Disztingváltnak kinéző, padon ücsörgő, vagy hetvenöt éves ősz hajú úr nyakába csókol hátulról, gyors mozdulattal, feltehetően hirtelen elhatározással, egy csinosan formás, negyvenes nő. Így kezdődik Simon Stephens Heisenberg című darabja Benedek Miklós és Ullman Mónika játékával, Szabó Máté rendezésében, a Hatszín Teátrumban, az Orlai Produkció égisze alatt.
A hölgy vehemens, tán zavarában is sokat és felpörgetett tempóban beszél, az úr éppen ellenkezőleg, meggondoltan szűkszavú, meghökkenten néz, alig tud megszólalni. Két látszólag össze nem illő ember. Tűz és víz. Első ránézésre azt saccolnánk, hogy az ég egy adta világon semmi közük nem lehet egymáshoz. A jól öltözött, műveltnek tűnő úrról kiderül, hogy hentes, de szemünk nem rebbenne, ha azt mondaná magáról, hogy irodalomtanár, választékos a modora és az öltözködése egyaránt. A hölgy pincérnő, bár őt is kvalifikálhatnánk akár feljebb, annak dacára, hogy neki nem a jó modor, a meggondoltság a legfőbb sajátja, inkább a természetesség, hogy ami a szívén, a száján. Pereg a nyelve, bátran beszél a köztük lévő úgy harminc esztendő korkülönbségről, még arra is magától értetődően kérdez rá, hogy ugyan már, mennyi lehet még a férfinak hátra?
Közben ráadásul nevet is. A férfi is, bár némi kényszeredettséggel, de nyilvánvaló szimpátiával, mosolyra húzza a száját. Valami kezd köztük kialakulni, van ebben taszítás, idegenkedés, de vonzódás ugyancsak, maguk sem hiszik, hogy bármi közük lehet egymáshoz, ott van mindkettőjük szemében a döbbenet, de közben mégis és mégis, csak vonzódnak egymáshoz, csak jó egymással szóba elegyedni, csak lesz ebből érintés, visszarettenés, ismét érintés, majd csók, tegeződés. Aztán egyszer csak a nő, sietős hadarással, megkérdezi, hogy „nincs kedved velem lefeküdni? És a férfi minden dilemmázás nélkül, zsigerből rávágja, hogy „de.”
Azt is bevallja, hogy ő már nagyon, de nagyon régen nem szeretkezett, feltehetően meg sem fordult a fejében, hogy ilyesmiben még része lehet. De hát valahogy a két magányos ember között kialakul a „kémia.” Oldani próbálják a magányukat, szeretetre vágynak, és máris szeretetet adnak. Meglepődnek, megrettennek, akár szakítani akarnak, mert ők sem tudják elhinni, hogy köztük bármi is lehet, de közben már van is, és miközben tartanak tőle, hogy megégethetik magukat, már mind kézenfekvőbben akarják egymást, vágynak a másik társaságára.
Jutalomjáték ez a két remek színésznek, de nem a szó olcsó értelmében, szó sincs arról, hogy esztrád műsorszerűen, hatásvadász módon, bemutatót tartanának képességeikből, fitogtatnák azt, hogy mi mindent tudnak. Miközben tán ők is meglepődnek, hogy mi minden jön elő belőlük, finom, nemes eszközökkel játszanak. A próbákon nyilván bejártak egy utat. Ott volt a Kossuth-díjas, nagy színész, meg a leginkább valószínűleg a miskolci nemzetiben színésszé érett Ullman Mónika, aki már gyerekkorában ismert lett, népszerű, de tán kevesen gondolták volna róla, hogy jelentékeny szerepek eljátszására lesz prímán alkalmas Eisemann operettől, Füst Milán vagy éppen Albee műig.
Simon Stephens, az egyik legismertebb angol író, akinek nálunk A kutya különös esete az éjszakában című drámáját a Centrál Színház, a Harper Regan című alkotását a Katona József Színház tűzte műsorra, egyaránt méltó sikerrel. Hálás, jól játszható szerepeket ír, nagy érzelmekkel, groteszkbe hajló stílussal, sok humorral, és nem kevés fájdalommal, úgy, hogy miközben nevetünk, kicsit könnyes is lehet a szemünk. Ráismerünk a gyengeségeinkre, a félelmeinkre, a dadogó, vagy szájunkon túlságosan gyorsan kicsúszó szavakra, mérhetetlen szeretetvágyunkra, ahogy minél többet és többet igyekszünk megtenni azért, hogy sok-sok szeretetet happolhassunk be, és mellé fogunk, csalódunk, aztán esetleg jön, árad a szeretet. Akkor pedig attól rettegünk, hogy elveszíthetjük az oly áhított, annyira nehezen megszerzett szeretetforrást, akire már mi is árasztani akarjuk az érzéseinket.
És ez nem életkor kérdése. Örkény Macskajáték című klasszikussá nemesedett groteszkje a logikátlan, de nem múló, öregkori vágyról, szerelemről regél. Fassbinder ugyancsak klasszikussá lett filmje, A félelem megeszi a lelket, aminek kiváló színpadi adaptációja, Alföldi Róbert rendezésében, az Átriumban látható, arról beszél, hogy minden előítélet dacára, egy arab bevándorló, és egy nála húsz évvel idősebb, hatvan esztendős német nő is egyszer és mindenkorra egymásba szerethet. Lehet, hogy nem lángolóan, de mégis örökkön-örökké.
Szabó Máté biztos kézzel, kellő empátiával, időnként a hidegből melegbe rántva a nézőket, rendezte a Heisenberget. A közönség meghatódik, nevet, olykor kicsit a föld fölött lebeg. És fölöttébb szereti a két színészt, akik igencsak rászolgálnak erre.
