Lassuló növekedés, a nyers fizikai erőre épülő gazdaságpolitika kifutása, a rossz válaszok miatti tiltakozás. Az elherdált uniós támogatás lassan kezd visszaütni.
Minden mázlisorozat véget ér egyszer. Sokan mondták ezt az elmúlt években, látva a szinte példátlan szerencsét, ahogyan a kormány 2010 óta átszörfözött minden szembeérkező hullámon. A soha nem látott mennyiségű uniós pénzeső – átlagosan a bruttó hazai termék (GDP) 3-4 százaléka évente – főszerepet kapott abban, hogy sikerüljön felkapaszkodni a 2008-as krízist követően a világgazdaság gyorsuló vonatára.
A stabilizálódó költségvetés elfedte a kormány gazdaságpolitikájának súlyos aránytalanságait. Mindebből csak az látszott, hogy
az alsó jövedelmi negyven százalék helyzete lényegében semmit se javult,
(márpedig az fogyasztásuk gyarapodása nélkül nincs érezhető gazdasági növekedés), a hatalmasra duzzadt közmunkássereg kétség kívül növekvő pénze persze megjelent a statisztikában is. Erre a rétegre eleve úgy tekintett a kormány, mint óriási munkaerő-tartalékra a növekvő ipari és szolgáltatói kereslet kielégítésére.
A több hiba egyike az volt, hogy jószerivel semmit se tettek e százezrek továbbképzésére (sokuknál alapoktatásra), az átlagmagyar csak az oktatási rendszer (és az egészségügy) általános lerohadását látta. Azt azonban csupán a szakemberek és az érdeklődő laikusok mondogatták, hogy az uniós támogatások (volt év, amikor a GDP 7 százalékára rúgott a beáramló pénz) mellett
az innen kivont százmilliárdok tették lehetővé a költségvetés stabilizálását.
A másik súlyos tévedés volt az az önhittség, amellyel ignorálták a figyelmeztetéseket, hogy a lassan felszívódó munkanélküliekkel csak a nyers fizikai erő nyújtotta plusznövekedés válik lehetővé, aminek egyszer vége lesz (ez mára megtörtént), az ezzel párosuló alacsony bérekre épülő iparpolitika pedig legkésőbb a technológiaváltáskor kifut (ez már elkezdődött).
Az éhbérek tarthatatlanságát ha késve is, de felismerte a kormány. De mert az ingyen pénzt látványos, ám önmagát újratermelni képtelen látványberuházásokra és saját „nemzeti tőkésosztályuk” felépítésére költötték, nem jutott belőle (és igény se mutatkozott rá) a magas hozzáadott értéket előállítani tudó termelés megsegítésére.
Mindebből az átlagember legfeljebb Mészáros Lőrinc fékezhetetlen gazdagodását látta (már aki, ha nem csak az állami médiából tájékozódik). Azt nem, hogy mindezek következtében a magyar gazdaság termelékenysége stagnál, legfeljebb minimálisan növekedik.
Az elmúlt évek elkerülhetetlen béremelési hulláma egyre több feszültséggócot állít(ott) elő.
Ezek kipattanásának vagyunk tanúi, s amelyek 2019-ben csak sokasodni fognak. Azt már láttuk, hogy a korábbi évek alacsony bér-szalagmunka fajtájú külföldi befektetéseinek egy része szépen lassan kezd elszivárogni, néhány nem robotizálható autóipari beszállító (például kábelköteg- és üléshuzat-gyártó) bedobta a törülközőt, nem bírván-akarván kifizetni a kétszámjegyű bárnövekményt.
A harmadik hiba a bajok felismerése után a rossz válaszok. Az egyébként is erősen ideológiavezérelt államfelfogásból és a szavakkal ellentétben alapvetően piacellenes szemléletből nem is következhetett más, mint
a folyamatos állami beavatkozás és térnyerés, valamint szüntelen centralizáció.
Ennek ikonikus példája a kukaholding, amelynek következtében a hulladékszállítás és -kezelés bő két évnyi lappangó leromlás végén eljutott a teljes összeomlás szélére. Minapi – kis visszhangot vert – esemény egy újabb állami szerv létrehozása. Ez a 700 milliónál drágább közpénzes magasépítéseket fogja koordinálni. Ismét nem a piac a szabályozókeret, hanem az 1990 előtti évtizedekből ismert voluntarizmus, az állam mindenhatóságába vetett vakhit. Ennek eredményét ismerjük.
A hajó alighanem elúszott.
A magyar gazdaság extenzív növekedésének zenitje tavaly volt, idén már több tizedszázalék-ponttal kisebb növekedés valószínűsíthető, 2020-ban vélhetően még kisebb. Magas nívón szakképzett munkaerő egyre kevesebb: az oktatás képtelen előállítani, akiben pedig csak kis bátorság van (és elég fiatal), az egyre csak megy Nyugat felé.
A „nagyon nagy a baj” kései felismerése és a változtatásra való képtelenség nem szülhetett mást, mint a „rabszolgatörvényt”. Ez – nem lehet eléggé hangsúlyozni –
a rendszer szimbóluma.
S az utolsó szalmaszál, az uniós támogatások leállása után elkerülhetetlennek tetsző zuhanás kitolása, enyhítése. Azzal, hogy a külföldi és hazai cégek kezébe adják a lényegében (területileg mindenképpen) kimerült használható szabad munkaerő felvétele helyett a meglévők túldolgoztatását. Méghozzá példátlan feltételekkel, évekre elhúzott kifizetés lehetőségével, sőt, azzal, hogy időközben akár apránként szabadságolással válthassák meg a pénzt. Nem túlzás azt állítani, hogy ez visszalépés a sok évtizeddel ezelőtti vadkapitalista korba.
Ezeket a súlyos problémákat persze néhányan a kormányban is látják. A Pénzügyminisztérium és a Magyar Nemzeti Bank között a hogyan továbbról zajló csöndes háttérvita – a személyes ellenszenveken túl – arról tanúskodik, hogy talán nem is látják a kiutat.
S akkor röviden emlékezzünk meg arról is, hogy a sűrűsödő feszültségek egy részét csak részben enyhítette a kormány:
a fogyatékos gyerekeikkel sokkoló látványt nyújtva tüntető szülők kaptak alamizsnát, az ápolt szüleikkel felvonulni képtelen leszármazottak lényegében semmit.
A nyugdíjminimum viszont tíz év után is változatlan összegű, ami egy sor szociális ellátást taszított már eddig is a mélybe. A nyugdíjak pedig immár kettős szorításban véreznek ki: a szándékosan alultervezett inflációt követő, de az e körbe tartozók ennél lényegesen magasabb pénzromlását teljesen figyelmen kívül hagyó indexálás mellett már harmadik éve rontja a társadalmi reálértéket a bérektől való gyorsuló leszakadás.
A rabszolgatörvény elleni tüntetések mindezeket magukba sűrítik, és lehet, hogy végig kísérik 2019-es mindennapjainkat.
