A mai Magyarországon már az is nagy dolog, ha képesek vagyunk megőrizni a józan eszünket – mondja a Független Hírügynökségnek adott interjúban Szüts Miklós festőművész. Szerinte a legnagyobb bajok okozója az, hogy hazánkban elmaradt az igazi polgárosodás, emiatt hiányoznak az emberekből evidens polgári értékek, a tolerancia és a szolidaritás. Azt is hozzáteszi, hogy azt a demokrácia-fogalmat, amelyről a rendszerváltáskor ábrándoztunk, szép lassan elfelejthetjük. Mint ahogy azt a kulturális tőkét is, amelyről azt hittük végigkísér majd bennünket. Szüts azt sem érti, mi az, ami embereket a diktatúra felé robogó rendszer szavazóivá tesz. A művész az interjúban beszél Esterházy Péterrel való kapcsolatáról is, akivel közös könyvet is adtak ki, és akit angyalnak nevez annak kegyetlenségével és távolságtartásával.
Ezt a képet mikor festetted?
Tegnap.
Minden nap dolgozol?
Lényegében igen. Úgy járok be ide a műtermembe, mint egy normális munkahelyre.
És van már címe ennek a képnek?
Nem, még nincs. Ja, de van, hiszen már feltettem a weboldalamra. Nézem: Eső Velencében – ez a címe. Tudod, én úgy vagyok a képeimmel, hogy miután elkészült, lefotózom, belepróbálom egy keretbe, és megmutatom, vagy a fotót elküldöm a feleségemnek. Ő ugye szakmabeliként – Vojnich Erzsébet festőművész (L.P.) – mond róla véleményt, vagy azt, hogy még egy kicsit (nagyot?) babráljak vele, vagy azt, hogy szerinte ez rendben van. Akkor aláírom, és kész. Egyébként, ha időnként írok valamit, azt is elsőként neki küldöm el, miközben pontosan tudom, hogy melyik mondatokba fog beleakadni. Ő egy szentimrevárosi úrilány, tehát vannak olyan mondatok, amelyek az ő finom ízlésének soknak bizonyulnak, és akkor én mérlegelek, hogy az ő véleménye ellenére benne hagyjam az adott mondatot, vagy nem. Egy-egyre állunk! Ő nagyon jó kontrollnak számít, mindenféle szempontból. Annyira emlékszem, hogy amikor engem felkértek arra az elhíresült, Operaház előtti tüntetésen a szónoklásra, látod voltak olyan idők, amikor az ilyen magamfajtát az ilyesmire rádumálhattak, szóval akkor a feleségemen kívül egy embert kérdeztem meg, hogy elvállaljam-e, ez Esterházy Péter volt. Mit gondolsz mit tanácsolt?
Hogy ne vállald…
Persze. De aztán mégis elvállaltam. Utólag megkérdeztem őt, hogy miért ezt a tanácsot adtad? Azt válaszolta, hogy féltett.
Mitől?
Attól, hogy bármilyen, kiszámíthatatlan következménye lehet egy ilyen szereplésnek.
És lett?
Nem. Gyakorlatilag semmi.
Ma is elvállalnád?
Most nem tudok olyan helyzetet elképzelni. Az egy tiszta történet volt. Orbánék épp az Operaházban ünnepelték magukat, az új „alaptörvényt”, a demokrácia lebontásának egy fontos állomását. Mélységesen felháborodott és dühös voltam. Most ki kérne fel engem? Nem is olyan régen egy tüntetésen összeakadtam Karácsony Gergővel, és szóba került ez az operaházi beszéd, elmeséltem neki, hogy akkor, ott a színpadon micsoda gondolatok kavarogtak a fejemben. Többek között az is, hogy azt mondjam, menjünk be, és zavarjuk ki őket… Természetesen nem mondtam, nem mertem. Ennek ugyanis rettenetes a felelőssége, de a mára kivetítve: most vajon hol tartanánk?
Volt olyan gondolatod, hogy félreteszed a megírt beszédet, és ott rögtönzöl?
Kósza gondolat volt, és el is hessegettem. Rémisztő felelősség ám nyolcvanezer vagy akárhány emberhez beszélni…
Csak azért kérdezem, mert mielőtt elkezdtük volna az interjút, azt mondtad, hogy amikor nekiállsz festeni, még fogalmad sincs, hogy mi kerül majd a vászonra.
Az írás, pláne egy beszéd az más. Abban amatőr vagyok. Pontosan tudtam, hogy mit akarok mondani. Arról beszélni például, hogy annak idején Csontváry küldött egy táviratot az akkori parlamentnek, amelyben ennyi állt: kedd délelőtt tízkor érkezem, Tivadar. Ezen százakárhány éve röhög mindenki, pedig nem kellene, ma senki nem tud egyetlen nevet sem említeni az akkori parlamentből, a Csontváryét viszont tudják… Ezeket is el fogják felejteni. Nekem, talán ez a magyarázata, eszembe se jutott az elhangzottnál militánsabb beszédet tartani. Nem gyávaságból, hanem mert tényleg beláthatatlanok a következmények (és vagyok én egy Petőfi?). De visszatérve arra a kérdésedre, hogy vállalnám-e ma is a beszédet. Úgy érzem, hogy én igyekeztem mindent megtenni azon a terepen, amely számomra kijelöltetett. Itt is ott is végeztem a dolgomat. Éppen ezért a lelkiismeretem nagyjából tiszta. Bár, természetesen sokféle feszültség van bennem.
Például?
Tegnap beszélgettem az egyébként már felnőtt gyerekeimmel, ebéd után voltunk, és az került szóba, hogy a rendszerváltás után egymillió hatszázezer ember került (örökre) az utcára, a nehézipar és a könnyűipar tönkremenetele miatt. Én soha nem voltam semmilyen pártnak a tagja, nem voltam döntéshozó, bár SZDSZ-es barátaim voltak szép számmal, de nem emlékszem, hogy erről a szörnyű drámáról bármit is gondoltam volna. Márpedig ez a felelősség finom kérdése. Hogy a szabadságnak és a liberalizmusnak a rózsaszín felhője, az ilyen „apróságokra” nem nagyon figyelmezett. A liberális értelmiségi diskurzusban nem volt benne az, hogy itt hirtelen majd’ kétmillió embert az éhhalál szélére sodortak. Visszagondolva az lehetett a fejünkben, hogy itt volt egy teljesen irracionális, piacidegen rendszer, ezek az iparágak durván deficitesek voltak: az irracionalitást azonnal meg kell szüntetni, legyünk józanok és piacképesek… Egy percre sem gondolt bele senki, hogy ennek milyen jóvátehetetlen, tragikus következményei lesznek. „Majd a józan piac megoldja a problémákat”. Ez bizony olyan bűn, amelyről az akkori értelmiségi is tehet.
De benned mikor fogalmazódott meg ennek az embertömegnek a sorsa feletti aggodalom?
Viszonylag gyorsan. A reménytelen szegénység azért elég szembetűnő. Tudod, aki a Ferge Zsuzsával barátkozik, annál ez a megvilágosodás elkerülhetetlen. Lehet, hogy innen is származik a baloldaliságom, ha van ilyen. Ez persze már 21-22 éves koromban megfogalmazódott bennem, már akkor azt gondoltam, hogy nem lehet másnak lenni, csak baloldalinak. Mondtam és gondoltam ezt, annak ellenére, hogy én egy keresztény, középosztálybeli, úri családból jövök. A nagypapám a Kúria elnöke volt, apai ágon is a nagyapám bíró volt, szóval ilyenek a felmenőim. Azért is említem ezt, mert a minap meghallgattam egy fiatal, nagyon okos, művelt, szimpatikus közgazdász előadását a Nyitott Műhelyben; ő magát sváb jobboldali család sarjaként jellemezte, és egyszer csak arról kezdett beszélni, hogy a a kommunisták mindent elvettek a nagyszüleitől. És én meg azon tűnődtem, hogy nekem ettől a kommunistázástól összeugrik a gyomrom. Vagyis ez a fiatalember egészen máshonnan, „a túlpartról” beszél…
Hogy szembeálltok egymással?
Persze, az én fülemnek automatikusan. Mert az én szüleim nem azt mondták, hogy kommunisták, azt mondták: „ezek”. Vagyis ilyen direkt módon soha nem kommunistáztak. Csak, hogy értsd miről is beszélek: azok, akik így beszélnek, azok például a az MSZP tagjairól úgy vélekednek, hogy ők kb. a Kun Béla dédunokái. Sőt, kicsit továbbmenve, de azt hiszem nem túlozva: ebben már egy kis zsidózás is benne lehet. Ez egy nagyon furcsa világ, és tőlem nagyon távol áll, még ha ugyanonnan jövünk is, mármint a keresztény úri középosztályból. Vannak ismerőseim, akik pontosan látják a Fidesz összes aljasságát, akár meg is fogalmazzák azokat, és mégis: biztosan a Fideszre szavaznak. Miért? Mert velük az nem eshet meg, nem fordulhat elő, hogy ők a Kun Béla dédunokáira szavazzanak? (Nota bene ez a fiatalember biztosan nem Fidesz szavazó.)
Ebből ugye az is következik, hogy látják, tudják, hogy a Fidesz, amúgy nem egy jó választás, de az is következik, hogy egyszer véget kell érnie ennek a kunbélaságnak, egyszer ki kell ebből jönnie a baloldalnak. Nem?
Nézd, én arról beszélek, miközben tudom, hogy ebben az egészben rettenetesen nagy a sara a baloldalnak, de ugyanakkor meg akarom érteni, hogy mi van ezeknek az embereknek a fejében? Miért kommunistáznak? Az én családomban, de feleségemében sem így volt. Ők úgy fogalmaztak: államosították, elvették, szóval nem nevezték meg a patásördögöt. Ebben az egészben félek, hogy súlyosan benne van a katolikus egyház is. Nem véletlen, hogy már –mondjuk – Ferenc Józsefnek is büdös volt, és felmondta a vatikáni egyezményt. És ki is kötötte újra? Horn Gyula. (Igazi ostobaság volt, egy szavazatot sem hozott, persze.) Én azt nem tudom megítélni, hogy ez a keresztény úri középosztály mennyire antiszemita is egyben, miközben kommunistázik. Valamennyire biztosan. Nálunk otthon, gyerekkoromban is volt egy nagyon lájtos zsidózás, aztán ahogy múltak az évek leszoktattuk a szüleinket róla.
És hogy jöttél ki ebből? Ha jó így egyáltalán a kérdés.
Egyházi iskolába jártam, a ferencesekhez. Ott az ilyesmi nem fordulhatott elő. Hogy mára mi lett ebből a hajdan nagyon puritán rendből, azt már a politika hozta… Amit én, mint legfontosabb morális tanítást a szüleimtől kaptam az egy egyszerű német mondás: „Bei uns macht man sowas nicht” ami lefordítva leginkább így hangzik: a magunkfajta ilyesmit nem csinál. Tehát hogy egyfajta polgári ethoszból nem engedhetünk.
De mi az, amit a magunkfajta csinál?
Az első számú feladatunk, ami ma Magyarországon már nem kis dolog, megőrizni a józan eszünket. Másrészt pedig én meg vagyok arról győződve, hogy a bajok nem most, hanem valamikor a tizenkilencedik században kezdődtek. Hogy nem jött létre az igazi polgárság. Ha lett volna Magyarországon igazi polgári tradíció, akkor talán nem nézték volna tétlenül, szemlesütve hatszázezer honfitársuk haláltáborokba hurcolását. Vagy ha lett volna Magyarországon igazi polgári tradíció, akkor azt a másfél-kétmillió embert, amelyről beszéltünk, nem küldték volna a rendszerváltás után egyszerűen az utcára. Rettenetes bűnök terhelik a történelmünket, és ennek egyik legfőbb oka a polgárosodás elmaradása, vagy nagyon csökevényes megvalósulása. Ami polgárosodás történt itt, a múlt század elején, azt javarészt a zsidók csinálták. Gondolj csak – mondjuk – arra a híres kiállításra, ami egy virágzó, békés zsidó közösség sorsáról, konkrétan elpusztításáról szólt Pápán… (Gyekiczki András és Rajk László felejthetetlen munkája.) Megismétlem: ami baj van ma Magyarországon, azok nem 2010-ben kezdődtek, hanem legalább 120 éve.
De mik ezek a bajok?
Az intolerancia, a szolidaritás, az evidens polgári értékek hiánya. Érdekes lenne egy nagy felmérést csinálni, hogy mit gondolnak az emberek a szabadság fogalmáról Magyarországon.
Miért feszítenek ezek téged, ha nem ezt hoztad otthonról?
Mert megvan mindenben a magunk felelőssége. (Még az Auschwitzba menő vonatokéban is, pedig akkor még meg sem születtem.) Nem lehet nem látni a hazugságokat, a pitiánerségeket, az arcátlanságokat.
Felvázoltad a mostani helyzet történelmi hátterét, mit látsz előre?
Orbán Viktorral szemben én nem gondolom, hogy neki minden oldalról tenger mossa a lábacskáját, hanem azt, hogy mi Európa közepén vagyunk, vagyis a kérdést, amit feltettél úgy kell megfogalmazni: mit gondolunk Európa jövőjéről. Mert a kettő szervesen összefügg. Egyelőre egyikőnk sem tudja, hogy a polgári, demokratikus tradíció, amely összetartotta és mozgatta Európát megmarad-e, illetve mennyi marad meg belőle. Vannak rémisztő, és vannak vigasztaló jelek. Egy biztos: azt a fajta demokrácia-fogalmat, amelyről ábrándoztunk ’90-ben, azt szép lassan elfelejthetjük. Ennek valószínűleg vége van.
De mi van, mi lesz helyette? Konrád György azt mondta: ő még nem élt demokráciában. Te meg azt mondod, hogy vége a demokráciának.
Európában! Egyébként teljesen egyetértek Konrád Gyurival, legfeljebb, ha egy év volt az életünkben, amikor azt hihettük, érezhettük, hogy eljött a normalitás ideje. Hogy végre nem félhazug ideológiák töltik be az életünket. Akkoriban azt hittem, hogy van egyfajta kulturális tőkénk, ahogy azt Szilágyi Ákos írta egy esszéjében, ami majd végigkísér bennünket. De nagyjából az is elveszett.
Ha már kultúra… Te mit festesz?
Épeszű ember a saját képeiről sose beszél. Egyébként nem tudom.
Csak tudod, hogy milyen gondolataid vannak.
Nincsenek gondolataim. Festői gondolataim nincsenek. Ez szakma. Ha megkérdezted volna Esterházy Pétert, hogy mit ír, (amikor nem publicisztikát ír) azt válaszolta volna, hogy nem tudom. Megy kezem, csinálom a mondatokat. Természetesen fel tudom mondani, amit az elmúlt ötven évben rólam, vagy a képeimről írtak.
De elemzik, értékelik, magyarázzák a festményeidet. Te meg ilyenkor rácsodálkozol, hogy jé, ezt festettem volna?
Figyelj, ennél a dolog sokkal egyszerűbb, az ember annyira szereti, ha dicsérik. Örülsz, ha az emberek szeretik a képeidet. Pár napja volt itt néhány barátom, megmutattam nekik az utolsó fél évben festett képeimet. Hát amennyi – számomra – zöldséget összehordtak… De én csak hallgattam. Merthogy ez az ő történetük volt. Azt tudom, mondjuk, hogy szívesen festenék savanyú cukorszínű képeket, de nem tudok. Nem jár arra a kezem.
Mert sötétek a gondolataid?
Értsd meg: nincsenek gondolataim.
Nem hiszem el. Biztos vagyok benne, hogy vannak gondolataid.
A világ felől folyamatosan gondolkodom valamin. De, amikor én húzom az ecsetet, annak akkor ahhoz semmi köze nincs…
Tehát nincs benne Orbán Viktor.
Nagyon súlyosan nincs benne. Azt én meg tudom ítélni, ha akarom, (de nem akarom!), hogy az egyik képem derűsebb, a másik meg kevésbé. Egyetlen olyan képem van, ami életem egyik legdrámaibb pillanatában készült, amikor az Esterházy Péter haldoklott, és akkor, nagyon-nagyon nem festői módon, arra gondoltam, hogy elbúcsúznék tőle egy képpel. Ilyet soha, se előtte, se azóta nem csináltam. Itt volt, ahol most ülünk, ezen az asztalon a kép, még csurom vizesen, amikor megszólalt a telefon, és hívott Esterházy felesége, hogy meghalt a Péter. Vagyis ez a festmény abban az órában született.
Mi kötött össze benneteket Esterházyval?
Iszonyú jókat tudtunk együtt röhögni. Azt hiszem kölcsönösen szerettük egymás eszét. Nekünk mindig volt valami megbeszélni valónk. Ő is olyanfajta ember volt, aki mindig arról beszélt, ami éppen foglalkoztatta. Aztán ezt „szépen kiendlizve” olvashattuk egy hét múlva – mondjuk – az Ésben.
És te mit próbáltál ki rajta?
Péter (Morcsányi Géza szép szavával) olyan volt, mint egy angyal, annak minden kegyetlenségével és távolságtartásával is. Röviden és egyszerűen: iszonyú sokat lehetett tőle tanulni. Ő minden mondaton elgondolkodott, mielőtt kimondta, amitől a mondatnak halálos súlya lett. Soha nem kaptam rajta olyanon, hogy indulatból mondott volna valami olyasmit, amit egy óra múlva megbánt. Pedig ilyesmi velünk, emberekkel bármelyik pillanatban előfordul. Vele soha.
Pedig ott volt benne mindig az indulat, csak elrejtette őket a szavakban, mondatokban…
Ezért mondom rá, hogy egy angyal, mert az angyaloknak nincsenek igazi indulatai. Fölötte van. Fölé lát. Például igyekeztünk, (most már csak én igyekszem) megérteni, rájönni, hogy becsületes, tisztességes, intelligens, világos gondolkodású embereket mi visz rá arra, mi az a történelmi kényszerpálya, ami őket mindmáig egy durva, diktatúra felé robogó rendszer hűséges szavazói közt tartja? Hol van-volt náluk, ezeknél az embereknél, az a pici váltó, ahol másfelé gurult a vonat, és miért nem képesek kiszállni? Tudniuk kell, hogy közeleg a szakadék.
