Címke: Szegedi Szabadtéri Játékok

Vecsei H. Miklós a legtehetségesebb fiatal színészek közé tartozik, aki ír, fordít és dramaturgi munkát is végez. Azt mondja, abszolút nem való neki a celeblét, a sorozatokból is ezért jött ki. Marton Lászlót a mesterének tartja, jó állapotba hozza a vele való beszélgetés.

• Nagyon meguntam magamat.
• Engem sok ember nem kedvel.
• Most jövök Marton László tanár úrtól.
• Ez egy akasztás
• Minden ittlét semmissé válik.
• Az is hit, amikor nem hiszel.

Két órával a Rómeó és Júlia Szegedi Szabadtéri Játékokon tartott premierje előtt összefutottunk egy halászcsárdában. Ott ültél a barátaiddal, teljesen nyugodtnak tűntél, pedig mégiscsak több, mint 4000 ember előtt kellett fellépned a fiatalok egyik vágyálom szerepében. Tényleg ennyire nyugodt voltál?

Gondolkozom… Nem szoktam izgulni, inkább igyekszem magamat abba az állapotba hozni, ami a szerephez és a játékhoz szükséges. Rómeó egy igazán komoly drámai szerep, amiben elveszítem életem értelmét, de az elején mégiscsak egy első szerelem körüli kamasz. Nekem azok voltak a legszebb éveim és ilyenkor igyekszem ezt előhívni magamból. Elviszem a barátaimat halászcsárdába, járkálok a Tisza parton, gyönyörködöm a városban, meg az emberekben.

De attól, hogy teljesen elborult az ég, majd iszonyúan zuhogott az eső, kétséges volt, hogy meg lehet-e tartani a premiert, egyáltalán nem izgultál?

Elképesztően zuhogott, évek óta nem is láttam olyan esőt, mint amilyen ott volt. De tényleg nem izgulok ilyen dolgok miatt, annyi minden történik a világban, hogy azon, mi lesz egy esti előadáson, már nem szoktam izgulni.

Erősen borostásan, már-már szakállasan alakítottad Rómeót, akit nem szoktak így játszani. Ennek volt valami oka?

Én nem a 4500 nézőnek, hanem egyetlen embernek szerettem volna tetszeni, ő pedig a Júliát játszó Mészáros Blanka. Megkérdeztem tőle, hogy megborotválkozzam-e, azt mondta, hogy jó így, ahogy van.

De semmi tudatosság nincs ebben? Hogy mondjuk Nemecsekként A Pál utcai fiúkban a kölykösebb arcodat mutatod, ezúttal pedig szerettél volna férfiasabbnak látszani?

József Attilát borostásan játszom, tehát ez nem egy új arcom. Nem volt tényező, hogy van-e szakállam vagy nincs, inkább belülről próbáltam megoldani a szerepet.

Nagyon más voltál most Rómeóként, mint Debrecenben?

Nem tudom eldönteni. Nekem életem első igazán nagy és jó élménye volt a Szikszai Rémusszal való munka. Életem végéig emlegetni fogom azt, hogy az ő rendezésében történt meg velem valami igazán fontos, és ezért mindig hálás leszek neki. Akkor értettem meg, hogy nekem mi a szerepem a színházban. Emlékszem, amikor egy előadás közben egy pillanat alatt összeállt bennem az, ami a Színművészetin még csupa kétség és értetlenség volt. Persze azóta is minden nap megfordul a fejemben, hogy inkább szociális munkásnak vagy pedagógusnak kellene lennem.

Mert a szüleid azok? Édesapád a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke…

Nem az ő példájuk okán, hanem azok miatt a problémák és helyzetek miatt, amelyekkel ők találkoznak. Ha azt érzem, hogy a színházunk nem elég erős, nem eléggé hat, vagy én nem tudok eléggé hatni, akkor mindig az van a fejemben, hogy nem itt kéne, hogy legyek, hanem apám, anyám mellett vagy olyanok mellett, akik segítségre szorulnak. Apukám tegnap küldött képeket egy lepusztult, vidéki épületről, amiben pár hősies ember próbál gondozni nagyon rossz állapotban lévő fogyatékos gyerekeket. Tudva, hogy ilyen helyzetek vannak a közvetlen környezetemben, egyáltalán nem izgulok azon, hogy esik-e az eső vagy van-e borostám. Ugyanakkor szerencsésnek tartom magam, hogy színházcsinálás közben megadatik egy ilyen párhuzamos, a mienkénél valódibb dimenzióval való találkozás.

Az édesapád hajléktalanszálló igazgató is volt, ezért gyerekkorodban sokat játszottál hajléktalanokkal, a szociális érzékenységed nyilván innen is ered.

Biztos közre játszik ez is, de szerintem a mélyszegénység problémáira a legtöbb ember érzékeny lenne, ha bármit látna belőle. Én a szüleimen keresztül belelátok, de a budapestiek elől például teljesen el van dugva az ország nagyobbik része.

Bemész mondjuk apáddal egy cigány putriba?

Sokszor volt rá példa.

És akkor ott mit csinálsz?

Megyek apa mellett, hallgatom a történeteket és általában összeszorul a szívem. Mondjuk legalább másfél éve nem voltam vele sajnos, de például van egy cigány kisfiú Tarnabodon, akit én neveztem el.

Árva fiú volt?

Nem, nem. Született egy új gyerek egy cigány családban és pont ott voltunk apával. Már két hetes volt, de még nem volt neve. Apukám és anyukám soha nem szentként és megmentőként tekintenek magukra az ilyen helyzetekben, hanem embereket és helyzeteket keresnek és barátokat találnak ezekben a szituációkban. Nincs megoldási modelljük, mindenkit meg akarnak ismerni, aki bajban van, és a lehetőségekhez mérten segítenek. Szerintem ez egy szép élet, sok minden alól feloldoz, és azt hiszem, emberré tesz. De én már valami ilyesmit megéreztem színházban is. Amikor például a debreceni Rómeó és Júliában megláttam a kriptában a Júliámat, Szakács Hajnit, a földön feküdni, akkor azt éreztem, hogy én most le tudnám győzni az egész világot emiatt a látvány miatt. Nem azt éreztem, hogy színházban vagyok, hanem tényleg ott volt életem egyetlen értelme, holtan. Az utolsó porcikámig átéltem ezt a pillanatot.

Közben mégis eszedbe jutott, hogy emiatt érdemes színésznek lenni?

Egyből a következő pillanatban. De azt hiszem, nem egocetrikus kép ugrott be, hogy jaj, de jó, hogy ez megtörtént velem, hanem hirtelen megértettem, hogy mi a színház hatalma. És mi az, amit adni tud az embereknek.

Szerintem most vagy abban az időszakban, amikor baromira észnél kell lenned. Roppant sikeres vagy, szériában vagy például Nemecsek Ernő A Pál utcai fiúk vígszínházi előadásában, amire változatlanul alig lehet jegyet kapni. Közönségsikered és általában meglehetősen nagy szakmai sikered is van. Ugyanakkor bizonyos produkciók esetében nyilván át kell élned, hogy nem lettek olyan jók, mint ahogy szerettétek volna. Miközben – ne sértődj meg ezen – celeb funkcióba is kerültél.

Az elmúlt évben nagyon sok helyen voltam címlapokon, ez nem nekem való volt. Most már interjúkat sem vállalok, neked is azért adok most, mert téged már ismerlek és neked nyilván nem mondok nemet. Nagyon meguntam magamat és a gondolataimat.

De miért, nem tudtál újat mondani?

Nem lehet mindennap újat mondani. Most nekem kell egy kis csend. Abszolút nem való nekem a celeblét. A sorozatokból is ezért jöttem ki. Lehet jól használni a hírnevet és én igyekeztem jól használni, de van, amikor ez átlendül és megszűnik mögüle a személyiség. Ez rossz érzés volt. Az utóbbi időben inkább háttérbe vonulnék.

Mit jelent, hogy megszűnik mögüle a személyiség?

Ezekben az interjúkban az ember ugyan őszintén beszél, de kevés rosszat mond. Nehéz összetett képet adni magadról. Egy kaptafára mennek az interjúk, ritka a jól sikerült mélyinterjú és az emberről kialakul egy kép. És nem csak kialakul, hanem szinte átveszi a szerepét. Elvárásokat, sőt ellenségeket is teremt. Tudom, hogy engem nagyon sok ember nem kedvel amiatt a kép miatt, ami kialakult.

Miért nem?

Mert talán ez túl pozitív, túl jó kép. Nekem vannak árnyoldalaim is, és ezeket egy csomóan ismerik, akik a közelemben vannak.

Mik az árnyoldalaid?

Ezekről nem beszél az ember. Magánügyek, én ezeket a színpadon megmutatom, belőlük játszom, és nem kell, hogy ezeket tovább mutassam. Például a Mondjad, Atikám! című József Attila előadásban igyekszem sok árnyoldalt mutatni.

Tudsz totál elviselhetetlen pasas lenni?

Tudok nem jó ember lenni. Nagyon igyekszem jó ember lenni és hiszek abban, hogy vannak, akik ösztönösen azok. Ha beszélnék arról, hogy milyen az, amikor nem vagyok jó ember, nem lenne igaz, mert ez naponta változó. Nem vagyok mindennap ugyanolyan.

De a színpadon egy-egy szerepben nagyjából ugyanolyannak kell lenni.

Szerintem van egy szerepív és ez az aznapi élethez idomul. Ez is mindig változik. Minden nap más vagyok József Attilaként, Félkegyelműként és Nemecsekként is, ha a nagy szerepeimet említem. Nemrég Kolozsváron játszottuk A Pál utcai fiúkat és utána másnap játszottam a Mondjad Atikám!-at. A Pál utcai fiúk előadása közben végigszakadt a vádlim, mozogni sem tudtam, nemhogy gondolkodni, annyira fájt. Le akartam mondani a másnapi Mondjad, Atikám! előadását. De láttam, hogy mennyire lelkesek az emberek és mennyire várják. Jól összefásliztam a vádlimat, mégis borzasztóan fájt. Végigcsináltam a produkciót, de úgy, hogy csak a felére tudtam koncentrálni. Feküdtem a földön az előadásban és mondtam azt, hogy „hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni”. Ez a két sor ott hirtelen egy az egyben megszületett. Addig még soha nem született meg, mert nem tudtam, hogy mi van a mélyén. Mindig egy szemrehányás volt az én előadásomban a külvilág felé. Egy költői képnek gondoltam és azon az előadáson ez a két sor, nem tudom, hogy miért, elképesztően eltalált. Utána éjszakába nyúlóan beszélgettem Visky András íróval, dramaturggal, a kolozsvári színház művészeti igazgatójával, akit korábban nem ismertem. Sok szempontból nagy hatással volt rám a vele való találkozás. Valamit láttam a szemében, ami talán az én szememben is van. Valami furcsa kétséget. Ő azt mondta, hogy ennél a két sornál életében először azt érezte, hogy József Attila tényleg hallotta sírni a vasat és hallotta az esőt nevetni. Ez nem költői kép, hanem ez vele a szó nem őrült, hanem legemberibb, legreálisabb értelmében megtörtént. Én is ezt éreztem az előadáson, csak nem tudtam így megfogalmazni. Szóval én ilyesformán hiszek a színházban, igyekszem úgy élni az életemet, hogy erre képes legyek mind írásban, mind színpadon. Viszont a mostani világ, nevezzük mondjuk látványcivilizációnak vagy az én tavalyi évemnek, a celebszerűségnek, a sok helyen szereplésnek, kicsit kioltja ezt belőlem. De észrevétlenül. És tulajdonképpen nincs ezzel különösebben nagy baj, mert az ismertség egy lehetőség arra, hogy fontos dolgokat megosszál emberekkel. De mégis attól, ami a művész alapállapota, eltávolít. Ez egy illékony állapot és az benne a legillékonyabb, hogy az ember nem veszi észre. Az a legijesztőbb, ha nem vagyok ebben az állapotban, nem tudom, hogy nem vagyok benne, csak utólag jövök rá, hogy nem voltam, amikor valamitől újra belekerülök.

A Mondjad Atikám!-tól el voltam ájulva, ezért megnéztem akkor is, amikor a Víg Házi Színpadáról átkerült a Pesti Színházba. Találkoztunk is az előadás után, kérdezted, hogyan tetszett és mondtam, hogy az eredeti helyén sokkal jobban, mert az előadás intimitása miatt az az igazi közege. De rendkívül nagy tettnek tartom, hogy alkalmanként ötszáz ember József Attilát hallgat és így is jó az előadás, csak nem annyira fantasztikus, amilyen egykor volt. Ez valószínűleg neked rosszul esett, miközben azt válaszoltad, te is úgy érzed, hogy aznap nem született meg igazán. Azt mondtad, hogy túl sokszor ment egymás után, és így már nem volt miből építkezni.

– Igen, ez így történt. Minden nap magadból játszol, de minden nap meg kell ugrani egy szintet. Akkor nyolc egymás utáni esten kellett eljátszanom a Mondjad Atikám!-at, mert A vadkacsa elmaradt bemutatójának helyére került be. Te abból a szériából a hetedik estét láttad. A Félkegyelműből pedig a hatodikat. Ez mindkettő olyan szerep, amit ha az embernek van erre technikája, meg lehet ennyiszer egymás után csinálni. Nekem semmiféle technikám nincs. Hozzám volt olyan kegyes az élet, hogy annyi mindent megéltem ennyi idős koromra, mint általában más sokkal idősebben. Komoly életanyagból tudok fiatalon dolgozni. Ezért nagyon hálás vagyok. Tulajdonképpen jó, hogy így alakult. De ezt az életanyagot újra kell termelni.

És ehhez van szükséged csendes időszakra?

Ez a félextázis állapot, amiben én lenni, alkotni és játszani szeretek, nem állapota a mai világnak. Szerintem ezért is van annyi drog és alkoholfogyasztó. Köztük én is nagy boros vagyok. Érzik, hogy valami nüansz hiányzik, közben ez előhívható mindenféle szer nélkül egy beszélgetéssel, egy hangulattal. Másfél hónapig nem voltam itthon, tegnap éjszaka értem haza és most jövök Marton László tanár úrtól. Ma meg már végre el tudok menni nyaralni és előtte mindenképpen el szerettem volna menni hozzá. Tőle mindig belekerülök egy kicsit ebbe a jó állapotba.

Miért?

Leginkább a vele való beszélgetés miatt. Elmélyülten beszélgetünk, nem sztorizunk, nem firtatjuk a világot, tudunk csendben is lenni, és a csendből hirtelen felvetődnek bennem kérdések. És mint mesteremnek, ezeket a kérdéseket felteszem vagy elmondom az aggályaimat. Vele nagyon sokat szoktam beszélni arról, hogy a színházcsinálásnak milyen körülmények között van értelme az én szempontomból. Ő úgy ismer engem, minthogyha az apukám lenne. Talán sok szempontból jobban ismer, mint én saját magamat. Nagyon jól látja, hogy mik lehetnek az én útjaim.

Őt most már kiradírozták a szakmából. Meglehetősen karakánul kiálltál mellette. Mit gondolsz erről az egész zaklatási ügyről?

Nem szeretnék róla beszélni. Nagyon szeretem Marton tanár urat, én és igen sokan csak jót kaptunk tőle. Nem tudom, mi és hogyan történt. Az én világlátásomban minden ember egyenlőnek születik és valami miatt elkezd bűnös lenni. Ahogy Pilinszky mondja, ezért egyek vagyunk. És innentől kezdve szerintem nincs más feladatunk, mint minden porcikánkkal megérteni a másikat. Én soha nem tudnék haragudni valakire.

Mondjuk, ha valaki megölné a testvéredet, akkor nem tudnál rá haragudni?

Nem.

Ezt nem mondod komolyan!?

Minden porcikámmal, hitemmel és koncentrációmmal azon lennék, hogy megértsem, ő hogyan jutott el eddig.

Ez azt jelenti, hogy soha nem kap el úgy a düh, hogy például belerúgnál abba az asztalba, aminél ülünk?

Dehogynem. Ez akkor van, ha nem értem, ami történik. Ha butaságnak, indokolatlanságnak érezném, ami történik és nem érteném az igazságát.

Azzal valószínűleg nem értesz egyet, hogy Martont kiírták a szakmából.

Persze, hogy nem, ez egy akasztás. 2018-ban nem lehet akasztani. Főleg olyan emberek részéről, akik a megértést hirdetik. Próbálom őket megérteni, de annyira más világban hiszünk, hogy én ezért is szeretnék most inkább elcsendesedni. És elmélyült munkákban részt venni ifj. Vidnyánszky Attilával.

Mit gondolsz a világról?

Én borzasztóan hiszem, hogy van egy felsőbb értelem, keresem a hitemet. És szeretném, ha képes lennék arra, hogy észrevegyem, amikor szükség van rám.

Ha van egy felsőbb értelem és olyan ez a világ, amit nehéz a jelenlegi állapotában szeretni, akkor ezt a felsőbb értelem fuserálta el?

Nem fuserálta el senki. Ez most így néz ki.

De a felsőbb értelem miért hagyta, hogy idáig jusson?

Mert, ami itt van, az egy trailer, az egy demo, az én világlátásomban.

Ez mit jelent?

Hogy, ami itt történik, az csak egy perc vagy másodperc. Most Szegeden, a Móra Ferenc Múzeumban dinoszaurusz kiállítás van. Ott álltam a dinoszauruszok mellett és amikor az ember ebbe a helyzetbe belegondol, hirtelen minden porrá válik.

Mert érzed a végtelen időt, teret?

Érzem azt, hogy minden ittlét semmissé válik. Én nem igazán tudok annak az embernek a fejével gondolkodni, akinek csak ez a világ létezik. Ennek ellenére az én hitem az egy teljesen labilis hit. Sokszor elveszítem hónapokra. Nehéz erről beszélni, de az is hit, amikor nem hiszek, mert ha egyszer már megérezte az ember, akkor ott marad benne, mint egy mag. Az utóbbi két-három évben minden másodpercem a munkáról, a szereplésről, a nézőkkel való szelfizésről, a tévéről szólt. És ettől szinte teljesen eltűnt a hitem. Amit akár hívhatnánk egymásra figyelésnek is. Erre nem volt mostanában lehetőségem. De most az interjú után három órával elrepülök Szicíliába és lesz kilenc napom, hogy ilyen dolgokon gondolkozzam. És közben Bulgakov Bíborsziget című művének, amit jövőre mutatunk be a Pesti Színházban, dramatizálom a szövegkönyvét. Emellett remélem, hogy a jövő évemnek – ami talán valami újnak is a kezdete – a csíráit el tudom hinteni. Próbálok magamnak szabályokat leírni.

Milyen újnak lehet a kezdete a jövő év?

Nekem lehetőségem volt most egy évig tulajdonképpen minden nap közszereplőnek lenni. Lehetőségem volt egy generációnak azt mondani, hogy szerintem merrefelé kellene nézni. Azt gondolom, hogy nagyon sok társat találtam ebben, sok ellenfelet is. Nem is ellenfelet, hanem igen sok embert, aki emiatt engem elkezdett nem szeretni. És azt a tapasztalatot vontam le ebből, hogy annyira különbözőek vagyunk, hogy nem igazán lehet jót csinálni. Én mégis szeretnék valami mellett kiállni. Ami mellett én kiállhatok, az legyen az én hitem, legyen valami béke, megértésközpontú világ. És ennek mentén próbáljam magamban fenntartani azt az extázist, ami nekem szinte folyamatos lételemem. Ez pedig az én választott hivatásomhoz, a színházhoz szerintem elengedhetetlen.

Igen fontos számodra az ifjabb Vidnyánszky Attilával való barátságod és a fiatalokból álló Sztalker Csoporthoz való kötődésed.

A Sztalker Csoport az egy eszmeiség. Mivel Attilát és engem is nagyon sok helyről kerestek az elmúlt évben külön is meg együtt is, ezért ez tanulópénz volt. A jövő év nagyon remélem, hogy visszasodor minket egymáshoz. Akármi történik kettőnk között, az ő barátsága determinálva van az én életemben. Valószínűleg én úgy születtem meg és remélem, ő is, hogy nekünk dolgunk van egymással. Ugyanakkor mi nagyon különbözőek, teljesen más jellemek vagyunk. És mégis valami igen mély közös dolog van bennünk. Amikor alkotunk, akkor lényegében a világot boncolgatjuk, de közben egymást is boncolgatjuk, hogy mi hogyan találkozunk így ebben a világban. A tavalyi év úgy érzem, egy kicsit elsodort minket egymástól. De ettől még vannak pillérek az életünkben. Most ilyen a Pesti Színházban bemutatott Kinek az ég alatt már senkije sincsen előadása.

Azt már csináltátok Debrecenben is.

Akkor is ezt éreztem. Emlékszem a ’90-es évek végén apukám sokat panaszkodott amiatt, hogy az akkori kultúra közhelyessé tesz bizonyos szavakat. A szeretet a mai kultúrában is egy közhelyes szó, nem igazán használjuk, mert nem komolyan vehető. Első osztályos lehettem általánosban és apukám magyarázta nekem, hogy revidiálni kell például azt a szót, hogy szeretet. Újra életre kell hívni szavakat és nem szégyellni bizonyos helyzeteket. Most jutott eszembe, hogy mi tulajdonképpen revidiálni akartunk régi nagyokat.

Petőfit és Aranyt?

Igen, hogy értük rajongani lehessen. Vagy akár revidiálni azt, hogy március 15., vagy hogy magyarság. Örülök, hogy sikerült egy saját Arany és Petőfi képet megmutatnunk.

A Sztalker Csoport elnevezés a híres Tarkovszkij film, a Sztalker címéből jött?

Igen, de a filmen túlmutatva maga a stalker szó latin jelentése az, hogy egy ember, aki egy másik embert átvisz egy másik dimenzióba. És tulajdonképpen a színház erről kellene, hogy szóljon.