Szerbia diplomáciai hadjáratot kezdett: múlt hét végén Budapesten közös magyar-szerb kormányülés volt, sok virágcsokorral, amellyel a magyar külügyminiszter, majd maga a miniszterelnök is Ana Brnabić szerb miniszterelnöknek kedveskedett, de kézzel fogható eredménye a csúcstalálkozónak aligha volt. A legmegrázóbb pillanattal a magyar kormányszóvivő, Kovács Zoltán szolgált, aki csúfosan belesült a szerb kormányfő nevének felkonferálásába. Ilyen Zágrábban nem történt, de a szerb elnök nem úszta meg incidens nélkül.
Hetekig tüzelte saját közvéleményét Horvátország és Szerbia a már korábban bejelentett államfői találkozó előtt. Ezúttal Aleksandar Vučić szerb elnök a vendég és Kolinda Grabar-Kitarović, horvát államfő a vendéglátó. Jogi szempontból a két elnök azonos helyzetben van, hiszen mindkét volt jugoszláv tagállamban közvetlenül választják ugyan meg az államfőt, de szerepe főleg protokolláris. Csakhogy a jognak a Balkánon sincs sok köze az államvezetéshez. Amíg Horvátországban majdnem Áder János féle szerepre szorítkozik Grabar-Kitarović asszony (noha néha meg-megszólal hol az ellenzék, hol a saját, kormányzó, jobboldali pártja őszinte sajnálatára), addig Aleksandar Vučić Szerbia koronázatlan királyának számít és senki sem gondolja komolyan, hogy tevékenysége a nagykövetek fogadásában merül ki. Az alkotmány értelmében a legkomolyabb mandátummal rendelkező közszereplő, Ana Brnabić, csupán az elnök jobbkezének számít. És még ebben a megállapításban is jó adag, hölgyeknek kijáró tisztelet megnyilvánulása van. Ezért volt például a minapi magyar-szerb kormánycsúcs csak tartalom nélküli látványosság, hiszen az egyik főszereplő (Vučić) nem is volt jelen.
A két ország kormánypárti médiája
(ebbe beletartozik mindkét közszolgálai televízió, de közel sem olyan formában, mint Magyarországon)
és a tabloidoknak nevezett bulvársajtó, amely, főleg Szerbiában közvetlenül a titkosszolgálatoktól kapja a bizalmas információkat. Nos, a két ország között bőven akad a múltból maradt nyitott probléma, mint például a rendezetlen határkérdés, a Vihar nevű sikeres horvát hadművelet (1995) után Szerbiába menekült szerb nemzetiségű horvát állampolgárok juttatásai, a horvát és a szerb kisebbség helyzete. És igen: a háborús kártérítés. Csak erről nem akart tárgyalni a szerb államfő, hiszen tudvalevőleg Horvátországnak van követelése Belgrád felé, hiszen a területén folyt háború.
A horvát sajtó két nappal a látogatás előtt megszellőztette, hogy a horvát fél élni fog az alkalommal és felveti a témát.
Így is történt. Reggel még minden békésen és rendben zajlott. Vučić megérkezett a Pantovčakra, a mindenkori horvát elnök palotájába,
előtte katonai tiszteletadás, szerb zászlók a horvát utcákon, virág a vendéglátónak.
Akár Európa akármelyik fővárosában.
A két államfő újságíróknak röviden értékelte a tárgyalásokat, majd Vučić a kíséretével elindult a kormányépületbe, ahol Andrej (végzetes név, mert Kovács Zoltán három nappal korábban ezzel a névvel akarta bemutatni a szerb miniszterelnökasszonyt, csak belecsuklott a hangja) Plenković miniszterelnök fogadta. Ahogy befejeződött a tárgyalás, Plenković Trump nyomdokain haladva a Twitteren közölte: tárgyaltak a háborús kártérítésről.
Így indította útjára a szerb államfőt, aki gyalog tette meg az utat a szomszédos épültig, a horvát parlamentig (Sabor).
A testőrök mellett haladó riporterek hada csak egyetlen kérdést szajkózott: volt-e szó a háborús kárpótlásról. Vučić állta a sarat, sőt egyszer még röviden válaszolt is:
„Igen, Plenković ezt felhozta, de nekem erről egészen más véleményem van.”
Utána azonban valami kihozta a sodrából. A Sabor felé félúton hirtelen megállt és valakinek odaszólt: „Csak nem gondolja, hogy megijedek a beszólásától. Bármikor válaszolok erre”.
Csak később derült ki, hogy a közbekiáltó egy Miro Bulj nevű parlamenti képviselő volt, a Most párt tagja. Ez pedig úgy derült ki, hogy ő maga mondta el percekkel a szóváltás után a riportereknek.
„Azt kérdeztem tőle, hogy mikor látogat a horvát Glinába. Azért, mert a Šešelj-féle mozgalomban (Szerb Radikális Párt, amely mostanság Szerb Haladó Párt néven kormányozza Szerbiát)
ő volt a legnagyobb háborús uszító.
Azoktól az emberektől kellene bocsánatot kérnie, mert hatalmas kárt okozott az ottani szerb kisebbségnek, majd Horvátországnak.”
A Glinában élt szerbek, a kilencvenes évek elején, a Belgrádból áradó propaganda hatására fellázadtak a horvát hatalom ellen, kikiáltották „függetlenségüket” és „csatlakoztak” Szerbiához. Közben egymást gyilkolgatták az ottani horvátokkal. Aztán 1995-ben jött a horvát felszabadítás vagy megtorlás és a glinai szerbek száma az egynegyedére csökkent.
Kárpótlást viszont senki sem akar fizetni.
