Időnként elolvadok a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháztól. Az egyik legjobb magyar társulat, és nem csak a határon kívülieket, hanem a magyarországiakat is beleszámítva. Olyan csodás társulata van, annyira egymásra hangoltan játszanak a színészek, mintha egy szimfonikus zenekar tagjai lennének. Így van ez a Chioggiai csetepaté előadásában is, amit a Magyar Színházak XXX. Kisvárdai Fesztiválján láthattunk.
Goldoni vígjátéka azért is pompázatos összmunkát követel, mert rendszeresen sokan vannak benne a színen, passzolni kell a „labdát” ide-oda, poénok özönét kell jókora precizitással és ugyanakkor játékos kedvvel szórni, és ripsz-ropsz hangulatokat váltani, a kitörően vidámból a szomorkásan melankolikusig, és netán vissza a féktelen komédiázásig. Sardar Tagirovsky rendező, aki már harmadszor dolgozik meglehetős eredményességgel a társulattal, még a darab követelményeinél is féktelenebbre veszi a játékot. A napfényes halászfalucska életét imádnivalóan, vérbően ábrázolja. Eszelősen intenzívek a perlekedések, hajbakapások, hangos veszekedések, sértődött féltékenykedések, odamondogatások, truccolások, haragszomrádok, durcás kibékülések, mondvacsinált problémázások, kergetőzések, hajcihők, kiabálások, él, lüktet a színpad, valamennyi szegletében történik valami. Lehet, hogy az egyikben vidám, a másikban szomorkás a hangulat, és a különböző hangulatok, ahogy tényleg egy szimfóniában, egymásba tolulnak, ötvöződnek, érzések garmadáját hozzák felszínre.
Igencsak vérbő, mediterrán világot látunk, amiben nem férnek a bőrükbe Chioggia lakosai, ha nem történik semmi, és már-már unalmasan morzsolgatják a mindennapjaikat, azért nem, ha pedig éppen áll a haddelhadd, és hát elég gyakran áll, azért nem. A produkció kezdésekor éppen nem történik semmi, és ebből a semmiből is kapásból sikerül feszültséget csiholni. Ülnek velünk szemben a némileg fásultan csipkét verő asszonyok. Hosszú ideje a tengeren lévő halász férjeiket, kedvesüket, remélt szerelmüket várják, szinte érezni a kivánósságukat, ahogy kiéhezettek a férfiakra, ahogy már alig-alig bírják tovább, és ezért marakodnak, szájalnak, rosszmájúskodnak, nagy elánnal vagdalkoznak. Rögvest pezseg a színpad, és ez így marad, fokozódik.
Közben azért megtudjuk, hány és hány férfi odaveszett már a kiismerhetetlen tengeren, így aztán sokkal, de sokkal kevesebb is van belőlük, mint nőből, van miért aggódni, és kiviláglik az is, hányan félnek a magánytól, a reménytelen társtalanságtól. Amikor megjönnek a férfiak kitörő az öröm, van ölelkezés, csókolózás, szóáradat, de rögvest van csalódottság is, annak lesése, hogy ki kihez rohan oda először, és ki nem kapja meg azon nyomban az oly annyira vágyott szeretetet, figyelmet.
Török Tamara meglehetősen eleven fordításában, egészen mai a szereplők nyelvhasználata. A színészek, hogy még tovább fokozzák a hangulatot, az érzelmi zűrzavart, az áradó életszeretetet, időnként, maguk zenélve, rágyújtanak egy hatvanas-hetvenes, nyolcvanak évekbeli olasz slágerre, ráadásul olaszul. Hogy le ne maradjunk egyetlen mélyértelműségről sem, a magyar szöveget előzékenyen kivetítik nekünk. Bartha József díszlete, Bányai Tamás izgalmas fényeivel, Bajkó Blanka Alíz jelmezei segítenek még inkább kidomborítani a remek karaktereket.
Eszméletlen figurák, fantáziadús fazonok tobzódnak a deszkákon. Mindenki fölöttébb élvezi, és mindenkiről akár külön lehetne írni, hiszen az irigylésre méltó összteljesítmény mellett, ki-ki megteremti a maga egyedi figuráját. Szakács László, D. Albu Mária, Beczásy Áron, Szalma Hajnalka, Kónya-Ütő Bence, Kolcsár József, Erdei Gábor, Gajzágó Zsuzsa, Korodi Janka, Benedek Ágnes, Pál Ferenczi Gyöngyi, Mátray László, Pálffy Tibor, Rácz Endre, Nagy Alfréd, Kovács Kati, Vass Zsuzsanna, Fekete Lovas Zsolt, Derzsi Dezső egyaránt beleadnak apait-anyait, hatalmas élvezettel vesznek részt a játékban.
Az egész előadás hatalmas élvezet, igazi örömszínház.
