„A szocialistáknak mindössze 84 mandátuma van a 350 fős parlamentben, vagyis sok áldozattal járó „koalíciós politikára kényszerülnek”. Ott vannak a koalícióban a katalán és baszk nacionalisták: ha nekik engednek, akkor állandó támadásoknak lesznek kitéve a nemzetet egyben tartani akaró nyilvánvaló többség részéről. És szintén a koalíció tagja a radikális-balos populista Podemos, mely már most követeli annak a gazdasági reformcsomagnak a kivezetését, ami Rajoy nevéhez fűződik.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:
Mariano Rajoy volt spanyol miniszterelnök nem oldotta meg Spanyolország minden problémáját – miért is lehetett volna erre esélye –, mindazonáltal egy eléggé válságos időszakban helytállt, intézkedett, s liberális reformjai hozzásegítették az országot ahhoz, hogy a pillanatnyi stabilitás fennmaradjon. Június 1-én bekövetkezett bukását még csak nem is a válságkezelés hozta, ami gyakorta emészt fel politikusokat, hanem az, hogy pártjára, a spanyol Néppártra, illetve a pártelitre rávetült a korrupció árnyéka. Nem szokatlan ez a spanyol közéletben sem, a roppant sikeres és nagy tekintélynek örvendő, a Franco-korszak utáni spanyol demokráciát megalapozó I. János Károly királyt a család korrupciós ügyei kényszerítették, hogy 2014-ben, negyvenévnyi uralkodás után átadja a trónt fiának, aki VI. Fülöp néven lépett be a történelembe.
Rajoy esetében sem történhetett ez másként: május utolsó hetében jött a hír, hogy egy madridi bíróság 33 évre és 44 millió euró bírság megfizetésére ítélte a Néppárt volt pénztárnokát, Luis Bárcenast, aki egy olyan illegális alap működtetője volt, melyből a párt a politikai megvesztegetéseket finanszírozta. Bárcenason túl a párt további 25 alkalmazottját is elítélték – összesen 300 évre és negyedmillió euró megfizetésére –, hasonló vád alapján. Bár Rajoy nem került a gyanúsítottak közzé, de ellehetetlenítette helyzetét, hogy öt évvel ezelőtt, amikor a gyanú először felmerült, még tagadta az alap létezését, miközben nyilvánvaló volt: tudnia kellett róla.
E korrupciós ügyek Rajoy esetében – amíg más részletek nem kerülnek elő – egyelőre nem mérvadóak: a legfontosabb az, hogy volt a spanyol demokráciának annyi ereje, hogy előállítsa a következményeket. Rajoy nem maga mondott le, a parlamenti többség erőltette ki távozását, mégsem tagadható meg e politikustól legalább távozásának elegáns voltát a javára írni.
Rajoy az észak-nyugati, a mai spanyol gazdasági és politikai életben másodrendű szerepet vivő Galiciából jött, kezdetben igazi madridi háttér nélkül. Személyisége sem nevezhető karizmatikusnak. Kétszer került a miniszterelnöki pozíció közelébe, 2004-ben és 2008-ban, s – sokak szerint – épp személyi kvalitásainak „visszafogott politikusi kompatibilitása” volt az, amiért ekkor nem, csak 2011-ben a válságok kellős közepén kaphatott megbízatást. Ezt követően azonban elég jól bizonyított: határozott volt a szeparatizmussal szemben, és kreatív, ami a gazdasági-pénzügyi válságkezelést illeti.
Másrészt az összeállt új koalíció a szocialista (PSOE) Pedro Sánchez vezetésével mindennek mondható, csak hosszú távú érdekek összekovácsolta szövetségnek nem. Minthogy részt vesz e koalícióban a szeparatizmus mellett lándzsát törő katalán és baszk párt, tagadni sem lehet, hogy az elmúlt évek elszakadási törekvéseit határozottan elutasító Rajoy, illetve a spanyol Néppárt elleni érdekek hozták össze a formálódó többszörös pártszövetséget. A Néppárt volt a múlt évben a Katalóniával kapcsolatos spanyol magatartás legfőbb formálója, s Rajoy akaratához kötik azt a drasztikus – de nem eredménytelen – lépést is, hogy Madrid végül feloszlatta a katalán tartományi kormányt, vezetői ellen pedig elfogatóparancsot adtak ki. Tegyük mindjárt hozzá: az alkotmány és az érvényben lévő törvények szellemében. Másrészt persze a reváns a baloldal részéről szintén fontos szerepet játszott a volt miniszterelnök bukásában, elvégre a szocialisták sohasem voltak hajlandók beismerni, hogy csak a világválságot megelőző évtizedben voltak képesek gazdasági és külpolitikai kreativitásra (2004-2011), azt követően már nem, s befolyásuk egyre csökkent.
Mindenesetre most sincsenek könnyű helyzetben; Spanyolország legbefolyásosabb napilapja, a liberális El País a témával foglalkozó vezércikkének – nemes egyszerűséggel – ezt a címet adta: Egy életképtelen kormány. A szocialistáknak mindössze 84 mandátuma van a 350 fős parlamentben, vagyis erőteljes, sok áldozattal járó „koalíciós politikára kényszerülnek”. De miféle szövetségesei vannak e pártnak? Már volt szó a katalán és baszk nacionalistákról: ha nekik engednek – márpedig engedniük kell, ha meg akarják őrizni a koalíció parlamenti többségét –, akkor állandó támadásoknak lesznek kitéve a nemzetet egyben tartani akaró nyilvánvaló többség, és adott esetben Európa részéről is, mely utóbbi nagy fenntartásokkal nézi a barcelonai és bilbaói hátsó szándékokat. És akkor még nem is beszéltünk a radikális-balos populista – globalizáció és Európa-ellenes, illiberális – Podemosról (a „podemos” szó annyit tesz: „Képesek vagyunk rá”), mely már most követeli annak a gazdasági reformcsomagnak a fellazítását, sőt kivezetését, ami Rajoy nevéhez fűződik, s melynek kettős célja eredményesnek volt mondható: a vállalkozások stabilizálásának garantálása, párhuzamosan a munkanélküliség csökkentésével.
A legnagyobb kihívó ugyanakkor mégis a kormánykoalícióban részt nem vevő Ciudadanos (Polgárok) nevű, egyre erősödő jobboldali párt, mely máris fenyegeti a Néppárt korábbi pozícióit. Egyszerre kínál modernizált jobboldali-liberális gazdaságpolitikát az országnak, s olyan flexibilitást a szeparatistákkal való tárgyalásokon, mely rendíthetetlen ugyan Spanyolország területi integritásának szempontjából, ugyanakkor korántsem olyan merev, mint az az irányvonal, amit Rajoy a Néppártra erőltetett. Ha a szocialisták a Ciudadanos-szal kerülnek valamikor szembe, mint a centrista jobboldal meghatározó erejével, könnyen lehet, hogy ismét nem lesz mondanivalójuk a spanyol társadalom számára.
Ezt érezvén Sánchez, kabinetjének az épp most zajló kialakításakor nagy hangsúlyt szentel olyan szimbolikus gesztusoknak, amelyek egyelőre kevéssé jellemzik a spanyol politikai életet, de mindenképpen megelőlegezik azt az értékrendszert, melyhez majdan sok nyugat-európai szimpátia társulhat segéderőként. Hogy csak egyet említsünk: a kabinet kulcspozícióit – legalábbis, ami eddig látható ebből – nők töltik be, s az ígéretek szerint 40 százaléka a minisztereknek ugyancsak nő lesz.
