Amint Sztálin hírt kapott arról, hogy Németországban és az Egyesült Államokban atombomba feltalálásán dolgoznak a fizikusok, nyomban elrendelte, hogy induljon hasonló program a Szovjetunióban is.
Lavrentyij Pavlovics Berijára bízta az atom program irányítását, a titkosszolgálat rettegett vezetője teljesítette is az elvárásokat: rohamtempóban elkészült a szovjet atom majd hidrogén bomba is.
Az USA-ban törték a fejüket: minek tulajdonítható a gyors siker. Gyorsan rájöttek: szovjet hírszerzők is részt vettek a Manhattan programban. A Rosenberg házaspárt villamosszékbe ültették emiatt. Kurcsatov akadémikus volt a szovjet Oppenheimer. Amikor a szovjet fizikusok, akik egy elit lágerben dolgoztak, megakadtak, akkor Kurcsatov akadémikus mindig tudta a megoldást: Berija hírszerzői jelentései aranyat értek!
Az atombombáért a versenyfutás a második világháború idején folyt, és az USA győzött. A két ledobott atombomba segítségével megrövidítette a háborút Japánnal szemben, amely kapitulált.
Putyin irányítja immár a tudományos akadémiát is
A megnyerhetetlen ukrajnai háború kellős közepén Vlagyimir Putyinnak eszébe jutott, hogy a tudományos akadémia még mindig élvez valamiféle szerény autonómiát. Nemes Gábor, aki sokáig a Kossuth rádió moszkvai tudósítója volt, észrevette, hogy Putyin teljhatalma immár a tudományos akadémiára is kiterjed. Régi orosz szokás szerint maguk az akadémikusok “kérték” Putyin elnököt, hogy hozzon létre egy kuratóriumot a tudományos élet irányítására, és vállalja el ott a vezetői szerepet. Putyin meglepő módon eleget is tett a kérésnek, de kérdés, hogy mire megy ezzel az orosz tudomány? Az idők ugyanis alaposan megváltoztak a Sztálin – Berija páros tömeggyilkos diktatúrája óta. A tudományos kutatás évtizedek óta alulfinanszírozott Oroszországban, és ennek következtében tudósok ezrei hagyták el szülőföldjüket a Szovjetunió bukását követően. Észak Korea például úgy érhetett el viszonylag gyorsan eredményeket a nukleáris fegyverek és a ballisztikus rakéták fejlesztésében, hogy megvásárolt orosz tudósokat, akik nem lelték honjukat a saját hazájukban.
Putyin Ukrajna elleni agresszióját követően – 2022 október 24 – valóságos emigrációs hullám indult meg: tudósok ezrei vándoroltak ki Nyugatra.
Putyint mindebből a hadiipar érdekli, amely mindjobban lemarad a nemzetközi versenyben. Oroszország fegyver exportja az elmúlt évtizedben 53%-kal csökkent.
Az ok: a digitális haditechnikában az oroszok lemaradtak egy nemzedékkel a világ mögött – a baráti Kína katonai szakértői állapították meg ezt. Putyin ezen szeretne változtatni a jól megszokott sztálini módszerekkel: kézbe veszi a tudományos akadémiát. Csakhogy Oroszország már nem világhatalom, Putyinnak nincsen pénze.
Az IMF Oroszország idei GDP-jét alig több mint 2000 milliárd dollárra jósolja. Összehasonlításképp az USA esetében ez 28 ezer milliárd dollár!
Orbán okosabb mint Putyin
A magyar miniszterelnök már évekkel ezelőtt uralma alá hajtotta a tudományos életet, mert rájött arra: money makes the world go round – a pénz irányítja a világot, a tudomány világát is. Nem kell nyílt diktatúra ahhoz, hogy a tudósok is azt a kezet figyeljék, amely a kegyeket és a pénzt osztja. A magyar tudósok évtizedek óta emigrálnak: jól példázza ezt a legutóbbi két Nobel díj is, de mind Karikó Katalin mind Krausz Ferenc azért itthon is talál lehetőséget a kutatásban éppúgy mint az oktatásban. Kicsi szegény és periferikus országokban a tudomány nemigen produkál világraszóló eredményeket, de a külföldről hazalátogató tudósok komolyan hozzájárulhatnak a hazai fejlődéshez. Kína ezt nagyüzemi módon csinálja: sokezer külföldön tanult és eredményt elért tudós tért már haza, mert Peking számukra jó körülményeket biztosított. A felzárkózásnak ez is az egyik módja lehet – ahogy arra már a kínai reformok atyja, Teng Hsziao-ping negyven évvel ezelőtt rámutatott.
A politika állítólag tudomány. Tanítják világszerte, akadnak hozzá hallgatók, és bár én meg nem mondom, hogy közülük hányan lesznek politikusok, de azért valamifajta átfedésnek csak kell lennie, különben az oktatóknak felkopna az álluk.
Némi gondolkodás után persze rájön az ember, hogy az előbbi mondat butaság, a kiképzettekből nem politikus lesz, hanem újabb politikatanár és/vagy politológus. Utóbbiakból rengeteg kell, és jól meg is fizetik őket, ebből következően elemzéseikkel biztosan sok hasznot hajtanak, mely hasznok mifélesége ma még ugyan az ismeretlenség homályába vész, de egyszer talán azt is kiderítik. Filozófusoknak való, embert próbáló feladat (másnak halvány esélye sincs).
A politikusok mindenféle mást tanulnak, ergo nem is értenek a szakmájukhoz, az egyetemi szintű, azaz tanított politikát illetően mindannyian dilettánsok. Egy sofőrnek vagy mérnöknek jelentkező ember szakirányú képzettség nélkül még aljamunkát sem kap a kinézett terepen, viszont a legnagyobb országokat simán el lehet vezetni hályogkovács diplomával is. Ez persze túlzás, a politika szakma, és ugyan sok egyszerű ember gondolja úgy, hogy úri passzió, amiért nem kéne nekik fizetni sem („Ezek életükben nem dolgoztak semmit!”), de komoly ügyekben inkább döntsön a racionalitás, mint az egyszerű emberek. A racionalitás az egyszerű emberekkel ellentétben azt mondja, hogy a politikus ugyanúgy dolgozik, mint mások, és hogy fizetünk neki, magától értetődő. Így működik a demokrácia. A szakmát a politikus nem az iskolában, hanem az életben tanulja, ahol a vizsgáztatók a választók, akik aztán az igazi dilettánsok.
A politikustól az átlagpolgár elvárja, hogy minden szempontból tökéletes és minden ténykedését illetően feddhetetlen legyen, azaz csak olyan embert fogad el politikusnak, amilyen ember nincs.
A politikusok éppúgy gyarlók, mint a többség, és egy nagyobb csoportban biztos akad elcsábítható. Suska, szex, ajándék, hajókázás meg repülő, de ez érdektelen, a politikai lényeg az, hogy ha kiderül a bunda, mi lesz majd a megbotlottal: a pártból való azonnali kizárás, börtön, és pénzbüntetés (Zuschlag), vagy szabadon elsétálhat a lopott pénzzel, mint a társadalom továbbra is derék, becsületes tagja, a 13 milliárdos kárt meg majd állják az adófizetők (Tiborcz).
Szomorú hungarikum, hogy ez a nagyon fontos, a pártok közötti döntő erkölcsi különbséget kimutató tolvajsors a választók nagy részét hidegen szokta hagyni,
legfeljebb megint csak arra a megállapításra jutnak, hogy mindkettő lop, de mind az összeget, mind a végeredményt tekintve Tiborcz volt az ügyesebb. Ezért is szavaznak a FIDESZ-re, mert „ők legalább értenek hozzá”. Hogy pont ahhoz, amihez nem kéne, érdektelen, a szakemberség a lényeg. A Stockholm-szindróma megbízhatóan működik.
A politikus mindig hatalomra tör. Aki ezért elítéli, nem látja a lényeget (hajh, de sokan vannak ezzel így!).
A politikus hatalom nélkül senki és semmi, mert pont azt nem tudja megcsinálni, amiért ő politikus. Mintha kirúgták volna az állásából. Mondhatja ugyan ellenzékiként, hogy ez se jó, meg az se jó (általában igaza is van), de pozitív irányú ténykedésre képtelen, se pénze, se döntési kompetenciája, így a szavazóknak, akik rá szavaztak, nem tud semmit nyújtani.
A hatalom akarása a politikus esetében a munkahely akarása, ha pedig valaki kijelenti, az lenne ideális, ha „egyik sem ragaszkodna a hatalomhoz”, vagyis ha egyik sem akarna dolgozni, annak az agyi képességeiről inkább nem nyilatkozunk. Még ennél is szomorúbb elmeállapotra utal, ha valaki azt mondja hosszú ideje ellenzékbe szorult pártokról, hogy „nem hitelesek”. Hát mitől lennének azok, ha nincs hatalmuk, a sajtó meg nem segít nekik?
A fentiek alapján a politika a gyarló emberek alkotta politikusréteg küzdelme a még gyarlóbb emberek alkotta választótömeg kegyeiért, amely tömeg nagy részének sokkal kevesebb az információja, sokkal kisebb a feldolgozó képessége, és sokkal erősebb az érzelmi kötődése annál, hogysem jól tudnának dönteni. Ebből következően a demokratikus országoknak a rossz választás miatt rosszabbul megy, mint ahogy mehetne, így aztán annak a népnek, aki még ebben a gyönge mezőnyben is hátracsúszik és ottragad, behunyt szemmel és villámgyorsan kormányt kellene váltani. Mindegy kire, az a mostaninál kizárólag jobb lehet.
Churchill mondta egykor, hogy
a demokrácia elleni legfőbb érv egy tízperces beszélgetés az átlagválasztóval.
Sajnos igaza van. Az átlagválasztónak nincs információja az egyszavas, max. tőmondatos „eligazításokon” kívül, és ha mégis hozzájut valamihez, a történések/dolgok legtöbbjére magyarázata sem, mert egyedül nem tudja feldolgozni a számára bonyolult eseményeket, így aztán a kampányokban a választó átverési technika (ellenfél besározása, ígéretek halmozása) sokkal fontosabb, mint az országvezetési tehetség.
Ebből következik, hogy általában az előbbiben jártas (drasztikusan primitivizáló) és/vagy nagyobb médiabirodalommal bíró párt jut hatalomra, holott az ország érdekében a dolgok bonyolultságát figyelembe vevő szakembereknek kellene, akiknél majd a döntés egyik poszton sem azon múlik, hogy az főnök mit álmodott az éjjel.
Az értelmiség, pláne a nagy, független lapoknál dolgozók, akiknek azonnal rendelkezésre álló médiafelületük is van, az orbáni rendszer kritikáin túlmenő egyértelmű adat és magyarázat közlésével (az ellenzék mit tenne másképp, és az miért lenne jobb) a polgárok ismeretanyagán sokat tudnak javítani, hogy a választók választása az országra nézve kedvezőbb, a demokrácia meg két választás között stabilabb legyen.
Illetve tudnának. De nem teszik. Nyilván nem ez a dolguk.
A vallás sok mindenre jó. Vígasz a bajban, remény szeretteink elvesztése esetén, hogy még találkozunk velük, és magunknak is kapóra jön, ha az elmúlásra gondolunk, amely – hála Isten! – nem is létezik.
A vallás sok mindenre jó, többek között megvan annak az előnye, ha egy politikai párt a vallásra alapoz, rendíthetetlen hívek garmadáját nyerheti, ha pedig sikerül elintéznie, hogy a többi hasonló párt eltűnjön a süllyesztőben (MDF, Kisgazdák), és csak ő maradjon olyan pártként, amelyre a vallásos emberek szavazni tudnak, örök hatalmat nem nyer ugyan, de néhány kétharmadra bizton számíthatunk. Pláne, ha az istentelen másik oldal nem talál ki semmit ellene.
Az érvek a hittel szemben hatástalanok.
A vallás illeszkedik a mai regnálók munkaalapú társadalmához (Ora, et labora), sőt a magyar lelkivilághoz is, mivel a himnuszunk nem úgy kezdődik, hogy „Talpra magyar! Hí a haza!”, hanem úgy, hogy „Isten, áldd meg a magyart…”. Mi nem magunktól várjuk a nagy dolgokat, hanem az Úrtól, hogy majd ő elintézi nekünk. Megtettünk mindent, egyrészt előírás szerint imádtuk és könyörögtünk neki, másrészt pontosan megmondtuk, mi kéne (jókedv és bőség), ennyi telik tőlünk, slussz.
A bőséget illetően sokáig vártunk türelemmel (2023 – 1823 = 200 év), de végül isteni intézkedés hiányában kénytelenek voltunk az EU-hoz fordulni, a jókedvet tekintve pedig meg kellett volna tanulnunk magunkon röhögni, de az nem ment, mivel többek és jobbak vagyunk, mint bárki más, ami az önmagunkon való röhögés szempontjából áthághatatlan akadály.
Jelenleg itt tartunk. Továbbra is igényeljük a felénk nyújtott védő kart, mivel a NATO miniszterelnök úrnak mostanában antipatikus.
A XXI. század Európájában államvallás már nem létezik. A hitpártok hivatkozási alapja nem is a kereszténység, hanem a „keresztény hagyomány”, melynek fő feladata a szexualitás legeslegszigorúbb tabusítása. Az elfajzott formái különösen.
A támadás elánja azt mutatja, ez nemiségi izé a sátán fő műve a megrontás érdekében, melytől az ártatlan gyermekeket a főmű minden részletének teljes eltitkolásával kell megóvni. Ne tudja az a gyermek még azt sem, hogy ilyen egyáltalán létezik. 18 éves korig. Addig ártatlanok, ahogy köztudott. Ennek fényében persze röhejes az Orbán féle büntethetőségi korhatár (12 év), de már annyi minden fölött siklottunk át elegánsan, ennél sem lesz nehéz.
Az így definiált gyermekmegóvást illetően kizárt, hogy azt valaki ne támogassa (agyon is vernék a többiek), ennél jobb cél pártprogramnak nem található. Na, talán a nyugdíj megvédése. Vagy a rezsicsökkentés. Esetleg egy hármas kombináció.
A nagykorúaknál megengedőbb a vallás, házasok esetén gyermeknemzési célból a testi érintkezés is elfogadható (a család szentsége nem sérül vele), szimpla kéjelgés esetén viszont rosszpontot kap, akiről kiderül. Normál esetben egyet, üzletszerű esetben többet, nem konzervatív, azaz természetellenes esetben jó sokat. A
„Hogy lehet a természetben bármi természetellenes?”
kérdés szintén a sátán műve, a kérdést még föltenni sem szabad, nemhogy megpróbálni válaszolni rá.
Amelyik párt leginkább harcol a fertő ellen, és a legkevesebb fogalma van a genderről, az a legkeresztényibb formáció, azaz a hívőknek nem gond az ikszet bejelölni, amit az Egyház is támogat. A sűrű templomjárásból látható elkötelezettség mellett persze némi anyagi juttatás sem árt, hogy az Egyház úgy működjön, ahogy kell neki, de kétharmadnál a regnálókat nem korlátozza semmi, a juttatás könnyen megoldható. Mint a választási eredmények mutatják a módszer működik.
A vallás által büntetni rendelt további bűnök, például „Ne lopj!”, a paráználkodással ellentétben sátáninak nem tekinthetők, művelésük a hitpárt által kiválasztottaknak engedélyezett. A besorolást külön erre a célra kijelölt szervezet végzi (ügyészség), amely első blikkre képes megkülönböztetni a regnálók saját tolvajait a szimpla, avagy mezei gazemberektől, akikre aztán teljes erővel lecsap. A kiválasztottaknak menekülő utat biztosít.
A vallás minden téren érvényesül. A költségvetés
„Akinek van, annak adatik…” elv szerinti működtetése a bibliai szövegnek teljes mértékben megfelel, minthogy a legtöbb támogatást a gazdagok, a maradékot a tehetősek kapják.
A baloldal tervei ezzel totálisan ellentétesek, ám derék népünk tudja, amit tud (megmondták és megírták neki, hogy csakis gyermekeink megrontása a célja, és azt nem cáfolta senki), így aztán nem hagyja hatalomra jutni a Gonoszt.
A fenti „politizálás” kívülről nézve a vallás és a hívők kihasználásának eléggé alacsonyrendű módja. Ellenszer egyelőre nincs, ami az ellenzéket többször hibára kényszeríti. Ilyen például a regnálók előgúnyolói által fegyverként forgatott LMBTQ+ túlkapások azonnali, gondolkodás nélküli megvédése (van ilyen túlkapásból bőven, akár hülyeségi szinten is – ott sem mindenki akadémikus). Ez a módszer rossz taktika, több kárt okoz, mint hasznot, mert a támadás is zsigeri, meg a védelem is, és ha az átlagember gondolkodás nélkül dönthet, nem kérdés, hogy egy ilyen vitában melyik oldalra áll. Több racionalitásra, több magyarázatra és több higgadtságra volna szükség az ellenzék értelmiségi holdudvarától. Volna. Sajnos nagy a csönd.
De a kocsma bezzeg hangos, munkálkodik a cimbalmos
Egy rendelkezés értelmében az abortuszra jelentkezett nőkkel meg kell hallgattatni a magzat szívhangjait. A hatalmon lévők evvel vallásos híveiknek kedveskednek, hogy ha már a XXI. század Európájában az abortuszt betiltani nem lehet, azért mégis legyen valami. Látjátok, üzennek vele, mi mindent megteszünk az ÉLET védelmében.
Embertelen a módszer? Naná! Az amúgy is gyötrődő nők egy újabb rúgást kapnak lelkileg.
Ezt a szerencsétlen törvényt ismét csak politikusok találták ki, akik pont annyit értenek ehhez is, mint a mátrixalgebrához. Az ember nem szólna egy szót sem, ha az alkalmazása nem lenne kötelező. De az.
Jöjjön a vallás helyett a tudomány, morgunk ilyenkor páran, tegyen végre rendet, mondja meg ő, hogy mikortól számít a magzat élőlénynek, mert a szívhang lehet bizonytalan, helyette talán inkább az agyhangot kéne definiálni.
A kettes matekosok fellázadtak és demokratikusan (többséggel) eldöntötték, hogy a számolás nemzetietlen ügy és minden rendes embernek elég a tíz ujj az élethez. Egy liter tej meg három zsömle, az négy.
Ki tudja, jó esetben milyen eszetlen méretű kognitív disszonanciát kell áthidalnia egy akadémikusnak, hogy a burzsoá tudomány hóhérává szegődjön, nyilván egy diktatúrában! Egy kicsit mindig érdekelt ezeknek a lényeknek a lelkivilága: a ressentiment minden, az önbecsülés semmi. „Sorosista elemek” vannak az MTA-n, főleg a Humán Tudományok Kutatóházában – mondja. Az, elvtárs, amit csak akarsz.
Az emberi átlag természetesen semmit nem fejlődik lényegi tekintetben, azaz ami az erkölcsi rendre való képességét illeti. A felvilágosodás semmit nem hozott ezen a téren, csak újabb kihívásokat (challenges), amennyiben hatékonyan pusztította a rend intézményeit; a tömeg és a radikális relativizmus („az egyetlen igazság a hatalom”) pedig befejezte a természeti rend dekonstrukcióját – nincs ebben semmi kiváltképp jobbos, ellenben van minden.
Ami a tudományt illeti, az maga dolgozott a legtöbbet a saját felszámolásán, először is azzal, ahogy megszabadította magát az erkölcs kötelmeitől és az Ember vonzásköréből. Az Ostoba Társadalom pedig kéjjel lázad föl az elidegenedett, reduktív értelem ellen, miután sokáig és egyre inkább kisemmizve érezte magát belőle. Az Ostoba Társadalomhoz csatlakozik most az Ignoránsok ide-oda csapódó cohors-a, amely úgy vélekedik, hogy minden túléltünk már, tehát ezt is túl fogjuk. A tudomány – mondják – valójában néhány egzisztencia ügye (ha egy kicsi igazságuk van is, ezek az egzisztenciák azért érnek valamit), és mit nekik a mások egzisztenciája! Az Ignoránsok nem becsülnek semmit, csak ami a sajátjuk. Ezért elküldik a gyerekeiket Glasgow-ba meg Berlinbe.
Család- és nemzetkutatás lesz meg alkalmazott tudomány (leginkább gépészet és technológia). Lesz harminchét gépész akadémikusunk és egy nyelvész. Filozófus nem lesz. Kutatási projektek ugyanilyen arányban. Vas- és acél országa posztmodern domina rékliben. Az ország lezüllesztése valami hátsó-kongói zombitenyészetté, amelyben minden és mindenki a hadúr vacsorájává válhat, alighanem visszafordíthatatlan. Sokféle motívum adja szorgos népünk alá a vastrónt.
Nem vigasztal minket,
hogy már öt éve mondjuk ezt azon az alapon, hogy a legfőbb hadúrnak azóta nincs politikai exit stratégiája. Nem vigasztal minket, hogy az ellenzékkel – benne nyájas arcú társutasokkal, akik egyszerre nincsenek tisztában a nácik és a parkolási társaságok differentia specificáival, de leginkább csak folyamatosan hebegnek-habognak, kvázi hebegés és habogás az életük, ezzel ma az ellenzéknek vezetőjévé lehet válni – a magunk szerény módján már leszámoltunk, míg nem huszonnyolcadszor élvezhetjük végig újra a show-t, ahogy az ellenzéki szavazók az MSZP vélhetően Pintérhez bekötött szárnyába és a P-be vetik minden bizalmukat, majd törvényszerűen újra elvéreznek hitükben. Mindez – a lásd, a tudás – nem vigasztal minket. Sokkal inkább vigasztal az a tudat, hogy a Kárpátok bércei alatt semmi sem változott – ezért antikváriusként nem maradtunk le semmiről – ahhoz képest, amikor jó emlékű Pécselyi Király Imre így rimánkodott négyszáz éve: „Magyar, kérlek téged, hadd el a prédálást | Országunkban való szörnyű nyúzást, fosztást” stb.
Türelem, Imre drága! Ölelj kebeledre minket! Kortársaid vagyunk és semmivel se bölcsebbek.
Hát van még egy ország Isten szabad ege alatt, amelyhez képest a svájci kakukk kiszámíthatósága legalábbis ergodelméleti kérdés?! Tanulságok nincsenek. Csak száz- meg százezernyi halott.
Orbán Viktor beváltotta a fenyegetését, és amit korábban csak viccnek hittünk, valósággá vált: meghosszabbítják a felcsúti kisvasút pályáját, jelen állás szerint Vértesacsáig. Heti összefoglaló.
Korábban azt mondta a miniszterelnök, hogyha sokat támadják a kisvasutat, akkor meghosszabbítják Bicskéig, és ha még akkor is támadják, akkor Lovasberényig. Vértesacsa nem szerepelt az akkori felsorolásban, megpróbálunk utánanézni, mi állhat e váratlan pályamódosítás mögött.
Nem járt ilyen jól a Magyar Tudományos Akadémia, amelynek a pénzét nem meghosszabbították, hanem megrövidítették. A Varga Mihály által a héten benyújtott költségvetés egyik szerényen megbúvó sorából derült ki, hogy az akadémiától elvonnak 28 milliárd forintot, vagyis, a kutatóintézeteinek teljes költségvetését. Félreértések elkerülése végett, nem annyira szőrösszívű a kormány, mint amilyennek sokan látják: nem veszi el ezt a pénzt, csak ő akarja odaadni. Abban az esetben adja oda, ha a tudós urak, arra költik, és úgy használják fel, ami a kormánynak is megfelel. Mert a kormány ezen a területen is többet tud, mint az állam polgárai.
Az MTA állítólag 54 percet kapott arra, hogy tanulmányozza és véleményezze a tervezett intézkedést.
A véleményüket borítékolni lehetett: mint közleményükből kiderült, nem értenek egyet azzal, hogy megkurtítják a függetlenségüket. Ami abból a szempontból jelentős mértékben érthető, hogy az MTA történetében még nem volt arra példa, hogy a tudomány önállóságát ilyen mértékben semmibe vegyék. Ami történt, amúgy nem meglepő: Orbán Viktor víziója már régóta a nagy, gondoskodó állam, amely elveszi az emberektől a javaikat – magyarul: megfosztja őket az önállóságuktól – majd ezen javak egy részét visszaadja nekik. Nem mindenkinek: leginkább azoknak, akik rászolgálnak erre. Aki jó, az többet kap, aki nem – értsd: önállóan szeret gondolkodni – az kevesebbet, vagy semmit.
Ez a játszma, bár a kormány, mint mindenütt másutt, itt is nyerésre áll, még nincs lefutva. Az Akadémia ugyanis nemzetközi hírű, jeles tudósokból áll, akik a hírek szerint igencsak zokon vették, hogy ilyen, korábban nem látott merénylet készül a magyar tudomány ellen.
Arra is jó volt ez a hét, hogy megtudhattuk: Magyarország Főkeresztényének, Semjén Zsoltnak Kanadában is élhetnek rokonai. Pénteken reggel derült ki ugyanis, hogy nevezett úr tavaly nemcsak Svédországban vadászott háziasított rénszarvasra, de
két ízben Kanadában is lövöldözött: bölényre, farkasra, rén- és jávorszarvasra vadászott.
Még sokan emlékeznek arra, hogy amikor tavaly fény derült Orbán Viktor helyettesének svédországi kalandozásaira, akkor Semjén úr hivatala azzal védekezett, hogy nevezettnek hogy rokonai élnek Svédországban. Ami igaz lehet, de nem ez volt a kérdés. Már csak azért is, mert kiderült, hogy a vadászat többmilliós számláit egy nagylelkű magyar vállalkozó, bizonyos Farkas úr fizette. Róla annyit érdemes tudni, hogy főként a szállodaiparban tevékenykedik, és mint ilyen, a magyar állam elosztási gyakorlatának köszönhetően igen jelentős uniós támogatást kapott.
Hogy a kanadai vadászatokat ki fizette, jelenleg nem tudni. Semjén Zsolt fizetéséből bizonyosan nem futja ilyen költséges hobbira, ezért azt kell feltételeznünk, hogy akárcsak Svédországban, Kanadában is élhetnek rokonai. Nem is akármilyenek: gazdagok, bőkezűek és nagyvonalúak – olyan emberek, akik nem sajnálják a szegény magyarországi rokontól, hogy kiélhesse vadászati szenvedélyét.
És a végére hagytuk, nem mintha a többinél kevésbé lenne gyomorforgató, hogy a Fidesz-KDNP szóvivője, Hollik István, kedden az Amnesty International irodájának kapujára egy „Bevándorlást támogató szervezet” feliratú matricát ragasztott.
Tisóczki Flóra, az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (IKSZ) külügyekért felelõs alelnöke Bevándorlást támogató szervezet feliratú matricát ragaszt a Menedék – Migránsokat Segítõ Egyesület irodájának helyet adó épület bejáratához a VIII. kerületi Népszínház utcában. MTI Fotó: Máthé Zoltán
A szóvivő úr keresztényi megnyilvánulásán annyira felbátorodtak az ifjúsági kereszténydemokraták, hogy ők a Menedék Egyesület irodáját tisztelték meg hasonló matricával. Aki nem tudja, hogy miért nagyon ciki és aljasság ilyet csinálni, az lapozza fel a történelemkönyveket a vészkorszakot tárgyaló fejezetnél. Annyit segítünk, hogy Magyarországon a múlt század negyvenes éveinek első felében zsidó származású magyar állampolgárok százezreit semmisítették meg, azt követően, hogy – nem matricával, hanem – egy sárga csillaggal megjelölték őket.
És akkor, de ez már tényleg a bónusz kategóriájába tartozik, szólnánk arról, hogy a június végén megrendezendő Red Bull Air Race repülőgépverseny miatt már most lezárták a Bem-rakpart egy részét, a verseny alatt pedig az egészet lezárják. A verseny szervezőinek mindössze 13 millió forintot kell fizetniük azért, hogy megbénítsák a magyar főváros életét, és elvegyék az ott lakók még megmaradt életkedvét. Ez a 13 millió forint mintegy 90 százalékkal kevesebb, mint amit más cégektől kértek volna. Nem gyanakszunk senkire, nyilván minden nagyon rendben van, nem kell nyomozni az ügyben, isten őrizz, anélkül is elhisszük, hogy ezzel az üzlettel mindenki nagyon jól járt – kivéve Budapestet és Magyarországot.
Olyan időket élünk, amikor a történelem kopog az ajtón Pető Andrea, a CEU professzora szerint
A történész nemrég kapta meg az Európai Akadémiák Madame de Staël-díját innovatív, gender szempontú munkájáért
A CEU-nak szerinte Budapesten van a jövője, mert itt vannak feladatai
A tudomány válságban van, a tudás helyett a lojalitás értékelődik fel
Releváns tudást kell előállítani, nem lehet elefántcsonttoronyba zárkózni
Az antigender retorika veszélyes, illetve az is, ha a nőkre tolják a demográfiai problémákat
A tudományos életben sem mindig egyszerű vállalni, ha valaki társadalmi nemekkel foglalkozik
Nemrég megkaptad az Európai Akadémiák Kulturális Értékteremtésért járó Madame de Staël-díját. Egy ilyen elismerés mintha plusz jelentőségre tenne szert ebben a helyzetben, amikor még az is valós veszély, hogy a CEU nem működhet tovább ebben az országban.
Két laudáció is elhangzott a díjátadón, az egyik az ALLEA elnökétől, Günter Stocktól, a másik Luisa Passerinitől, aki az európai történész szakma egyik legfontosabb alakja. Mindketten azt mondták, hogy azért én kaptam ezt a díjat, mert sokfajta témában nagyon népszerűen és eredetien írok. Akik korábban megkapták a díjat, mind tizenöt-húsz évvel idősebbek nálam, ezért van egy megelőlegezett bizalom jellege is a díjnak, hogy az elkövetkezendő húsz évet, ami a nyugdíjig hátra van nem Hawaiin fogom tölteni, koktélozva, hanem részt veszek az európai tudományos közéletben, és azokat az értékeket képviselem, amiket ez a díj is. A Madame de Staël-díj névadója egy gondolkodó, feminista nő volt, akit a tudományos életben is komolyan vettek, ezért világos, hogy olyasvalakinek akarták adni a díjat, aki ebbe a kategóriába beletartozik. Tudjuk azt is, hogy az európai, és különösen a kelet-európai tudományos életben a nőknek nagyon nehéz érvényesülniük. Az, hogy én ilyen messze eljutottam, annak köszönhető, hogy a CEU-ban mindig támogattak, és jó lehetőségeket kaptam. De nem jelenti azt, hogy nem kellett ugyanúgy megharcolnom itt is azért, hogy arról gondolkodhassak és írhassak, amit én fontosnak találok. A szófiai díjátadón egyébként nem találkoztam olyannal, aki ne kérdezte volna meg, hogy mi van a CEU-val, hiszen az elmúlt huszonhét évben fontos részesévé vált a globális tudományos életnek. Mindenki tudja, hogy ez egy nagyon jó egyetem, és habár kicsi, nagyon fontos dolgot csinál. Tekintettel arra, hogy én 1991 óta dolgozom ott, ez nekem személyes öröm és büszkeség is.
Bocsánat, de ehhez nagyon idekívánkozik, hogy Kövér László a minap azt mondta, hogy bármelyik magyar egyetem jobb a CEU-nál.
Mindenki azt mond, amit akar. De egy tudományos élet van, és abban az egyben a CEU-nak nagyon fontos helye van. Magyarországon viszont az a tragédia, hogy az, hogy kinek honnan van diplomája, meghatározza, hol kaphat állást. Ezért a mi diákjaink már sokszor nem is gondolkoznak azon, hogy Magyarországon helyezkedjenek el, maximum az üzleti szektorban, de azért már ott is
meggondolják, hogy alkalmaznak-e valakit CEU-s diplomával.
Jó állásokat kapnak általában a diákjaink, ez például a mi tanszékünkön az akkreditációs felülvizsgálathoz készített végzősők munkavállalását követő jelentésből kiderült, de nem Magyarországon, és ez szomorú dolog.
A jelentkezők számára milyen hatással volt a bizonytalanság?
Sokkal többen jelentkeztek. Most nagyon érdekes hely lett a CEU. Jót tett a diákok rekrutálásának, hogy jó sajtónk volt, az egész világ rólunk beszélt, és az derült ki, hogy ez egy izgalmas, jó színvonalú, diákközpontú hely. Az egyetem közösségét is nagyon összekovácsolta ez az ügy, szóval én tulajdonképpen optimista vagyok minden szempontból. Az a típusú oktatás, amit mi csinálunk, az a típusú újszerű megközelítése a tudománynak és a tudományos kommunikációnak, az a jövő.
Abban is optimista vagy, hogy van jövője a CEU-nak Budapesten?
Hol legyen jövője, ha nem Budapesten? Itt van mit mondani, itt van mit csinálni. Itt van feladatunk.
Ahogy említetted is, a díj odaítélésének indoklásban hangsúlyozták, hogy olyan témákat vizsgáltál a társadalmi nemek szempontjából, amelyeknél ez alapvetően új megközelítést jelentett. Miért választottad történészként ezt a kiindulópontot?
Amikor az első könyvemet írtam, a Nőhistóriákat, az egyik nagytekintélyű történész kolléga megkérdezte, hogy mivel foglalkozom. Mondtam, hogy az 1945 utáni női politizálással. Erre azt válaszolta, hogy milyen jó, mert ez a téma egyszerűen nincs. Ekkor voltam mondjuk 26 éves, és nem volt túl lelkesítő, hogy a szakma egyik nagy öregje azt mondta arra, amivel évek óta foglalkoztam, hogy az nincs. Egyébként ebből is következik az, amit most tapasztalunk, hogy a szélsőségek történetének kutatása és a holokausztkutatás is válságba került. Az előző húsz évben csak a férfiak beszéltek férfiakról férfiaknak, most pedig szembe kell nézni a populista kihívással: sokan megkérdőjelezik a tudomány jelentőségét és tartalmát, és azt hiszik, hogy ők jobban értenek mindehhez, mint a történészek. Tulajdonképpen lehet, hogy ezért is adták nekem ezt a díjat, mert én már évek óta mondom, hogy ez bekövetkezhet. Az a szörnyű, hogy most elmondhatom, hogy én ezt előre megmondtam. Ami igazán bosszant az egészben, hogy mindenki meg van lepődve a fejleményeken, pedig egy nagyon jól átlátható tudományos paradigmaváltásról van szó, amivel egyébként az ALLEA szófiai közgyűlése is foglalkozott. Volt egy konferencia is a díjátadó mellett, ahol arról beszélgettünk, hogy
mi lehet csinálni az áltudományokkal, az álhírekkel, a médiával, és azzal, hogy a tudomány presztízse ennyire leértékelődött.
Ugyanis nemcsak Magyarországon, hanem globálisan is jellemző, hogy a tudomány, a tudás létrehozása és az egész intézményrendszer komoly válsággal néz szembe.
De mit adhat hozzá ezekhez a témákhoz, mint például második világháború vagy a holokausztkutatás a társadalmi nemek tanulmánya?
Nem arról van szó, hogy van a nagy történelem, meg a társadalmi nemek története és a nőtörténet, ami hozzátesz ehhez valamit. Hanem arról, hogy ez egy másfajta történet, másfajta forrásokkal és módszertannal. Releváns kérdéseket tesz fel napjainkra vonatkozóan, engem pedig történészként mindig az érdekelt, ami a jelenben fontos, illetve az, hogy mi lesz a jövőben, amihez meg kell ismerni a múltat, és gondolkozni rajta. A társadalmi nemek története újfajta episztemológiát és megismerést jelent. Ráadásul, ha az ember másfajta történelmet ír, mint a hagyományosan értelmezett politikatörténet, az már önmagában érdekes. Én megpróbálok mindig hozzáférhető nyelven is írni, ami nagyon nehéz. Pedig ennek a kihívásnak, ami előtt a tudomány áll, fontos része az is, hogy olyan könyveket írjunk, amik érdeklik az embereket, és el is tudják és akarják olvasni őket. Ez nagyon triviálisnak tűnik, de a tudományos életben nem mindig jellemző. A kollégáim nagy része rosszul van ettől a gondolattól, hogy ne csak a szűken vett szakmának írjanak, és nem érdekli őket, hogy a cikkeiket olvassák vagy sem. Én viszont azt gondolom, hogy igenis van felelősségük a tudósoknak ebben, mert
meg kell szolgálni azt a pénzt, amit az adófizetőktől kapunk.
Azzal, hogy releváns tudást állítunk elő.
Tehát olyat, ami nem csak egy tudományos burokban életképes.
Többek között azért van válságban a tudomány, mert nagyon buta módon elefántcsonttoronyba zárta magát.
A társadalmi nemek tanulmányozását sokszor azzal írják le, hogy ez a hagyományos értékrendre veszélyes dolog, „genderideológia”. Miért válhatott a konzervatív oldalról bűnbakká a tudomány?
A társadalmi nemek tudománya komplex tudományos megközelítés, határozott társadalomtudományi irányzat, de a társadalmi nemek elleni küzdelem tulajdonképpen egy szocializációs harc része. Az úgynevezett antigender mozgalmaknak semmi köze nincs magához a tudományághoz, hanem azt a kérdést teszik fel, hogy mit tekintünk tudománynak. Ha megnézzük azokat, akik globálisan terjesztik ezeket az antigender üzeneteket, azt látjuk, hogy egy olyan nemzetközi mozgalomról van szó, amely paradigmaváltást akar elérni a tudományban, mintegy reklerikalizálva azt. Ez azt jelenti, hogy azzal a racionális, normatív módszertanok alapján működő tudománnyal szemben, ami a felvilágosodással létrejött Európában, vissza akarnak térni a középkorban használatos tudományossághoz, ahol a tények attól függnek, kinek mi az érdeke. Ebben a paradigmaváltásban a társadalmi nemek fogalma „szimbolikus kötőanyaggá” vált, ezért beszélnek annyit és annyian a „genderről”. Összeköt olyan fogalmakat, cselekvőket, intézményeket, eszközöket, amelyek különben nem tartoznának össze. Egyfajta tiltakozási forma lett a meglevő liberális rend ellen, mely megélhető alternatívát kínál. Mobilizálásra pedig érzelmeket, elsősorban a gyűlöletet és a megvetést használja. Sokszor arról beszélünk, hogy antifeminizmus vagy vissszacsapás (backlash) van, pedig nem ez a helyzet. Paradigmaváltás van, de még mindig sokan abban reménykednek, hogy ezeket a folyamatokat vissza lehet fordítani. Pedig semmit nem lehet visszaállítani. Világos, hogy például le akarják váltani a meglevő tudományos elitet, és létre akarnak hozni egy párhuzamos újat, amelynek egyetlen egy kritériuma van, a lojalitás. És ez visszatérés a középkorhoz.
Ha visszafordítani nem lehet a folyamatot, akkor mit lehet tenni azoknak, akik nem tetszik ez a paradigmaváltás?
A díjat elfogadó beszédemben azt mondtam, hogy újfajta terminológiát és megközelítést kell használnunk. A politikában is olyan nyelvet kell meghonosítani, amit az emberek megértenek. Emellett vissza kell nyúlni azokhoz az ellenállási formákhoz, amelyek régen nagyon jól működtek. Szalonokkal, alternatív, nyilvános terekkel, gondolkodással, beszélgetéssel, az emberek személyes megkeresésével. Tehát annak az ellenállásnak van itt az ideje megint, ami működött annak idején a kommunizmusban.
Ez egy elég markáns álláspont, hiszen sokan mondják, hogy ebbe az irányba haladunk, azt viszont, hogy el is érünk idáig…
Teljesen megváltozott a világunk. Nagyon atomizálódott a társadalom,
a neoliberalizmus teljesen szétverte a meglevő közösségeket,
intézményeket, áruvá tett az emberi méltóság lényegéhez tartozó értékeket és cselekvéseket. Például a Nőügyek 2018 kutatásból is az derül ki, hogy baj esetében a nők egy másik nőhöz fordulnak, eszükbe sem jut, hogy az államtól kérjenek segítséget.
Pető Andrea az ALLEA díjátadóján
Jó hogy ez a kötet szóba került, mert a bemutatóján az egyik legmeglepőbb dolog az volt, hogy mennyire más dolgok jelentik a problémát a nőknek ma Magyarországon, mint amivel értelmiségiként és feministaként foglalkozni szoktunk. Ez mintha egyfajta kritikát is jelente azok felé, akik foglalkoznak a társadalmi egyenlőtlenségekkel.
Pontosan, de az a helyzet, hogy a nőmozgalom mindig is olajfolt volt a vízen. Nagyon kevés olyan korszak volt a történelemben, amikor nemcsak egy kis zárt közösség beszélt ezekről a dolgokról magának, hanem kapcsolatot talált a nők tömegeihez. Amíg ez így van, addig nem kell aggódnia a hatalomnak: biztos nagyon sok olyan szavazó lesz, aki a gazdasági érdekei ellenére is egy olyan kormányt támogat, amely nem képviseli az érdekeit.
De egy alternatív, második nyilvánossággal, amelyet az előbb említettél, hogyan lehetne ezt megváltoztatni?
Az a kérdés, hogy a kis pontokból hogyan lehet felépíteni egy nagyobb közösséget. Illetve olyan problémákat kell megfogalmazni, amelyek mindenkinek problémát jelentenek, és olyan nyelven, amelyet mindenki ért. Erre világított rá a kutatási jelentés is. Nem egyéni probléma, hogy megszakadsz abban, ha egyedül neveled a gyereked. Ezek mind strukturális problémák, ezekről kell beszélni.
Igen, csakhogy a kutatásból az is kiderült, hogy a nők észlelik a problémákat, csak pont az nem csapódik le bennük, hogy ezek strukturális problémák, amelyeket a mélyben rejlő egyenlőtlenségek okoznak. Meglepő volt látni, hogy mennyire nem kapcsolják össze ezeket a dolgokat.
De erre nem úgy kell reagálni, hogy megmondjuk nekik, hogy márpedig ezek összekapcsolódnak, és ők buták, mert eddig ezt nem vették észre, hanem olyan helyzeteket találni, amelyekben ez nyilvánvalóvá válik. De ez már inkább politikai ügy.
Az illiberális állam felfogása kifejezetten jó táptalaja az antigender nézeteknek. Vajon mennyiben hozhat változást, hogy illiberális helyett most már szívesebben beszél kereszténydemokráciáról a kormányzat?
Mindenképpen jó lenne, ha ez az antigender retorika eltűnne, mert ez nagyon veszélyes dolog. A gyűlölet és a kirekesztés korlátozása biztonságpolitikai kérdés is. Ha pedig a kormány valóban kereszténydemokrataként viselkedne, az jó lenne.
Ha egy konzervatív kormány konzervatív, azzal nincs baj. Azzal van baj, ha konzervatívnak mondja magát, de illiberális,
mert abban a pillanatban nagyon közel vagyunk A szolgálólány meséjéhez. Tegnap néztem a tévében egy népesedési konferenciáról szóló tudósítást, ahol elhangzott egy olyan kifejezés, amit még sosem hallottam, hogy „petefészekkapacitás”. Ez egy nagyon riasztó narratíva.
A nőkkel kapcsolatban egyértelműen a reprodukciós és a gondoskodói feladatok kerülnek előtérbe a kormány kommunikációjában, de lehet a demográfiai kérdést anélkül középpontba állítani, hogy belecsúsznánk ebbe?
Persze, hogy lehet, nem kell feltalálni a meleg vizet. Csak nem a nőkre kéne rányomni ezeket a feladatokat, hanem megfelelő államilag finanszírozott infrastruktúrát kell kialakítani a gyerekvállalás támogatására. Igazából kevesebbe kerül az a nő az államnak, aki fizetetlen gyereknevelést végez munka mellett, mint ha fizetett gondoskodási munkát végez. Ha pedig az egész problémát leöntjük ezzel az anyaság ideológiai mázzal, akkor a nőket kívülről rákényszerítjük arra, hogy kevesebb pénzért vállaljanak több feladatot ahelyett, hogy az állam az adóforintokból létrehozna egy megfelelő támogató intézményrendszert.
Ha már szóba került A szolgálólány meséje, mit gondolsz a sorozatról? A kezdeti lelkesedés után mostanában szokás kritizálni.
Esztétikai szempontból lehet kritizálni, de ha csak egy kicsit sikerül vele vészjelzést adni a nézőknek a jövőre nézve, akkor már megérte. Tony Judt azt írta, hogy a szociáldemokrácia jövőjének kitalálásához a félelemre van elsősorban szükség. Tehát félni kell attól, hogy mi van, ha elrontjuk, ahogy az első világháború után történt. Mert nagyon nagy a tét, és évszázadokra el lehet rontani. Szerintem a félelem a legfontosabb érzelem, amire a politizáló embereknek szüksége van most.
Ritkán van olyan, amikor kopog a Történelem az ember ajtaján, most viszont ez történik.
De azt is fontos kiemelni, hogy a könyvben leírt Gileád azért jött létre, mert valami nem jól működött a liberális demokráciában.
A politika után beszéljünk arról is, hogy a tudomány hogy áll a társadalmi nemek tanulmányához. 2006-ban mondtad ezt: „az akadémiai tudományosság ellenállását mind ez ideig nem sikerült leküzdenünk, a befogadás gesztusai elmaradnak”. Hogy állunk most ebben? Például most már nem csak a CEU-n van társadalmi nemek tanulmánya szak.
Az én generációm foglalkozott először intézményesen a társadalmi nemekkel, és mi most már valamilyen szinten benne vagyunk a tudományos elitben. Van nagydoktori fokozatunk, ott vagyunk Tudományos Akadémiában, de kérdés, hogy hogyan tovább. Hogy ez az intézményekbe bekerülés pacifikálja a nőket, hiszen ott van a pozícióféltés, vagy a kollégák rájönnek arra, hogy az embernek a fejére úgyis oda van írva, hogy feminista és társadalmi nemekkel foglalkozik, ezért csak ennek felvállalásával lehet előre lépni.
De az elmondható, hogy a tudományos közösség elfogadta a társadalmi nemek tanulmánya létjogosultságát?
Az attól függ. Még most is készülnek olyan összefoglaló történeti munkák, amelyekből teljesen kimarad a gender. Ez egy hosszú távú harc, mert annyira más, mint a hagyományos politikatörténeti megközelítés. De egyre többen foglalkoznak nőtörténettel, a kérdés már csak az, hogy ők milyen típusú történeket mondanak el. Például eddig az volt a bajunk, hogy nincsenek nők a történelemben. Ez mostanra megváltozott, rengeteg női életrajz íródik, de nem mindegy, hogy milyen keretben beszélnek a nőkről. Az 1956-os emlékév kapcsán írtam, hogy még tíz éve sem gondoltam volna, hogy női szabadságharcosok képeivel lesz tele az utca 2016-ban, de azért az a helyzet, hogy ezek a nők nem önálló cselekvőkként jelentek meg. Tehát az nem elég, hogy sok nőtörténeti könyv és cikk van, mert
azt is vizsgálni kell, hogy miért maradtak ki a nők eddig a történelemből,
és melyek azok az értelmezési keretek, amelyekben most bekerülhetnek.
Beszéljünk egy kicsit az új kötetedről is, amely most jelent meg Elmondani az elmondhatatlant címmel, és a második világháborút a nemi erőszak szempontjából vizsgálja.
A könyv négy részből áll. Az első azzal foglalkozik, hogy milyen forrásaink vannak a második világháborúban elkövetett nemi erőszakokról. A második azt nézi meg, hogy milyen következményei voltak ennek a háború után, majd azt vizsgálom, hogy ez hogyan jelenik meg a különböző emlékezetformákban. Az utolsó rész pedig azzal foglalkozik, hogy mit lehet tudni az elkövető szovjet katonákról és katonanőkről. A könyv üzenetét azzal lehetne összefoglalni, hogy a második világháborút mindig a politika- és hadtörténet, jobb esetben a gazdaságtörténet szempontjából elemzik, ahelyett, hogy azt néznék, milyen hatása volt mindennek a civil lakosságra. Pedig a második világháborúnak az a jellemzője, hogy a nemi erőszak tömegessé vált. Ennek a következményeit vizsgálja a könyv. Az Elmondani az elmondhatatlant cím pedig arra utal, hogy a nemi erőszak olyan téma, amely önmagában is nagyon tabusított, és a forráshiány, illetve a források elfogultsága miatt a háború kapcsán erről még nehezebb beszélni.
Most min dolgozol?
A nők szerepével foglalkozom a nyilas mozgalomban, az MTA doktori disszertációmból írok könyvet.
Fikciós könyvet is írtál már, 2009-ben jelent meg a Katalin leányai. Ennek várható folytatása?
Ezt trilógiának szántam, és az első kötet, a Katalin leányai amellett, hogy krimi, tulajdonképpen nőtörténeti elméleti tankönyv is. Minden fejezet a nőtörténet-írás egyik elméleti kérdésről szól. Nagyon élveztem a könyv elkészítését, mert összekapcsolódott benne a kreatív írást és a tudomány. A diákjaim is nagyon élvezték azt a kurzust, amit akkor tartottam, mikor ezt írtam. A történész egyébként is detektív, megpróbálja megtudni, hogy mi, hol és hogyan történt, értelmezve a nyomokat. De mivel ez egy a 19. század végén játszódó krimi, akkor is élvezheti valaki, ha nem tudja, hogy egy nőtörténeti elméleti munka az alapja. Viszont azért is választottam ezt a népszerű műfajt, hogy megmutassam, hogy az ilyen dolgokról is lehet populárisan beszélni. A második részhez már megvan a kutatási anyag, de még nem tudom, mikor lesz belőle könyv.
A világ egyik legismertebb tudósa cambridge-i házában halt meg. 76 éves volt.
Fotó: MTI/EPA/Jason Szenes
A korunk egyik legnagyobb elméjeként, az asztrofizika popsztárjaként is emlegetett tudós 1942. január 8-án született Oxfordban. Már 17 évesen bekerült az Oxfordi Egyetemre, ahol fizikából szerzett diplomát kiváló eredménnyel. Kozmológiai-asztrofizikai tanulmányait Cambridge-ben folytatta, ahol 1966-ban szerzett doktori fokozatot.
Az egyetemi évek alatt diagnosztizálták nála az amiotrófiás laterálszklerózis (ALS) nevű
gyógyíthatatlan betegséget, amely a mozgató idegpályák elsorvadásához vezetett.
(MTI/EPA/Facundo Arrizabalaga)
Kezdetben bottal járt, de 1969-ben végleg tolókocsiba kényszerült, a bénulás elhatalmasodása után fej- és szemmozdulatokkal vezérelhetővé tett beszédszintetizátor segítségével tudta már csak megosztani gondolatait másokkal. Bár az orvosok rövid időt jósoltak neki, mégis több mint öt évtizedet élt együtt betegségével, amely testi állapotát lerontotta, de elméjét nem.
Nevét az 1988-ban megjelent,
Az idő rövid története
című, a tudományokban járatlanok számára is élvezhető könyv tette széles körben ismertté. A kötetet negyven nyelvre fordították le, harmincmillió példány kelt el belőle.
Hawking pedig
valódi világsztár lett:
szerepelt rajzfilmekben, sorozatokban, lemezeken is. 2001-ben jelent meg Az univerzum dióhéjban című munkája, amelyben arra hívja fel a figyelmet, hogy az emberi fajnak nincs jövője, ha nem terjeszkedik a világűrben. 2005-ben adta ki első könyvének átdolgozott, kibővített változatát Az idő még rövidebb története címmel. 2010-ben megjelent A nagy terv című könyve azért kavart vitát, mert
azt fejtette ki, hogy a világegyetem keletkezése a fizika törvényeivel megmagyarázható, így nincs szükség Istenre.
Tavaly ingyen hozzáférhetővé tette 1965-ben készült doktori értekezését, amelyre a közzétételt követő első héten több mint kétmillióan voltak kíváncsiak.
(MTI/EPA/Facundo Arrizabalaga)
Stephen Hawking számos kitüntetést kapott, 32 évesen lett a brit Királyi Akadémia tagja, 37 évesen megkapta Cambridge-ben a matematika tanszék Lucas-professzori (tanszékvezetői) posztját, amelyet korábban Newton is betöltött. 2009-ben nyugdíjba vonult, de professor emeritusként folytatta munkáját a Cambridge-i Egyetemen, a relativitáselmélettel és gravitációval foglalkozó csoportot vezette.
Három gyereke született, akik közleményükben azt írták: „Mély szomorúság tölt el minket, hogy szeretett apánk eltávozott az élők sorából. (…)
Nagyszerű tudós és rendkívüli ember volt, akinek munkája és öröksége sokáig élni fog.
(…) Bátorsága és kitartása zsenialitásával és humorérzékével világszerte megihlette az embereket. Egyszer azt mondta, nem lenne valami nagy az univerzum, ha nem lenne olyan emberek otthona, akiket szeretünk”.
Életéről néhány éve film is készült, A mindenség elmélete címmel.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
