Miért kell felvenni a kapcsolatot a svájci és amerikai titkosszolgálatokkal; miért pária ma Magyarország a nemzetközi porondon; továbbá mi a legszennyesebb dolog, ami a magyar történelemben megesett. Interjú Ara-Kovács Attilával, a Demokratikus Koalíció külügyi kabinetjének a vezetőjével.
Játszunk el a gondolattal: kormányváltás történik áprilisban, a DK kapja a külügyminiszteri tárcát. Mi lenne a külügyminiszter első lépése?
Ennél könnyebb kérdés nincs is. A külügyminiszter azonnal Brüsszelbe utazna és új fejezetet nyitna az Európai Unió és Magyarország kapcsolatában. A következő napon a NATO-központba menne, ahol helyreállítaná a szövetségesi bizalmat. És ugyanezt tenné Berlinben és Párizsban, Rómában is. Nyolcévnyi totális elszigeteltség után egyetlen vesztenivaló napunk sincs, hogy a világban helyreállítsuk a magyar presztízst, ami 2010-ben elveszett. És a külügyminiszter dolga lenne felvenni a kapcsolatot a svájci titkosszolgálattal, valamint az amerikai hasonló szervekkel, hogy tisztázza: azok mit tudnak az Orbán család és a többi oligarcha nemzetközi üzelmeiről. Mert számos ráutaló jel mutatja, hogy a pénzkimenekítés, a pénzmosás és a gyanús tranzakciók nyomát az adóparadicsomokban ezek a szolgálatok nyomon követték. Szükség lesz erre a tudásra, amikor Orbán, Polt, Lázár, Rogán és a többiek a bíróságok előtt állnak majd.
Vissza a pillanatnyi valóságba: nyolc éve eddig még nem tapasztalt gyűlöletkampányt folytat az Orbán-kormány és a magyar közvélemény egy részében ez táptalajra talált. Nekem ez komolyabb és hosszantartóbb kezelésre szoruló problémának tűnik, mint, mondjuk a szintén tomboló korrupció. A Demokratikus Koalíciónak van elképzelése arról, hogy lehet majd ezen változtatni?
Aligha kétséges, hogy ezt országos média nélkül nem lehet megtenni. Ám minthogy az Orbán-média a felszámolandó oligarcha-rendszer szerves része, vagyis lopott vagyon, ugyanaz a sors vár rá, mint Mészáros Lőrinc, Tiborcz István stb. milliárdjaira. Meg kell teremteni a szabad sajtót, amit meg kell védeni – ez az egyik legnagyobb tanulsága az 1989 után esztendők kijózanító kudarcának.
A DK kampányának egyik fontos része a magyarországi állandó tartózkodási hellyel nem rendelkező határon túliak szavazati jogának megvonása. Ennek érthető a belpolitikai indíttatása, a határon túl azonban ez heves reagálásokat váltott ki. Hogyan lehetne ezt az ellentmondást feloldani, vagy legalább ésszerűen megmagyarázni?
A heves reagálás nagyon is érthető; főként azok reagálnak igen hevesen, akik e reakciókért már jó előre megkapták az Orbán-kormány guruló forintjait. Más közegben nem ennyire hangos a tiltakozás, például azoknál, akiket megrémít, hogy a magyarországi politikai hisztériát milyen könnyen továbbították fideszes csatornákon, s ma már ugyanaz a gyűlölet pusztít ott is, mint itt, Budapesten. A korábbi évtizedekben egy erdélyi vagy vajdasági magyar mindig buszkén tekinthetett Magyarországra. Ma Magyarország – Orbánnak köszönhetően – pária a nemzetközi porondon. A határon túliak épp azt veszítették el, ami közös nemzeti kultúránknak súlyt adott korábban: annak kompatibilitását Európával, a Nyugattal, a demokráciával és a liberalizmussal. Ma a román vagy a szlovák politikai kultúra például könnyebben talál hangot a nagyvilággal, mint a magyar.
Kampányban erre már nem lesz idő, de van-e elképzelés arról, hogy a jövőben a főleg Nyugat-Európában dolgozó, magyarországi lakhellyel rendelkezőknek hogyan lehetne megkönnyíteni a szavazást?
Természetesen. Azonnal megszüntetjük azt az anomáliát, hogy magyar és magyar állampolgár között létezzék ez a diszkriminatív megkülönböztetés. Véleményem szerint fel kell számolni azonnal a Fidesz által komponált igazságtalan választójogi törvényt is. Ez abból a szempontból nem egy megoldhatatlan probléma, hogy a demokratikus ellenzék már bír egy valóban demokratikus és igazságos választójogi törvénytervezettel.
A magyar ellenzéki pártok tabu témaként kezelik az Orbán-kormány jelképévé vált „kerítést”, miközben nagy volt a tiltakozás annak építésekor. Józan ésszel azt mondanánk, hogy jó, jó ez csak kampánystratégia, nem beszélünk negatívan olyan dolgokról, amelyek a magyarok többségének nincsenek ellenére. Vagy egy kormányváltás után mégis megmaradna a kerítés?
A migráció kérdése és annak orbáni kezelése az egyik legszennyesebb dolog, ami a magyar történelemben megesett. A kerítés létét vagy nem létét annak a hazugságtengernek a függvényében kell mérlegelni, hogy Orbán szép csendben mégiscsak befogadott kétezer, sőt állítólag több menekültet. Egyrészt terrorizálta őket délen, majd nyugatról beengedte őket. Nem a kerítés a lényeg, hanem a gennyes hazugság és az az embertelenség, ami Röszkénél például történt. Ne bagatellizáljuk el ezt a drámát azzal, hogy kerítést emlegetünk. Sokkal többről van itt szó.
A határon túl két befolyásos és a legtöbb külhoni szavazatokat szállítani tudó magyar kisebbségi szervezet, az RMDSZ és a VMSZ, teljesen feladta eddigi, kényesen kezelt függetlenségét és a Fidesz csatlósává vált. Helytálló ez a megállapítás?
Sajnos tökéletesen. Ez már ma is egy tragédia az ott élők számára, hisz a két szervezet romániai, illetve szerbiai politikai befolyása gyakorlatilag a nullára csökkent. Régi igazság: Budapest nincs abban a helyzetben, hogy az adott kormányokból kikényszerítse az amúgy nagyon fontos autonómiát. Erre csak a korábbi RMDSZ és VMSZ, illetve ennek egyik-másik elődje volt képes. Ezek a szervezetek ezt kapták cserében azért, hogy lemondtak függetlenségükről. A már említett tragédia akkor fog kiteljesedni, amikor bukik az Orbán kormány, s mind a tehetségtelen Kelemen Hunor, mind az elvtelen Pásztor István egyszer csak két szék között a földön – azaz a politikai semmiben – találja magát. Őszintén szólva ezért őket nem fogom sajnálni, annál inkább e romba dőlt pártok tisztességes tagjait.
