Cefetül szűkös körülmények között is kifuthatjuk a formánkat, netán ez még inspiráló is lehet, vagy agyonnyomorodunk, és annak a töredéke sem jön elő belőlünk, mint amire hivatottak vagyunk? Számomra erről a dilemmáról regél Müller Péter Szomorú vasárnap című darabja, amit a Madách Színház mutatott be, Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter és Nagy Sándor játékával, Horgas Ádám rendezésében.
Seress Rezső, attól volt-e zseni, hogy itt ragadt a VII. kerületben, végigszenvedte a háború után a dalai betiltását, füstös étteremben játszott, és megírta mindazt a szenvedést, amit átélt, és ahogyan nem egy nagyság, elnyomorodva, elmagányosodva, végül öngyilkos lett, vagy sokkal többre vitte volna, ha fölveszi Amerikában összegyűjtött tetemes mennyiségű jogdíjait, eleget tesz külföldi meghívásainak, és él mint egy császár?
Tény, ami tény, ő írta az egyetlen magyar világslágert, a Szomorú vasárnapot, amit több mint száz nyelvre fordítottak le, és nagyobbnál nagyobb világsztárok is énekeltek. Hát ez bizony nem arról regél, hogy valaki dúsgazdagon, gondtalanul sütkérezik a tengerparton, lábát lógatva. Seress tulajdonképpen meglehetősen egyszerű dalaiban bizony ott van a meggyötört kelet-európai kisember tapasztalata, kényszerű keljfeljancsi léte, hogy alaposan megtapossák, rémisztően összeszűkítik számára a mozgásteret, de ő csak azért is feltalálja magát, létezik, él, és, ha egy füstös kocsma jellegű hely jelenti számára a kiteljesedést, akkor ott is megvalósítja magát, és legalább időlegesen, amikor éppen önmegvalósít, még boldog is képes lenni.
Seressnek valószínűleg ez volt a sorsa, a zsidó kisemberé, munkaszolgálattal, betiltással, nélkülözéssel, végül mellőzöttséggel. És a megtépett lelkéből kifakadó fájdalmas, olykor akár szentimentalizmusba hajló dalokkal, amik úgy születtek meg a fejében, hogy kottát sem tudott olvasni, a zongorát is mindössze egy ujjal püfölte, tehát ilyen értelemben is leszűkítettek voltak számára a lehetőségek, és mégis, így is kisarjadzott belőle valami fontos, aminek örültek az emberek, vagy éppen segített a búslakodásban.
Méltán legendás a Vidám Színpadon, ahol a darab ősbemutatóját tartották, a Bodrogi Gyula, Voith Ági, Horváth Gyula által hosszú sikerszériában játszott, Sándor Pál által rendezett, produkció. Ő tévéváltozatot is készített a színházi verzióból. Ez még javában, az úgynevezett átkosban történt, amikor fokozottan átélhettük a szorongató körülmények ellenére megszületett dalok örömét és bánatát. Csaknem tíz éve a Szabadkai Népszínház is előrukkolt egy Szomorú vasárnap előadással. Arrafelé a szorongató körülményekben soha nincs hiány. Azt éreztem, hogy ők minden játékosság dacára, szinte belehalnak abba, amit csinálnak. A sok tekintetben lehetetlen körülmények, és az, hogy ennek dacára kiváló a színház, bámulatos energiabefektetéssel és tehetséggel, rímel a darab helyzetére. A hitelességet növelte az is, hogy Seress szerepében Pálfi Ervin maga zongorázott, igaz, ő két kézzel, neki valószínűleg egy ujjal nem ment volna. Kovács Frigyes rendezésében, G. Erdélyi Hermina és Szőke Attila remek alakítását is igencsak őrzöm az emlékezetemben.
Tudható, hogy Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter, már hat éve szerették volna eljátszani a darabot. Most nyílt rá lehetőségük a Madách Színházban. Jól tették, hogy kitartóak voltak. Kicsit meglepődtem, hogy a háromszemélyes darab a nagyszínpadra került. Intimebb teret képzeltem, de működik így is. Negyvenes, ötvenes évekbeli képzőművészeti alkotások adják a hátteret, néhány szék, asztal elég a vendéglői miliő megteremtéséhez Horgas Péter díszletében. A háttérben, trapézon ott egy jókora méretű bábhölgy, emlékeztetve Seress vándorcirkuszos, légtornász múltjára, partnerére és szárnyalásra való vágyára, amiből aztán lesz majd szárnyaszegettség is, hiszen előre vetítve a sorsát, leesik a trapézról. Egy harmonikás és egy zongorista működik közre a háttérben, egy nagyobb zenekar magnóról szól. Jobban szeretném a teljes élő zenét, akár csak néhány muzsikussal. Végül is, valaha csupán egyetlen zongora szólt.
A három színész tulajdonképpen betölti a nagy teret, ez komoly fegyvertény, igaz, ment itt már két személyes produkció is. Megfelelő színészek kellenek hozzá, akik ezúttal adottak. Rudolf kívül-belül Seress. Egy kis slemil, akit üt-ver az élet, de a dalaiba önti a bánatát, és fanyar, cinizmusba hajló humorával kompenzál. Hatalmas szeretetre vágyik, de már tüskéket is növesztett. Nagy-Kálózy Helén, a feleség, aki gazdag katonatisztet hagy ott Seressért. Hihetetlenül empatikus feleség, csaknem eggyé válik a férjével, bármennyire is voltak konfliktusaik, volt elhidegülés. Nagy Sándor Jani pincér – ő 26 évig dolgozott együtt Seressel -, meg még sok mindenki, egyik figurából a másikba bújik, akár karikírozva is a szerepet, mint például az amerikai menedzsert.
A három színész élvezettel játszik együtt. Horgas Péter rendezőként biztos kézzel, empátiával irányít. És ízléssel. Elkerüli, hogy sziruposságba, esztrád műsorba csapjon át a produkció. Müller Péter darabjában a menni vagy maradni dilemmája, a mostani helyzetben fölerősödik. De vannak olyanok, mint például Örkény Macskajátékában Orbánné, akik mindig maradnak. Ő sem tudja megfogalmazni, hogy miért, amikor Németországban élő testvére, Giza rákérdez, csak annyit tud mondani, hogy ezer és egy szál köti ide.
Így volt ezzel Seress is. Végzetesen ebből a földből táplálkozott, még ha ezt nem is értékelték. De hát a dalaiban tulajdonképpen értékelték. Úgy tudott könnyed, egyszerű, szórakoztató lenni, hogy bámulatosan mélyre ásott. Ezt hiányolom időnként az előadásból. Azt a totális kiborulást, amikor Seress arról beszélt, hogy vége a világnak, és oda az emberi szeretet. Nem szorul össze eléggé a gyomrom. A felvett zene növeli a flottságot, de nehezíti a pillanatnyi hangulatnak engedő szertelenséget, azt a naprakészséget, amivel igazodni lehet nem csak a vendégek, a közönség, hanem a művész mindenkori hangulatához, akár a lélek szédítő örvényléséhez is, ami ott van Seress életében, dalaiban.
De ettől még jó az előadás, örömtelien nagy sikere van, megfogja, meg is perzseli a nézőket. Hogy én azt várnám, hogy időnként meg is égessen, az már az én bajom. Talán nem kell belehalni abba, amit csinálunk, bár Seress megtette.
Az ír hölgyek is kimoccanhatnának a szobájukból, mégsem nagyon teszik, enerváltak, tespedők, a semmibe révedők, és közben egymást piszkálják, zrikálják, sajnálják, majd olykor próbálnak életet lehelni magukba. Netán túlzottan is felpaprikázódnak, ebből a hangulatból esetleg tánc is kerekedik, előtörnek a visszafojtott indulatok, elözönli őket a temérdek bánat, és már vezérli a testet, nem hagy neki nyugtot, mozdul a láb, intenzíven szeli a levegőt a kéz, az arc netán eltorzul. Mindehhez ócska, lerobbant, gyakran elhallgató rádióból bömböl a ritmus, amit igyekeznek átvenni a nők, a külvilágot is feledve iparkodnak révületbe kerülni, mintha totális alkoholmámorban lennének. Valami végre felvillanyozza őket, kipenderülnek a fásult hétköznapokból, felforr a vérük, hogy aztán a rádió újabb és újabb bekrepálásától megint csak lelohadjanak, visszatérjenek apatikus létállapotukba, megváltóként bámulva az elhallgató készülékre, püfölve, szidalmazva, hogy hátha megszólal újra, hiszen ez a vékonyka szál köti őket a külvilághoz.
