A gyerekek elutasítják a kormány által erőltetett szakgimit, legtöbben diplomát szeretnének, de elsősorban a jobb helyzetű családokban élők. Az elmaradott vidékeken élő szegény szülők gyerekeiből alacsony státuszú felnőttek lesznek. A belső mobilitás szinte bezárult egy friss, „házon belüli” felmérés szerint.
A hetedik osztályos gyerekek elsöprő többsége már gondolkodik jövőjén, legtöbben a szülőkkel beszélik meg. Az eredmény azonban nem az, amit az Orbán-kormány erőltet évek óta: a korábban szakközépiskolának nevezett, azóta szakgimnáziumnak átkeresztelt iskolatípust a gyerekeknek alig 12 százaléka tervezi választani, bő ötödük is szakképzettséget és érettségit választana. A legnagyobb csoport azonban (36 százalék)
hét-tíz évig tanulna, hogy diplomát szerezzen
– derül ki a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara (MKIK) Gazdaság- és Vállalkozáskutató Intézetének (GVI) felméréséből, amelyben kilencezer hetedik osztályos diákot kérdeztek meg, feltérképezve családi viszonyaikat, helyzetüket is.
A tanulmányt olvasva szembetűnő a GVI szinte tudathasadásos vívódása. „Gazdájuk”, Parragh László MKIK-elnök a kormány legfőbb oktatáspolitikai háttérembere, a gyerekek szakgimnáziumba terelésének, a „nem kell ennyi diplomás, inkább sok szakmunkás” elvének bősz támogatója. Ezzel szemben a felmérés egyértelműen arra mutat, hogy ez az út sehová se vezet, s ezt a készítők – ha burkoltan is – elismerik.
A hetedikes gyerekek tehát szembe szállnak a kormányzati szándékkal, és legnagyobb csoportjuk felsőfokú képzést tervez. Változatlanul sokan mennének gimnáziumba.
A felmérés rámutat arra is, hogy a családi-társadalmi helyzet alapvetően befolyásolja a következő nemzedék sorsát, lehetőségeit. A továbbtanulási tervek ahhoz igazodnak, mit látnak a 13-14 évesek otthon: a szegény környezetben felnövő gyerekek ambíciói sokkal alacsonyabbak, mint a jobb módúakéi. Vagyis
a rossz körülmények között élő fiatalok jellemzően érettségit nem adó szakközépiskolába készülnek,
és körükben nagyon kevés a diplomát tervezők száma.
Gyakran továbböröklődik a szülők végzettsége, és jellemző az ő törekvésükre, hogy kétharmaduk inkább valamilyen szakmát és érettségit szánna gyerekének, és csak negyedük szeretne diplomát látni.
Érdekes következtetésük a felmérés készítőinek, hogy a szülők a szakmaszerzést és a diplomát egymást kizáró továbbtanulási lehetőségnek látják, holott a szakgimnázium utáni diplomaszerzés is lehetséges mód. Ez utóbbi állítás az MKIK – és Parragh -, valamint a kormány hivatalos álláspontja, noha oktatási szakemberek szinte egyöntetű véleménye az, hogy a közismeretei tárgyaktól kicsontozott szakgimnáziumi képzésből alig vezet út a felsőoktatásba.
A társadalmi rétegek közti (felfelé) mozgások befagyását mutatja nem csak az, hogy a szellemi érdeklődésű gyerekek inkább vágynak felsőfokú tanulmányra. Hanem a szakmunkásnak szánt gyerekek alacsony végzettségű fizikai munkás vagy segélyből élő szülőkkel rossz anyagi helyzetben nőnek fel. Ez pedig alacsony motivációs szintet és kevés önállóságot ad nekik örökül, ami – a rosszabb tanulási képesség miatt – egyenes út a szakképzésbe.
A társadalmi rétegbe fagyás másik mutatója, hogy a gazdaságilag és jövedelmileg rosszabb helyzetű Kelet-Magyarországon a szülők által helyeselt
szakmaválasztás újratermeli az egyenlőtlenségeket és tovább mélyíti a területi leszakadást.
A Dunántúlon és Közép-Magyarországon a hetedikesek inkább választanak szellemi munkájú jövőt, a keleti végeken viszont „hetedíziglen” a fizikai foglalkozásokra készülnek.
A szegény környezetben felnövő gyerekek szerény ambíciói azt eredményezik, hogy nekik jellemzően érettségit nem adó szakközépiskolába készülnek. Az pedig csak következtetésként vonható le a felmérés ismertetéséből, hogy ezek az alacsony társadalmi státuszok mennek tovább a következő generációra.
A GVI szakembereinek egyik fontos tanácsa, hogy az alacsony tanulási képességű gyerekek a középiskolákban több problémamegoldással kapcsolatos általános készséget sajátíthassanak el. Ez ugyancsak ellentétes a közismeretei tudást mellőző politikai akarattal.