A felhevültnél is felhevültebb testeket, tébolyult iramban rohanó, forgó, egymásnak csapódó táncosokat, a szó szoros és átvitt értelmében lemeztelenedő embereket, végzetes elkeseredést, megsemmisülést, és újjáéledést látunk a Frenák Pál Társulat legújabb produkciójában, a HIR-O címűben, a Művészetek Palotájának Fesztivál Színházában.
A cím persze Hirosimára utal, az ott ledobott atombombára, a totális megsemmisülésre, és arra, hogy ez hetedíziglen hat, nem lehet felejteni, a trauma öröklődik és öröklődik a sokadik generációra, felsebzett lelkeket, zaklatott embereket, állandó feszültséget von maga után. Ahogy Frenák produkciói is, amik szinte kivétel nélkül tébolyultan felfokozott intenzitásúak. Azt követelik a táncosoktól, mint például legutóbb a Magyar Állami Operaházban A fából faragott királyfi előadása, hogy szinte a zsigereiket tegyék közszemlére, és jóformán köpjék ki a tüdejüket. De ez persze csak az alap, erre jön még rá a művészi teljesítmény, a hitelesség, a magas hőfokú jelenlét.
A mostani esetben ráadásul Gryllus Ábris és Farkas Mihály zenéje is fülrepesztően hangos, disszonánsan fájdalmas hangorkán dózisokból áll, melyek szinte szaggatják, tépik a fület, az elviselhetetlenségig fokozzák a hangerőt és a vágtázó tempót, segélykiáltás, sőt, üvöltés benyomását keltik. A produkció szusszanásnyi időt sem enged a nézőknek sem. Ritkán látni, hogy a közönség minden tagjának tekintete ennyire a színpadra szegeződik, nincs székzörgetés, köhécselés, feszült a figyelem, hiszen ami a színpadon történik, már-már egész pályás letámadás.
Frenáknál rendre van valami meghatározó kellék, ami egyben akár a fődíszletelem is, mint például a Fiúkban a több kötél, vagy a Birdie-ben egy monstruózus fémszerkezet. Ezúttal, a japán tematikának megfelelően, jókora bambuszrudakról van szó. Ezek sok funkciósak, hirtelen leeresztve őket, sűrű erdőt képezhetnek, melyen keresztül mégis zaklatottan, űzötten, egymás útját is keresztezve, hihetetlen tempóban nyargalnak végig a szereplők. De válhat a bambusz szinte táncpartnerré is, forog-pörög vele a szereplő, szerelmesen magához szorítja, vagy éppen eltaszítja, jóformán veszekszik, pöröl vele, vagy akár társaként kezeli. Netán röpül vele a légben, tán mint tömeghalált hozó bombázó, esetleg mint magasba törő, nagyra vágyó ember, aki Frenáknál visszatérő momentumként elrugaszkodik a földtől.
A produkció egyik ihletője Alain Resnais gyönyörűen megrendítő, emlékezetes filmje, a Szerelmem, Hirosima, meg még jó néhány film, és egész Japán, ahová Frenák monomániásan vissza-visszajár. Mondhatjuk, ez az ő Mekkája, ahol a tradíció nyomán, csaknem jelen vannak még a múlt századok hagyományai, a lelassult, meditatív élettempó, a bámulatos nyugodtság, és ez ötvöződik a felpörgetett tempóval, zaklatottsággal, ahogy a felfokozott rendmánia a káosszal. Az ellentétek izgalmas országa. És ez tükröződik a produkcióban is, ami azért, bár igen ritkán, de mégiscsak lelassul, némileg elcsendesedik, bensőségessé válik, majd ismét a földbe döngöl.
Megszokhattuk, hogy a táncosok nincsenek agyon öltöztetve, a férfiak általában a szokásos alsónadrágtól oly nagyon nem is különböző szerelésükben vannak, a nők nem különösebben leplezik a felsőtestüket. De az egyik jelenetben valamennyien díszes kimonókat viselnek, ekkor merevek és kimért mozdulatúak, hasonlatosak a panoptikumok halott figuráihoz. Ha úgy tetszik, ők a némiképp megelevenedő emlékek, lidércesen fenyegetőek, de eltöprengésre is késztetnek. Aztán megint következik a hangos, fület és szívet tépő zaklatottság.
A világítás szürkés, félhomályos, borongós fénynyalábok pásztázzák a teret, gyakran nyomasztó hatást keltve. Frenáknál soha nincsenek konkrét történetek, csak ugródeszkának használja a témát. Érzetek, hangulatok vannak inkább, a testek élőképekké kikerekedő, mívesen festői elhelyezése a térben, meg mozgás, mozgás és megint csak mozgás, ami aztán újabb és újabb látomásokat, tobzódó vizualitást eredményez.
A táncosok, Erdélyi Zsombor, Esterházy Fanni, Golubkovics Gergő, Halász Gábor, Kiss Rebeka, Lőrinc Katalin, Lőrinc Emma, Mauer Milán, Rácz Réka, Rovó Virág, Szabó Levente, Taba Benjámin, Várnagy Kristóf áldozatos, odaadó, energiát nem kímélő jelenlétükkel hitelesítik az erőteljes, sokszor mellbevágó produkciót.
