölt értem a kapualjban, én pedig vele együtt üvöltök. Elvesztem, bizony elvesztem. Az a piszkos süveges gazember – a Népgazdasági Tanács szabványétkeztetési ebédlőjének szakácsa – leöntött forró vízzel, s leforrázta a bal oldalamat. Micsoda állat, és ráadásul proletár. Uramisten, hogy fáj! A forró víz a csontomig lemarta a húsom. És most üvöltök, csak üvöltök, de ugyan mit segít az üvöltés.

Mihail Bulgakov: Kutyaszív

 

Az ügyosztályon történt, jobb, ha nem is nevezem meg, melyiken.

Nincs a világon mogorvább valami a mindenféle ügyosztályoknál,

kancelláriáknál, irodáknál, egyszóval a különféle hivatali

testületeknél. Ma már minden magánember azt hiszi, hogy az ő

személyében az egész társadalmat sértik meg. Azt mondják, a minap

is beadvány érkezett egy járási rendőrkapitánytól, már nem emlékszem,

melyik városból.

Gogol:A köpönyeg

 

Március huszonötödikén rendkívül furcsa eset játszódott le Pétervárott.

Ivan Jakovlevics borbély, aki a Voznyeszenszkij Proszpekten lakik (a

családneve elkallódott, s még a cégéren sem szerepel, amelyen egy

beszappanozott arcú úr ábrázatja meg ez a felírás áll: “Eret is vágnak!”),

szóval Ivan Jakovlevics borbély eléggé korán ébredt, és friss kenyér

illata csapta meg az orrát. Kissé felkönyökölt ágyában, és látta, hogy

neje – egy eléggé tisztes hölgy, aki nagyon szeretett kávét inni – éppen

szedi ki a kemencéből a forró kenyeret.

Gogol: Az orr

 

Fantasztikus! Senki, de senki nem hallotta. Egész biztos. Csakis én. Egyesegyedül. Egészen bizonyos vagyok benne. Fantasztikus Fantasz­tikus

 

*

 

Ma, 1834. október 3-án csodálatos kaland­ban volt részem. Reggel, mihelyst felébredtem, szólítottam Mavrát. Fantasztikus! Odahozta a csizmámat. Kérdeztem, hány óra? Tíz óra múlt. Erre elkezdtem sietni az öltözködéssel. Beval­lom, egyáltalán be sem mentem volna a mi­nisztériumba, ha csak egy percre is előre lát­hatom azt a savanyú képet, amit az osztály­vezetőnk vágott Csak egy idő múlva szólalt meg: hé, te, Popriscsin, miféle zűrzavar van mostanság a kobakodban?

 

Gogol: Egy őrült naplója

 

 

Október 3. `

 

A mai napon szokatlan eset történt. Reggel eléggé későn keltem fel, és

amikor Mavra odahozta a kifényesített csizmámat, megkérdeztem: hány óra.

Mikor meghallottam, hogy már rég elütötte a tízet, siettem mihamarább

felöltözni.  Bevallom, egyáltalán nem mentem volna az ügyosztályra, mert

már előre tudtam, milyen savanyú pofát vág az osztályfőnökünk.  Már régóta

azt hajtogatja: “Miféle bogarak motoszkálnak folyton a te fejedben,

barátocskám? Néha úgy futkosol összevissza, mintha megkergültél volna,

minden ügyet úgy a feje tetejére állítasz, hogy maga a sátán se ismeri ki

magát benne, a címet kisbetűvel kezded, nem írod ki se a dátumot, se a

sorszámot.” Ronda, kötekedő alak!

Gogol: Az őrült naplója

 

  1. kormányzósági székhely vendégfogadójának kapuján elég csinos, ruganyozott, kisebbfajta cséza gördült be, amilyenen agglegények szoktak utazni: nyugalmazott alezredesek, törzskapitányok, körülbelül százfőnyi jobbágysággal rendelkező földbirtokosok, egyszóval csupa olyan ember, akinek vagyoni helyzete közepesnek mondható.

Gogol: Holt lelkek

 

A hajós életéből következnek itt történetek, amelyeket fiatal nők és ifjak itt-ott tán hitetlenkedve olvasnak. Ó, majd megismernek ők is mindeneket; csodákat, amelyeknek létezéséről fogalmuk sincsen a fiatalkorban; a nők kimondhatatlan jóságát, midőn az ágy szélén üldögélve hosszú hajukat fésülik, és oly szent szerelemmel, megadással szólnak a férfiúhoz, hogy élete végéig biztonságban érezheti magát; és nők gazságát, midőn csak ökölbe lehet szorítani a kezet, megfenni a kést, a kardokat, felporozni a pisztolyt, vérrel áldozni, vérbeborult szemmel felébredni, és jajgatva, kezet, párnát harapdálva elaludni…

Krúdy Gyula: Szindbád

 

Az ezredesnek aznap agyon kellett lőni egy embert a Kaszinó

megbízatásából, miután a velszi herceg látogatásáról elnevezett

Angol szobában így döntöttek az urak.

Krúdy Gyula: Utolsó szivar az Arabs Szürkénél

 

Elmúltak az őszi versenyek, és Ben, az elcsapott zsoké, ettől

kezdve egy fehér fejkötős, töpörödött öreg asszonykára kezdett

gondolni, aki egész életében rágniváló dohányt csomagolt Sidney és

Monkey urak üzletében egy londoni magazin verejtékes, gázlángos

mélységében. És Ben, az elcsapott zsoké, kötőféket dugott a

zsebébe, amelyre majd felhurkolja magát akár a Stefánia úti

víztoronynál, a kövér Müller Karcsi vendéglőjének közelében egy

elhagyott kerítésre (és utolsó percig hallja a pohos, madárfejű

Grinzinger bácsi zenekarának játékát a vendéglőből, ahol

reggelenként mámoros gavallérok, úrhatnám fiákeresek és éjjeli

lányok táncolnak), akár egyszerűen kisétál egy alkonyattal Ben a

városligeti versenypálya közelébe, a másodosztályú hely végére,

ahol elvégződik a korlát, és letaposott, ingyenes nézőközönségtől

letördelt gallyú fák között (ahol a versenypályáról kitiltottak

szoktak a fűben heverészni, és a palánkon át fogadásaikat

lebonyolítani, és ahol az elcsapott zsokét, Bent a hazárd

házmesterek, facér pincérek, tönkrement játékosok ájtatosan

hallgatnák), ólmos novemberi ég alatt majd csak talál egy helyet,

ahová a kötőféket megerősítheti… az emberhangtalan, elhagyott

versenypályán a fehér póznák között felejtettek egy messzire

feketéllő számot, az 5-öt, amely száma volt Capt. Redgrey lovának, Rizibizinek, amelynek hátán egykor Ben a Nagy nyári handicapet

megnyeré…

Krúdy Gyula: Őszi versenyek

 

Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának voltam a lakosa. Úgy hívják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka, és vasútnak híre-hamva se volt messzi vidéken. Ám a városka mégis útjába esett annak a nagy országútnak, amely keresztülvezet a határon, és így nem volt teljesen elzárva a külvilágtól. A furmányos-szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek a városka kövezetén, amely még a közép­korból maradt itten. Messzi földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendég­fogadóban, a Rókában, ahol az ivó sötét falain százesztendős felírások hirdetik, hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak.

Krúdy Gyula: A podolini kísértet

 

Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt

körülbelül huszonöt esztendővel kisdiák volt a határszéli

algimnáziumban, a Kárpát alatt, valamint a legjobb valcertáncos

a városka tánciskolájában. A mohos zsindelytetők alatt, ahol az

algimnázium meghúzódott, Szindbád semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után, a névaláíráson kívül a torony falán; ellenben a tánciskolában, táncos lányok és fiúk között, Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott, amint a következőkből majd minden kiderül.

Krúdy Gyula: Szindbád a hajós

 

– Emelkedünk?

– Ugyan! Ellenkezőleg! Süllyedünk!

– Annál is rosszabb, Cyrus úr! Zuhanunk!

– Az Isten szerelmére! Dobjatok ki minden nehezéket!

– Most ürítettem ki az utolsó homokzsákot!…

– Fölfelé száll a léghajó?

– Nem!

– Mintha hullámverést hallanék…

– Itt a tenger a gondolánk alatt!

Jules verne: A rejtelmes sziget

 

A Pilgrim nevű vitorlás hajó, melyet tengerésznyelven brickgoëlette-nek[3] neveznek, 1873. február 2‑án a déli szélesség 43. fokának 57. perce és a nyugati hosszúság 165. fokának 19. perce alatt horgonyzott. A négyszáz tonna térfogatú hajót már eredetileg bálnavadászat céljaira építették, tulajdonosa James W. Weldon kaliforniai hajózási vállalkozó volt, aki már évekkel ezelőtt Hull kapitányra bízta a vitorlást, amely rendszerint az ausztráliai vizeket szelte.

Jules Verne: A tizenötéves kapitány

 

Az 1860. évi március 9-ikének éjjelén, a tenger vizével egybeolvadó felhők a látókört néhány méternyire korlátozták.

A háborgó tengeren, amelynek hullámai fakó világosságot tükröztek vissza, egy könnyű hajó csaknem vitorlák nélkül hánykódott ide s tova.

A hajó száztonnás jacht vagy schooner volt, amint a goeletteket

Angolországban és Amerikában nevezik.A schooner neve Sloughi volt, de nevét hiába kereste volna valaki a hajó farán, mert a táblát, amelyre rá volt festve, valamely baleset vagy egy erősebb hullámcsapás elsodorta a hajópárkány alól.

Jules Verne: Kétévi vakáció

 

Ki ne emlékeznék rá, hogy az 1866. esztendőt különös esemény, egy érthetetlen, rejtélyes természeti tünemény tette nevezetessé. Ellenőrizhetetlen és nyugtalanító hírek érkeztek a kikötővárosokba, s ezek nyomán a szárazföldön izgatott volt a közhangulat. Az esemény azonban a tengerészeket kavarta fel a legjobban. Az európai s az amerikai kereskedők, a hajózási vállalkozók, a hajóskapitányok s a hajómesterek, a tengerésztisztek s később már két világrész kormányai is feszült figyelemmel kísérték az ügyet.

Jules Verne: Nemo kapitány

 

Baltimore városában, Maryland kellős közepén az Egyesült Államok szecessziós háborúja alatt egy igen befolyásos új klub alakult. Tudvalevő dolog, hogy ezen a földrészen, a hajózási vállalkozók, üzletemberek és mérnökök honában roppant erősen kifejlődött a katonai szellem. Egyszerű kereskedők kiugrottak a pultjuk mögül, s anélkül, hogy kijárták volna a West Point-i katonai iskolákat, rögtön kapitány, ezredes vagy tábornok lett belőlük.

Jules Verne: Utazás a Holdba

 

– Újabb távirat, felség!

– Éspedig honnan?

– Tomszkból.

– Akkor hát Tomszk mögött el van vágva a vezeték!

– Már tegnap óta nem működik.

– Nos, tábornok, az a kívánságom, hogy feltétlen menesszenek minden órában egy-egy sürgönyt Tomszkba. És közben persze állandóan értesítsenek a fejleményekről.

– Igenis, felség – felelte Kiszof tábornok.

Hajnali két óra lehetett, amikor ez a beszélgetés lezajlott az új palotában.

Jules Verne: Sztrogof Mihály

 

Dologtalan olvasó! Elhiheted, ha nem esküszöm is, azt szeretném, ha ez a könyv, mint elmémnek szülötte, oly szép, oly kitűnő s oly mulattató lenne, hogy tökéletesebb már elképzelhető se legyen. Azonban nem tehettem a természet törvénye ellen, mely szerint mindenek magokhoz hasonlókat nemzenek. Mi egyéb születhetett volna hát az én terméketlen és gyarlón művelt elmémből, mint egy elszáradt, elsatnyult, szeszélyes és soha még el nem képzelt különc gondolatokkal telt magzatnak története, annál is inkább, mert históriám börtönben fogamzott, ahol csak kényelmetlenség tanyázik, és minden siralmas zaj otthonos. A nyugalom, a csendes hely, a nyájas mező, a derült ég, a források mormolása, a lélek nyugodtsága igen nagy befolyással van arra, hogy még a legmeddőbb múzsák is termékennyé legyenek, s szülötteik bámulattal és elragadtatással töltsék el a világot.

Cervantes: Don Quiote

 

 

Ez a másfél év is jól kezdődik — mormogta a 13. Pác Tivald, amíg

a detektív csuklójára tette a karperecet, és felkérte egyben, hogy

hacsak lehetséges, fogja be a száját.

— Kérem… — dünnyögte sértődötten, mert nem szerette, ha mindenből

ilyen nagy ügyet csinálnak.

Az egyik detektív közölte vele, hogy ha van pénze, akkor autón is

mehetnek a rendőrségre.

  • Még mit nem! Színházba ne vigyem magukat?!

Rejtő Jenő: A Néma Revolverek Városa

 

A fehér folt Délnyugat-Afrika egyik angol gyarmata és a Niger vidéke között terült el. Ma már nem létezik. Rózsaszínre festették a térképészek, mintegy jelképezve a kiontott vért, amely egy-egy fehér folt bekebelezésének elengedhetetlen előzménye. Valamikor sok-sok fehér folt terült el az atlaszon. Csak a parti részek színesedtek lassacskán, ahol az első portugál, holland és angol telepesek kikötöttek, hogy megvessék lábukat és az impérium lobogójának állványát.

Rejtő Jenő: A fehér folt

 

Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.

A három testőr Afrikában

 

Hallották hírét a Láthatatlan Légiónak? Nem?

Akkor bizonyára sohasem jártak még olyan afrikai városban, amelyben helyőrség fekszik. Vagy ha jártak is ilyen városban, talán elkerülték azokat a kedélyes helyeket, ahová a szórakozni és verekedni vágyó szerény málhahordók, munka nélküli erőművészek és kedélyes közlegények járnak, hogy üres óráikat és kötekedő cimboráikat agyonverjék.

Csak egyszerű, faragatlan asztalok és ugyanilyen vendégek találhatók az ilyen helyiségekben, de ha kíváncsiak vagyunk a Láthatatlan Légió legendájára, itt megtudhatunk egyet s mást.

Rejtő Jenő: A láthatatlan légió

 

– Pénzt vagy életet!

– Életet!

A revolveres merénylő ettől a választól úgy megijedt, hogy visszahőkölt. A számtalanszor elhangzott támadó felszólításra, amióta a világ világ, először hangzott el a fenti válasz. A rabló lövésre kész pisztolya megrezdült a kezében, és egyszerűen nem tudta, hogy mit tegyen. A megtámadott egyén két karját nyugodtan felemelte, mint akit nem érdekel, hogy mi lesz.Rejtő Jenő:

A megkerült cirkáló

 

A milliomos, kezében a vödörrel, egy másodpercre megállt.

Ezt nyomban nagyon megbánta, miután egy erőteljes lökés

figyelmeztette, hogy siessen, mert a műhelyben már várják. A

műhelyben csakugyan várták lakótársai a milliomost, a vödörrel. A

lakótársak ugyanis üres idejüket papírzacskó-készítéssel ütötték

agyon, és ehhez az időtöltéshez állandóan csirizre volt szükségük,

amelyhez a fent inzultált milliomos útján jutottak.

Rejtő Jenő: A szőke ciklon

 

Gorcsev Iván, a ‘Rangoon’ teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal előbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.

Rejtő Jenő: A tizennégy karátos autó

 

 

– Nagyon helyes, hogy a tetemet már előkészítették a boncoláshoz. Örülök, hogy végre rend van a kórházban. Fogjunk hozzá uraim. A lelet szerint ez itt egy negyvenöt év körüli anaemiás egyén, causa mortalis: előrehaladott atrophia…

A kórboncnok felemelte kését, lehúzta a leplet, ám ekkor legnagyobb csodálkozására a halott felült, és mutatóujját figyelmeztetően kinyújtva, így szólt:

– Pardon, a boncolás előtti illem előírja, hogy bemutatkozzam.

Rejtő Jenő: Az ellopott futár

 

Ez volt a legfurcsább fiatalember, akit valaha láttak. És ahhoz képest, hogy a nyakát éppen a Krokodil tartotta a kezében, elég nyugodtan viselkedett. Bár lehet az is, hogy megfulladt már, ezért tűrte olyan mozdulatlanul és lehunyt szemmel pillanatnyilag kényelmetlen állapotát a Krokodil roppant tenyerei közé ékelt nyakával.

Rejtő Jenő: Az elveszett cirkáló

 

A Török Szultán már két napja nem ment ki az utcára, mert valaki ellopta a nadrágját. Ezt a ruhadarabot nehéz nélkülözni, ha valaki sétálni megy.

Mi a tanulság ebből?

Nem tudom.

De egészen bizonyos, hogy az ügy mögött tanulságos következtetések húzódnak meg.

Mert ha a Török Szultán nadrágját nem lopják el, vagy ha Tuskó Hopkins jobban ügyel a saját ruházatára, akkor néhány ember, sőt egy kis birodalom sorsa is másképpen alakul. Ilyen rejtélyek húzódnak meg olykor egy nadrág hátterében.

Rejtő Jenő: Az elátkozott part

 

Galamb nekirepült a falnak, de a következő pillanatban már úgy vágta szájon a vitorlamestert, hogy ez meglepetésében lenyelt egy negyed font bagót, ami a szájában volt, és percekig csuklott utána.

Rejtő Jenő: Az előretolt helyőrség

 

A tábori pap hátrahőkölt, amikor meglátta a halálraítéltet néhány

perccel a kivégzés előtt a katonai ügyészség fogházának egyik

cellájában.

Ilyent még nem látott a világ!

Ott ül a halálraítélt talpig frakkban! Kissé részeg is, ezenfelül egy

fehér virágot hord a gomblyukában, és vastag Havanna szivart füstöl, miközben bóbiskoló szemmel fütyörészik.

Rejtő Jenő: Csontbrigád

 

A város mintegy holtan feküdt a napsütésben, a levegő szinte reszketett a forróságtól, s távol, bizonytalan körvonalakban a Thessala-hegység kontúrjai domborultak ki a látóhatárból. Sidi bel Abbes ezekben a kora délutáni órákban lehangolóan kihalt. A Place Sadi Carnot pompás virágai tikkadtan bóbiskolnak, üres padjain csak a légáramlással szállongó porfátyol pihen meg, és az emelvényen, a tér közepén, ahol a légionista zenészekből álló Clique szokott hangverse­nyezni, hatalmas ponyva borítja be a zenészek ülőhelyeit.

Rejtő Jenő: Menni, vagy meghalni

 

 

– Uram! A késemért jöttem!

– Hol hagyta?

– Valami matrózban.

– Milyen kés volt?

– Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta?

– Várjunk… Csak lassan, kérem… Milyen volt a nyele?

– Kagyló.

– Hány részből?

– Egy darabból készült.

– Akkor nincs baj. Megvan a kés!

– Hol?

– A hátamban.

Rejtő Jenő: Piszkos fred, a kapitány

 

SZERETNÉK VILÁGHÍRŰ LENNI!
Sok a pénzem! Kevés a leleményességem!
Minden jó ötletet örömmel fogad:
megnyerő ifjú, aki elvesztette életkedvét.

 

Rejtő Jenő: Piszkos Fred közbelép

 

Amikor Maud visszatért a szobába, egy úr lépett ki a szekrényből, pizsamában, fején egy ízléses zöld selyem lámpaernyővel, és barátságosan mosolygott.

– Bocsánat – mondta, és udvariasan megemelte a lámpaernyőt -, nevem Van der Gullen Félix.

Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand hotelben

 

[1] A lélek folytonos mozgása.

 [2] Phókaia (Phocaea): régi görög város, lakói alapították Galliában Massiliát (ma Marseille).

[3] Gyors járatú kisebb (200-500 tonnás) vitorlás, amelynek csak két árboca van, de ezeknek olyan a vitorlázata, mint a nagy hajóké

A Kossuth tér lett Európa legszebb főtere

0

Kaposvár nyerte el az Entente Florale Europe (Európai Virágos Városok és Falvak) 2017-es versenyén a legszebb főtérnek járó különdíjat.

A somogyi megyeszékhely 2016-ban elnyerte a Legvirágosabb Magyar Város címet a nagyvárosok kategóriában. Magyarországot idén ezért Kaposvár, kisvárosként pedig Tihany képviselhette az európai megmérettetésen.

A Kossuth tér a díjat elsősorban az épületek és a növényzet összhangjával érdemelhette ki.

A rangos elismerést megelőzően a Kossuth tér 2010-ben hazánkban is megkapta a Legszebb Főtérnek járó díjat, amelyet abban az évben vezettek be. Az elismerést akkor a Virágos Magyarországért Szervező Bizottsága és a Magyar Turizmus Zrt. ítélte oda.

Legutóbb 2004-ben érte nemzetközi elismerés Kaposvárt, akkor a hazai verseny megnyerését követően

Európa Legvirágosabb Városa is lett a megyeszékhely,

aranyminősítést nyerve. Idén ezüstdiplomát kapott a város. A díjakat a kaposvári delegáció vezetőjeként Borhi Zsombor alpolgármester vehette át pénteki, szlovéniai díjkiosztón.

Nem találunk szavakat – megfejtés

0

Ragyogó napsütés volt ezen a szombat délelőttön, de azért mégiscsak felöltő-idő az egész heti ballonkabát-idő után, pedig mindenki azt remélte már, hogy a jó idő megmarad a várva várt hétvégére is – a Yale meccse vikendjére. Vagy huszonöt diák várta az állomáson, hogy a tíz-ötvenkettessel befusson a szerelme, de legfeljebb hatan, vagy heten merészkedtek ki a nyitott, szeles peronra.

D. Salinger: Franny és Zooey

Nem találunk szavakat – megfejtés

0

Ott vannak kinn.

Fehér ruhás fekete fiúk játszanak a folyosó végén, aztán gyorsan feltörlik, amíg odaérek.

Már törlik is, mire jövök ki a hálóból. Mind a hárman gonoszul vicsorognak a napvilágra, erre az egész házra, akikre dolgoznak, az emberekre, mindenre.

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére

Nem találunk szavakat – megfejtés

0

Egy este, vagy húsz évvel ezelőtt, a kisebbik húgomat, Frannyt, minthogy népes családunkat éppen a mumpsz ostromolta, babaágyastól, mindenestől, áttelepítették abba a feltehetően nem fertőzött szobába, amelyet én osztottam meg legidősebb fivéremmel, Seymourral. Tizenötéves voltam, Seymour tizenhét.

J. D. Salinger: Magasabbra a tetőt, ácsok

FRISS HÍREK

Meghallgatás...

Czeglédy Csa...

Olasz tudósí...

Ferenc pápa

Ferenc pápa:...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK