Alföldi Róbert rendezésében brutális A sötétség hatalma előadása a Budaörsi Latinovits Színházban. Dermesztő, ahogy például egy zabi csecsemőt totálisan elállatiasodva eltesznek láb alól. A hátborzongatóan elaljasodott férfi deszkákat dob rá, azokon ugrál mind vadabb dühvel, és közben magából kikelve üvölt, mint a sakál. Az elvakult sötétségről, az emberből kibukó, fékezhetetlenné váló agresszióról, a gyűlöletről, a boldogtalanságról, a végletes kiszolgáltatottságról, és még annyi mindenről regél a megrendítő produkció.
Az orrunk elé dugja Alföldi, hogyan is élünk. Nincs kibúvó, hogy ezt Tolsztoj írta, és ez az amúgy igaz történeten alapuló história messze volt, régen volt. Nem távolíthatjuk el, bármennyire is akarnánk, mert szorosan körbeüljük a nézőteret, szinte a történések részeivé válunk. Hiszen, ha keresztbe teszem a lábam az első sorban, már nem tudnak a szereplők elmenni köztem és az asztal között, annyira közel vagyunk. És bizony előfordul, hogyha más irányba nézek, és nem kapok időben észbe, nem húzom be a lábaimat, emiatt kicsit várakozniuk kell, mire eljutnak odáig, ahol már lenniük kellene.
Amúgy is agyonzsúfolt a tehetségével hamar kitűnő, Junior Prima-díjas, Zöldy Z. Gergely játéktere. Már-már olyan, mint egy szemétdomb, mintha a szereplőkhöz tartozó tárgyakat, kacatokat, fölöslegessé lett limlomokat egymásra hányták volna. Szemléletesen megjelennek az életük ballasztjai, amiktől soha, de soha nem tudnak már szabadulni, mint annyi temérdek mindentől, amit púpként nyögnek a hátukon. Hiába akarjuk ezt az egészet elhessegetni magunktól, hogy ez tőlünk távoli história. Féltékenységről, szerelemről, utálatról, zsigeri indulatokról, hazugságról, boldogságvágyról, csalódottságról, pokoli dühről, átverésről, linkségről, elaljasodásról, csalódottságról, egy helyben dekkolásról, az élet elviselhetetlen elszürküléséről van szó, arról, hogy egyik ember ki akarja használni a másikat, meg arról, hogy képtelenek vagyunk őszintén egymás szemébe nézni, érdemben megérteni a másikat, akár nagycsaládban is magányos lények keringenek maguk körül, teszik elviselhetetlenségig fullasztóvá a légkört.
Tán nem is kellene a szünetben olyan gondosan kiszellőztetni. Hadd váljon érzékletessé a szó szoros értelmében vett áporodott levegő, ennek a kibírhatatlanul önpusztító létnek a megtestesülése, ami annyira iszonyú, annyira abszurdba fordul, hogy időnként már-már röhejes, és hát bizony a legnagyobb borzalmak láttán is olykor röhögni kell. És ez nem tiszteletlenség. Alföldi tudja borotvaélen táncoltatni a színészeit. Egy nagyon vékony mezsgyén egyensúlyoztatni őket, annak érdekében, hogy ne váljon egyfolytában nyomasztóvá, vagyis monotonná, tehát unalmassá a produkció. Nem akarja didaktikusságba hajlóan sulykolni, hogy kibírhatatlan, kibírhatatlan, meg kibírhatatlan az élet. Realisztikus, sőt naturalisztikus elemek elegyednek, olyan képtelenségbe hajló szituációkkal, amelyeken muszáj röhögni akkor is, ha húsba vájóan fáj is ez a röhögés, és fájnak a Radnai Annamária által fordított ütős mondatok.
A történet szerint egy kikapós feleség megmérgezi az útban lévő, nála öregebb, betegeskedő férjét, és összeszűri a levet a jóképű béreslegénnyel, aki viszont a gazda meglehetősen ifjú lányát felcsinálja, aminek meg is lesz a nem kívánt gyümölcse. Az előadás egy elfuserált esküvőben csúcsosodik ki, ami őrületbe hajló, nyilvános gyónássá válik, a gyilkosság kényszeres, mélyről feltörő megvallásává az elképedt vendégsereg előtt, az eddig leplezni próbált, égbe kiáltó bűn kimondásává, és az erre való reakciók tébolyult kavalkádjává.
Magas hőfokon játszanak, égnek a színészek, Bohoczki Sára, Bregyán Péter, Palugyai Sára, Spolarics Andrea, Székely B. Miklós, Ilyés Róbert, Balsai Móni, Brasch Bence, Páder Petra. A budaörsi társulat tagjai mellé jó néhány vendéget szerződtettek. Összeszokott csapatnak tűnnek. Kiteszik a lelküket közszemlére. Feltárják a pokol legmélyebb bugyrait. Nem kegyelmeznek sem maguknak, sem nekünk. Nem felhőtlen este, nem kellemes szórakozás, de nagyon megéri!
