Lajkó Félix nem hisz a kottában, sem a lemezekben. A vajdasági virtuóz játékát amúgy sem elég hallgatni, legalább egyszer látni is kell őt a színpadon, hogy megértsük, mi az, ami a rajongókat több mint két évtizede transzállapotban tartja. Az energikus művész a magánéletben nyugodt, egyszerű életet él, legszívesebben elvonul a tanyájára, a nyugalom megzavarására alkalmas közéleti hatásokat pedig a távirányító power gombjával tartja távol az otthonától.
Húsz éve jelent meg az első lemezed. Visszahallgatva a ’97-es felvételeket, miben változott leginkább a muzsikád?
Nem hiszem, hogy nagymértékben megváltozott volna bármi is, persze valamiben azért más lett a hangzás. Ha egyre gondolunk, akkor az egy stúdióalbum volt, meglehet, hogy ma már tisztább a felvétel, visszahallgatva valószínűleg nem lennék megelégedve. Viszont annak is megvan a varázsa, hogy akkor nagyon sok embert tudtunk összehívni, többek között egy tamburazenekar is közreműködött, és ezen a lemezen hallható az a bizonyos Etno Camp című szám is, amelynek nagy visszhangja volt. Végül is egy szép emlék, de ma már minden CD ilyen, leginkább csak emléknek jó.
Mikor érezted úgy istenigazából, hogy most aztán tétje van a muzsikálásnak?
Mindig van tétje a zenélésnek. Még annak is van tétje, amikor az ember otthon gyakorol, hogy sikerül-e felkészülni az előtte álló fellépésre. A bulis játéknak is van tétje, hogy én és a körülöttem lévők jól érzik-e magukat. A koncertnek meg pláne, egyrészt az, hogy elégedett-e a közönség, másrészt viszont egy rossz koncert talán még nem a világvége, de ha valaki sorozatban nem teljesít, az a jövőjére is hatással lehet. Még most is lámpalázas vagyok, de már nem akarok annyira megfelelni.
Az utóbbi években a világzenei együttesekkel, énekesekkel való közös produkcióktól hangos a sajtó, mégis úgy tudom rólad, hogy szólóban szeretsz a színpadon állni, ez igaz?
Igen, úgy tudom magam leginkább kifejezni, ha egyedül zenélek. Viszont az együtt zenélés ugyanolyan fontos számomra, mint a szólófellépések.
Milyen a viszonyod a közép-kelet-európai zenével, közel áll hozzád ez a dallamvilág?
Nem igényelt nagy rákészülést a lengyel Volosi vonósbandával való közös zenélés, sem a román Alexander Bălănescuval. Mi, zenészek nagyjából ugyanúgy gondolkodunk itt, a közép-kelet-európai vagy nyugat-balkáni régióban. Általában tudjuk, hogy mire gondol a másik, nincsenek nagy magyarázgatások, sem pedig eltérések a zenében. A lengyelek például ugyanolyan kísérőhangszereket használnak, mint az erdélyi népzenészek. Zeneileg és földrajzilag is közel állnak egymáshoz ezek a területek, és emberileg szintén. A nevetséges az egészben az, hogy angolul beszélgetek ezekkel a művészekkel, talán nem ártana megtanulni valami más itteni nyelvet is, de egyelőre az angolul történő kommunikáció a legegyszerűbb megoldás.
Számodra mit jelent az, hogy világzenésznek neveznek, és mit jelent maga a világzene?
A te zenédet meg különösen nehéz besorolni valahova, viszont közönséged az van. Úgy érted, hogy ők megértenek?
Azt, amit játszom, talán megértik, elméletileg tetszik nekik, szoktak tapsolni. Hogy igazán megértjük-e egymást, azt nem tudom, talán nem is az a lényeg, hogy mindenben egyetértsünk, hanem hogy valamiféle közös szeánsz legyen a koncert.
Szerbiában nőttél fel, itt élsz, megtaláltad a magad helyét az otthoni zenei piacon?
Mostanában nagyon ritkán játszom Szerbiában, az utóbbi időben egy belgrádi koncertem volt, Vajdaságban a Dombos Festen játszom minden évben. Nem hívnak, de nyilván azért is van így, mert Magyarországon van egy erős PR-csapat mögöttem, jól működik a német vonal is, a szerb meg valahogy leállt.
Az improvizáción túl van olyan késztetésed, hogy az utókor, az örökkévalóság számára valamit papíron, kottában is megfogalmazz?
Nincsen, arra valók a felvételek, hogy remélhetőleg az szól majd az utókornak, de kottát nem gondolok írni. Manapság akár egy gép is le tudja írni azt, hogy milyen hangok szólnak. Másfelől pedig nem hiszek a kottában, ami a papíron van, az a fele a zenének, csak az információrésze, hogy milyen hangokról van szó. Régen is azért írtak kottát, mert nem volt lehetőség rögzíteni a hangot. A kottákról szólt az akkor még nem létező jogdíj, ahhoz, hogy ne kelljen folyamatosan koncertezniük, kottákat adtak ki, és ebből éltek a zenészek, később lemezeket adtak ki, ma pedig már azt se.
Mennyire tartod a lépést a technológiával?
Valójában mindent használok, a repülőtől kezdve az okostelefonon keresztül a szuperszonikus stúdióig, de elektronikus zenét én magam nem csinálok. Zenélek ugyan együtt elektronikus zenei előadókkal, de a velük közös produkcióban is akusztikus hangszereken játszom.
Ilyen volt az idei Sziget Fesztiválon az Óperentziával közös produkció. Szeretsz fesztiválzenét játszani?
Szeretek, de az idén egy kicsit túlzásba vittem a fesztiválozást, majdnem mindennap játszottam, közel 60 fesztiválkoncertem volt a nyár folyamán. Jövőre már nem szeretnék ennyit vállalni. Magyarországon kicsit mintha túl sok is lenne a fesztivál, nekem persze nem kellene emiatt panaszkodnom, és azt sem hiszem, hogy minden fesztivál vásári komédia lenne, de megterhelő a folyamatos utazás és fellépés.
Az utóbbi években szinte minden évre jutott egy új lemez vagy inkább kétévente kettő. 2018-ban is „duplázol”?
Egy külföldi kiadó részéről kaptam egy lemezfelkérést. Valójában ma már a lemezek inkább csak szuvenírok, meg szokás még őket olykor-olykor díjazni. Viszont manapság már az internetnek készülnek a nóták. Magyarországi lemezt is tervezünk a lengyel Volosi együttessel közös felállásban.
Mennyire vagytok bajban amiatt, hogy a felhasználók ingyen férnek hozzá a tartalomhoz a régióban?
– Szerintem ez egyáltalán nem baj, akár inspiráló is lehet, mert mindig valami újjal kell előállni. Az előadók ma már nem lemezben, hanem egy-egy dalban gondolkodnak. Régebben is volt egy húzódal, most viszont nincs szükség a sallangra, amellyel az egyórás lemezt kitöltik, elég arra az egy nótára összpontosítani.
A magyar nincs hatással rám, mert nem vagyok odavaló, Szerbiában pedig abszolút nem tudom, hogy mi zajlik. Elviszem a gyereket az iskolába, kimegyek a tanyára. Vannak ugyan információim, de legfeljebb elcsapom a tévét, ha felbosszant valami.
A zenédben sem reagálsz minderre?
Annak idején azt mondták, hogy mondjuk, a délszláv háborúk érződnek a zenémen, de szerintem inkább az érződött, hogy egy kamasz voltam. Remélem, hogy a zenémen nem érződik a közhangulat.
Hol hallhatunk legközelebb?
Az év végén, december 30-án a Gödöllői Királyi Kastélyban játszom a megszokott trióban Brasnyó Antal brácsással és Szabó Csobán Gergő nagybőgőssel, majd jön az évindító koncert a Zeneakadémián, 8-án a Müpában a lengyel Volosi népi-klasszikus vonós együttessel és Alexander Bălănescu világhírű román származású hegedűvirtuózzal kiegészülve lépünk színpadra egy igazi jam sessionnel, január 24-én pedig a müncheni Gasteigben muzsikálok.
Immár negyedszer indítod az új évet a Zeneakadémián, ezeknek a szólókoncerteknek van valamiféle összegzésértékük?
Szeretem a Zeneakadémiát, már nem magát az intézményt, hanem a termet, jól szól benne a hegedű, akusztikus, ezért szeretek ott játszani. A nyár elmúltával jó pár új nótát szerzek, ezeket mutatom be ilyenkor az év első napjaiban. Most egy kicsit talán líraibb lesz a koncert, de ez mindig a helyszínen dől el.
Basity Gréta