Megdöbbenve egymásra néznek, fel-felszisszennek a nézők, hogy hűha, mi hangzik el, ilyet ki lehet mondani!? Székely János mindinkább remekműnek tűnő Caligula helytartója című darabját, amit Ceausescu diktatúrája idején írt Erdélyben, adják a Nemzeti Színházban. A mű mellbevágóan aktuális, Szász János rendezése ütősen erőteljes.
A Nemzeti Gobbi Hilda Színpadán két oldalról fogja közre a nézőtér a pást jellegű, hosszúkás színpadot, amin nejlonba és papírba csomagolt emberformájú, óriási monstrum nehezedik el. Akik ismerik a drámát, kapásból kitalálhatják, hogy ez a római császárt dicsőítő szobor, amit Petroniusnak, Caligula szíriai helytartójának, határozott parancsra, Jeruzsálemben muszáj bevitetnie a zsidók templomába, akiknél ugye nincs semmiféle bálványimádás. Ezért aztán, a szoborbevitel egyenlő lenne az ő identitásuk eltörlésével, amit semmiképpen nem akarnak, inkább a nemzethalált választanák.
A darab valahogyan benne van a levegőben. Az évad elején a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház vendégszerepelt vele a Pesti Magyar Színházban. Abban a produkcióban igazi katonai dzsip, jókora puskacsővel volt a fő díszletelem, a ridegen fenyegető hatalom megtestesülése. Ezúttal az ormótlan szobor az, Vereckei Rita díszlet és jelmeztervező telitalálata. Betölti a színpad jelentős részét, de hatalmas köteleken, a szereplők nagy erőfeszítésével, a magasba is lehet húzni, amikor megmozdul ez a monstrum, vagy éppen az emberek feje fölé kerül, és akár bármikor agyonnyomhatja őket, még hideglelősebb. Egyértelmű jelképe az elnyomásnak.
A mű arról regél, hogy Petronius be akarja cipeltetni a szobrot, de a zsidók persze nem akarják, és a helytartó vitába keveredik a jeruzsálemi templom főpapjával, Barakiással. Ugyanis ez a katona nem a parancs az parancs típusú, totálisan fafejű ítélet végrehajtó, nem szeretne tömeggyilkossá válni, hiszen ott ülő sztrájkol a templom előtt 40 ezer zsidó. Mögötte pedig ott van több légió, temérdek felfegyverzett katonája. Hát ez patthelyzet. Ki lehet-e valahogyan mászni ebből? Erről regél ez az alapvetően vitadráma, amiben a két főszereplő között leginkább szócsata zajlik, és ismét kiderül, hogy a szó is lehet hathatós fegyver. De ehhez az kell, mint ebben az esetben, hogy két homlokegyenest más nézetű ember hajlandó legyen meghallgatni egymást, kíváncsi legyen a másikra és az érveire, amiket képes legyen átszűrni magán, és akár meg is fontolni. Lehetetlenség? Manapság eléggé annak tűnik, de ez az I. században játszódó, állítólag valós eseményeken is alapuló történet mégis döbbenetesen rímel a XXI. századra és Magyarországra, anélkül, hogy Szász csipetnyit is aktualizálna.
A darabot annak idején nem engedték Romániában bemutatni, így a legendás ősbemutatóját a Gyulai Várszínházban tartották negyven évvel ezelőtt, a nagy erdélyi rendező, Harag György elgondolásai szerint, Lukács Sándor és Őze Lajos főszereplésével. Ebben a produkcióban különben az ifjú Szász kellékesként, és a statisztéria tagjaként, az egyik zsidóként működött közre, nyilatkozta is, hogy ez mekkora hatást gyakorolt rá, egyetemi kurzussal ért fel számára. A művet aztán vagy tizenöt produkcióban játszották nálunk, igencsak emlékezetes például a szolnoki, amit szintén jeles, erdélyi származású rendező, Taub János vitt színre, Fodor Tamás és Kézdy György elementáris alakításával. Érdekesség, hogy Fodor hét év óta megint játszik a darabban, ami méltán levehetetlen a Szkéné Színház műsoráról, csak valaha a helytartó volt, most pedig a főpap, és a kiváló Nagypál Gábor Petronius, Szikszai Rémusz első, és máris remekbe sikerült rendezésében.
A negyven éves jubileum alkalmából nyáron a Gyulai Várszínházban bemutatott, és most a Nemzetibe bekerült produkcióban Trill Zsolt Petronius és Horváth Lajos Ottó Barakiás. Pokolian tudják egymást fürkészni, a másik szemébe mélyen belenézni, Székely gyönyörűséges, mégis vaskosan életszagú nyelvezetén szóáradatot, érvek zuhatagát ömleszteni a másikra. Trill a megszokottnál játékosabb helytartó. Olykor szinte incselkedik a helyzettel, kedvtelve eldilemmázgat azon, mi mindent megtehetne, amit más akár nyugodtan meg is tenne, de benne, bár abszolút a hatalom képviselője, mégiscsak van egy gát, mindinkább fölpislákol a humánum. Miközben elég világosan látja, hogy Caligula tébolyba hajló kényuralma, amikor már a hozzá közelállókat is szinte szórakozásból, rútul lemészárolja, hová vezet. Nyughatatlanságában oda-vissza nyargalászik a deszkákon.
A két főszereplő nem csupán egymást, hanem a közönséget is fürkészi. Nem csak végig pásztáznak a sorokon, hanem gyakran valakinek a szemébe behatóan belenéznek. Lesik a hatást. Arckifejezésünkről akarják leolvasni a véleményünket. Mivel velünk szemben ül a közönség fele, és egyáltalán nincs sötét a nézőtéren, mi is látjuk a társainkat. A feszült figyelmet ugyanúgy, mint a megrökönyödést, az összenézéseket, vagy a mosolyra húzódó szájat, hiszen annyira abszurdak a szituációk, hogy ennek humora van, szerintem akár több is lehetne. Szász anélkül, hogy bármit is becsempészne a mai politikából, agorává teszi a színházat. Megteremti a félelem légkörét, amikor már mindenki tart mindenkitől, mindenki figyel mindenkit, retteg akkor is, amikor tán éppen nincs rá oka, de hát egyre inkább úgy állnak a dolgok, hogy van rá ok unos-untalan. Bodrogi Gyula a zsidók királyaként rafinált, bölcs öregurat ad, aki sokat látott, sokat tud, de már nincs ereje a cselekvésre. Kristán Attila és Bordás Roland Petronius rengeteget próbált segédtisztjei, akik talpat is nyalnak neki, de foglalkoztatja őket az elárulásának a gondolata. Nem teszik meg, mégis ezzel a váddal végezteti ki őket Petronius, Deciusnak, Caligula követének a javaslatára. Ő, Rácz József megformálásában, hajlik az ésszerű alkura, csak baj ne legyen belőle, óvatos alapon. Bölkény Balázs Júdás, zsidó politikus, a saját vesztébe is rohanva, még inkább elmérgesítené a helyzetet. Jó színészcsapat ez így együtt, hozzájuk társulnak még mindkét oldalon, katonákat, illetve zsidókat ábrázoló hiteles statiszták.
Decius legvégül azzal a hírrel érkezik, hogy Caligulát leszúrták a saját testőrei. A mégoly végtelennek látszó diktatúra sem örök. És szinte mellesleg azt is kiböki a követ, hogy nem is Petronius segédtisztjei közül került ki az áruló, hanem az ő kíséretéből. A helytartót tőrdöfésként éri az utóbbi hír, így nem tud örülni az előbbinek sem. Amúgy is már halni készült, hiszen elhatározta, hogy megszegi a parancsot, mert megértette a zsidók igazát. Szép jelenet, amikor ezért a főpap megöleli. Petronius pedig kannából olajjal locsolja le magát, hiszen rájön, azzal, hogy igaztalanul öletett le két embert, maga is zsarnokká lett. A zsarnokság igen gyakran újra teremti magát. Azt még látjuk, ahogy gyújtani készül a gyufát. Ekkor totál sötét lesz, csak a robbanás hangját halljuk. Bevégeztetett.
Húsba vágó kérdésekről, érzékletesen, elgondolkodtatva, és aktualizálás nélkül is riasztóan aktuálisan beszél a Caligula helytartója a múltban gyökeredző jelenről.
Ez mind igaz, de Márai arról is beszél, hogy minden az időbe van beágyazva. Persze ő is beszél arról, hogy volt, aki már reggel csomagolni kezdett, és nem csak Bécsben, az anschluss pillanatában. Volt, aki pedig végigküzdötte vagy szenvedte azt az iszonyú évtizedet, amiben a hatalommal rendelkező emberek folyamatosan romboltak, gyilkoltak. Általában az a megfigyelésem, hogy az emberek tűrőképessége igen erőteljes, de kiszámíthatatlan. Egy valamivel nem tudnak kalkulálni, hogy mindenki emberből van. A tűrőképesség szerintem egyenes arányban van a megalázottsági fokkal. A méltóság és a szabadság elvesztésének fokozatával. Akik gőgjükben, elbizakodottságukban nem számolnak ezzel, azok elfelejtik, hogy minden pusztul, bomlik, változik. Ha akarják, ha nem, akkor is újjá formálódik a világ.
Nem véletlen, hogy fekete-fehér ez a film. Máthé Tibor lenyűgöző kamerája érzékenyen, sőt érzékien pásztáz végig a szürkén, reménytelenül ködös tájon, ahol, mint egy Beckett darabban, sivár minden, nem zöldül semmi, nem látszik a Nap, a természet is mintha meghalt volna, és az emberek is élő-halottak. Nincs egy olyan szereplő, aki virulna, kicsattanna az egészségtől, lerína róla a boldogság. A film is úgy kezdődik, hogy másik két főszereplője, a deklasszálódott csendőr meg a nyilvánosházból megszökött kurva, egymástól külön-külön, éppen öngyilkosak akarnak lenni. Aztán a csendőr, Léderer Gusztáv, csak megmenti a kurvát, Schwartz Micit. Egymásra találnak, amennyire ebben a világban egymásra lehet találni. Függnek a másiktól. A hentes munkát ad nekik, kiveti a hálóját a csinos asszonykára, amikor megtudja, hogy kurva volt, egyre több pénzt is kínál érte. De a pénz soha nem elég, mindig több és több kell, meg persze mindenki cinkelt lapokkal játszik, ez torkollik aztán gyilkosságba, halálos ítéletbe.
A Szász János által írt forgatókönyv a húszas években megtörtént bűnügyön alapszik, és számomra leginkább arról beszél, milyen az, amikor a kisszerűség elhatalmasodik, no meg persze arról is, hogy mindannyian egy vulkán vagyunk, forrong és forrong bennünk a láva, és aztán egyszer csak kitör, és akkor megnézhetjük magunkat, de másokat is. Kodelka eltorzult lénye, másokat is tovább torzít. Az a brutalitás, ahogy a csendőr, először rémülten, majd már begyakorlott mozdulattal, a hentes mészárszékjéban marhákat öl, előre vetíti, hogy lesz ő ilyen kegyetlen még emberrel is. Ebben az esetben az állat a riadt, a végzetesen kiszolgáltatott, az ember a brutális. Nagy Zsolt arcát elcsúfították. Léderer nem látó szeme köré rútul behegedt sebhelyeket remekelt a maszkmester. Nagy olyanra formálja, hogy az egész ember egy nyitott seb. Szinte folyamatosan felhorgadt állapotban van, még ha ezt leplezni is igyekszik. Gryllus Dorka is olyan nő bőrébe bújik, aki már sokszor megégette magát. Vágyik a szebb, jobb életre, arra, hogy minél hamarabb menjenek el innen, de tán maga sem bízik benne. A bizalom már valószínűleg ki is kopott ebből a közegből. Arcára a rémület ugyanúgy kiül, mint a kegyetlenség.
Van egy vágykép, amit a volt Moulin Rouge-ban forgattak, amikor Mici és Gusztáv gondosan felöltözve, polgári jólétben, ülnek a mulatóban, és azt nézik, hogy a színpadon kiszolgáltatott lányok meztelenül táncolnak. Ekkor ők vannak fent, ez a színes, édes élet, de erre esélyük nincs, visszavált a kép a reménytelen szürkébe.
