Világvégét, özönvizet vizionál egy fiatalember, Szamosi Donáth, Kulumatué művésznéven, Andrew Bovell Angliában, Amerikában, Ausztráliában egyaránt sikert aratott, Majd, ha az eső eláll című darabjának segítségével, a Hatszín Teátrumban. A produkcióban az eső soha, de soha nem áll el, a színpad hátterében fenyegetően zuhog és zuhog.
Nem vetítésről, nem hangeffektusokról van szó, tényleg víz ömlik alá, aminek monotonitása egy idő után idegőrlő. A cél valószínűleg pontosan ez. Vagyis, hogy ne tudjunk nem oda figyelni arra, kapjunk már észbe, ne dugjuk homokba a fejünket, hogy meglehetősen elfuseráltuk ezt a földi létet. Föléltük a Föld természeti tartalékait, váltig szennyezzük a környezetet piszkosul, és ehhez jön egymás gyötrése, kizsigerelése, idegzsábává tevése, jönnek a rémisztően kusza kapcsolatok, amik együtt járnak a családok szétesésével, az elmagányosodással, a depresszióval, és még sorolhatnám és sorolhatnám.
Azt is mondhatnám, hogy ez ismert lemez, unjuk is már, úgy sem tudunk mit tenni ellene, benne vagyunk a taposómalomban, oszt annyi. Aztán majd idejekorán meghalunk, amikor kell. Szamosinak viszont érezhetően feltett szándéka, hogy szembesít minket a rögvalóval. Ezt azonban igencsak stilizáltan teszi. Kihasít egy darabot a nézőtérből, és oda pakol egy forgószínpadot. A közönség az eredeti színpadon és a nézőtér megmaradt részén ül, fordított irányban, mint ahogy szokott. A valószínűleg erre az alkalomra bérelt színpad pedig lassan, kimérten, az eső monotonitásához hasonlóan, bizonyos idő után szintén fárasztóan, forog és forog és forog, és elég megbízhatóan nyikorog.
A színen először megjelenik Dióssi Gábor, alternatív produkciók remek színésze, csillogó ruhában, mondhatni parádés klepetusban, mintha egy festő pingálta volna elénk. Később kiderül, hogy sokszor festői, gyönyörű a látvány, ami az előadás fő erőssége, ezt is a rendező ötölte ki, igénybe véve a tán legjobb magyar világítástervező, Bányai Tamás hathatós segítségét. Dióssi monológjához, aki szerepe szerint Gabriel York, annak a családnak az egyik tagja, amelyről szól a történet, kivetítik, hogy 2039-ben járunk. Aztán egyértelművé válik, hogy ez éppen a világvége eljövetelének ideje. A három generációt végig kísérő darab 1959 és 2039 között játszódik, és rafinált módon ugrál az időben. Zaklatott családi kapcsolatokról regél. Hét évesen faképnél hagyott gyerekről. Pedofíliáról. Családon belüli zaklatásról. A megértés hiányáról. A beszédképtelenségről, elhallgatásról, szeretettelenségről, és mintha ez automatikusan párhuzamosan járna, a Föld javainak feléléséről, elpusztításáról. Szóval megkapjuk rendesen!
A színészek is megkapják, mert túl sokat nem játszhatnak. Simon Zoltán, Máhr Ági, Bajor Lili, Száraz Dénes, Pásztor Edina, Sipos Vera, Epres Attila, Dudás Demeter, ahogy Dióssi, jobbára balladai elborultsággal, vészjóslóan, mondják a szövegüket, és lejárnak egy pontosan meghatározott koreográfiát, amivel jelet képeznek a kompozícióban, a mutatós látvány részei. Teszik a dolgukat, hősiesen, elhivatottsággal. Időnként kivetítenek valakit, például Dame Jane Goodall, a csimpánzok nagy kutatójának öregen is elbűvölően szép, okos arcát, aki elmondja, hogy ami most van, az nagyon nem lesz így jó. Majd jön az ide-oda ugráló családtörténet, olykor nehéz követni ki-kicsoda, hol van éppen és mi a baja, vagy csak az én figyelmem lankad, netán még egy kis dramaturgi munkára lenne szükség. És szerintem több humorra. A szöveg érezhetően többször abszurdba fordul, amin ugye nevetni szokás, sőt szinte kell. Mellettem próbálkozik is egy srác diszkrét halksággal ilyesmivel, időnként én is kuncogok, egymást igyekszünk erősíteni, egyébként csend honol a nézőtéren. Kivétel, amikor valaki kimegy a szünet nélküli előadásról, mert az elég zajos.
De nem akarok élcelődni, mert a cél nemes, a nekirugaszkodás komoly, és az is látszik, hogy mindenki komolyan vette a munkát, a látvány pedig sokszor egyenesen lenyűgöz. Ahogy a zenekar is, feszült, intenzív, fenyegető zenét játszik, hallgatnám többet is.
Végül elérkezünk az utolsó vacsorához, körbeülve az asztalt, ebben a képben különösen jól érvényesülnek a szereplők jelmezei, tényleg mintha egy jeles festő műalkotását látnánk. Bejön Mester Viktória kiváló opera énekesnő, és lényegében fájdalmas rekviemet énekel az emberiségért.
Van, aki roppant lelkesen tapsol, mások kevésbé. Megosztó előadás. Engem is megosztott.
