„A jelek arra utalnak, hogy a Fidesz kontrollált kiszorításának a forgatókönyve az EPP-ből mára elkészült. Ehhez mindössze két fontos intézkedésre van szükség: egyrészt fel kell mérni a lépés támogatottságát az Európai Néppáron belül, másrészt már most el kell kezdeni Orbánt annak tekinteni és annak láttatni, ami: a néppárt ellenségének” – kezdi Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzetét.
Ismerik ugye a játékot: két gépkocsi, nagy sebességgel rohan egymás felé egy versenyben, s az veszít, aki elsőként rántja el a kormányt. Valami ilyesféle zajlik az Európai Néppárt (EPP) és a Fidesz között. Ha tapasztalataink alapján mérlegeljük az esélyeket, akkor valószínűleg nem Orbán lesz az, aki elsőként kitér.
Gulyás Gergely most Berlinben igyekszik olyan ígéreteket tenni, melyeket Orbán nyilvánvalóan nem fog betartani. Ugyan lehet, hogy március 15. után leszedik a Soros-Juncker plakátokat, de majd lesz helyettük másik, s lehet, hogy nem is a plakát lesz az az eszköz, mellyel tovább folyik a Fidesz részéről a kampányháború az európai polgári jobboldal ellen. Mert az elmúlt hónapok pont erről szóltak, s az elmúlt hetek ehhez szolgáltattak egyértelmű bizonyítékokat. Ezek a bizonyítékok mellett pedig már azok sem mehetnek el szótlanul, akik – akár saját önös érdekeik miatt, akár racionális okokból – Orbán viselt dolgaival kapcsolatban nagyon igyekeztek eddig félrenézni.
Nyilvánvaló önöknek is, Orbán egyetlen pillanatot sem vesztegetett arra, hogy európai szinten támadja a baloldalt, a liberálisokat, vagy a Zöldeket annak dacára, hogy mindhárom politikai család – az Európai Parlamenten belül az S&D, az ALDE, valamint a Zöldek – fokozódó módon emelte vele szemben a hangerejét. Az okok nagyon egyszerűek:
a Fidesz nem a szocialistáktól s nem is a liberálisoktól, de még csak nem is Zöldektől akar mandátumokat rabolni, hanem a jobboldaltól.
Igaz, a baloldal és a liberálisok sem várhatják, hogy kritikájuk majd Orbánnak okoz gondokat, de céljuk a behemót néppárt meggyengítése s olyan kompromisszumokra kényszerítése, melyek nekik az európai vezetésben nagyobb mozgásteret biztosíthatnak majd.
Orbán egyedül a néppártot támadta már azzal is, hogy korábban Brüsszelt tette meg bűnbaknak, hisz Brüsszelt és az uniót a néppárti Jean-Claude Juncker jelenítette meg. Azzal, hogy a néppárti vezetés – elsősorban Manfred Weber taktikázása nyomán – ennek dacára is igyekezett kíméletes lenni Orbánhoz, valójában félreértette a helyzetet, s így csak önmagának köszönhetik a kelepcét, amiben most vergődik.
Weber: „Orbán Viktor politikailag rossz úton jár…”
De itt érdemes megállni egy percre, hisz vitathatatlan: Weber taktikázásának is megvolt – legalább háromféle – racionális indítéka.
1. Az első a német csúcsjelölt múltjából fakad. A CSU-nak a leggazdagabb német tartomány, Bajorország az „otthona”; hosszú évtizedeken át kétség sem férhetett a párt ottani politikai dominanciájához, így az messzemenően összefonódott a bajor iparral és pénzügyekkel. Hatott a gazdaságra az érdekérvényesítések és egyéni karrierek formálásában, de még inkább hatott rá maga a gazdasági élet, annak összes prioritásával. Márpedig a német tartományok közül Bajorország került a legszorosabb kapcsolatba a magyar gazdasággal, s ez egyáltalán nem szűkíthető le a Fidesz hatalmi periódusaira, gyakorlatilag valamennyi magyar kormány nagy előnyöket biztosított bajor cégeknek, mind az adózás, mint pedig a munkáltatói jogok gyakorlását illetően. Igaz, 2010 óta ez a folyamat felgyorsult, s eddigi csúcspontját az úgynevezett rabszolgatörvénnyel érte el.
2008 óta a CSU élén az a Horst Seehofer állt, aki számára prioritás volt a bajor cégeknek megfelelő politikai hátteret biztosítani a kelet-európai államokban, mindenekelőtt Magyarországon. Márpedig Weber számára Seehofer egyfajta mentornak számított. Csakhogy tavaly, a parlamenti választásokon a CSU sikertelensége egyfajta történelmi mélypontot ért el, így az elnöki pozícióban váltás történt, s az új vezetője az a Markus Söder lett, aki nem csak ellentéte Seehofernek, de nyílt ellenfele is. A CSU siralmas választási eredményei és a párton belüli hatalmi változás Webernek a legrosszabb pillanatban jött, meg kellett küzdenie a csúcsjelöltségért, s úgy kellett tennie a szépet Södernek, hogy feledtesse korábbi szoros kapcsolatait az előző elnökkel, illetve ügyelnie a nagyon érzékeny egyensúlyra Söder Orbán-ellenessége és a Fideszes szavazatok biztosítása között csúcsjelöltté választásakor.
2. A másik racionális megfontolásról, ami a Fidesszel szembeni mérsékelt kritikákban testesült meg, már többször írtam. Weber – és az EPP vezetése – nem akarta a táboron kívül hagyni a Fideszt s ezzel előállítani egy olyan helyzetet, hogy Orbán az európai kampányt a néppárt ellen folytassa. S nem akarta megszerezni Orbánnak azt az örömet sem, hogy a szélsőjobb ünnepelt mártírjává váljék.
3. Ugyanakkor Webert az is fokozott óvatosságra intette, hogy máig nem lehet tudni, a Fidesz elleni kizárási eljárás végén meg lesz-e a szükséges számú szavazat. Mert ha nem, azzal akár Weber csúcsjelölti álmainak is vége szakadhat: minthogy a Fidesz továbbra is az EPP-ben marad, de tálcán kínálják neki az indokot, hogy most már nyíltan rátámadjon a pártcsaládra.
A helyzet nagyjából március elejére ért meg annyira, hogy Webernek most már nem csak azzal kell számolnia, mi lesz, ha a Fidesz továbbra is az EPP tagja marad, hanem azzal is: mi lesz, ha Orbán valamilyen formában tovább emeli a téteket annak érdekében, hogy lehetetlen legyen őt benn tartani.
A jelek arra utalnak, hogy a Fidesz kontrollált kiszorításának a forgatókönyve az EPP-ből mára elkészült.
Ehhez mindössze két fontos intézkedésre van szükség: egyrészt fel kell mérni a lépés támogatottságát a néppárton belül, másrészt már most el kell kezdeni Orbánt annak tekinteni és annak láttatni, ami: az Európai Néppárt ellenségének. A Der Spiegelnek adott minapi Weber interjú azt sugallja, az elhatározás megszületett. Talán ő is felismerte azt, hogy az autósversenyben hamarabb rántaná el a kormányt, mint Orbán – ezért életbe vágó, hogy elkerülje a versenyt.
Már csak azért is, mert a CDU és a CSU vezetői is eltűnődhettek azon: az eddigi bizalmi – és egyéb természetű – válságok elsimítására mindig Orbán rohant el a német fővárosba, hogy ott mindent megmagyarázzon és megígérjen. Majd hónapok múlva derült csak ki: minden marad a régiben. Most viszont Gulyást és a politikai konfliktusok menedzselésében feltűnően tehetségtelen Balog Zoltánt küldte maga helyett, hogy aztán az ígéretekből most se legyen semmi.