A Falstaff előadása elementáris, már-már azt merem mondani, hogy zseniális, a Müpában, a Budapesti Fesztiválzenekarral közös produkcióban. Vaskos és éteri, fölöttébb szellemes, ugyanakkor líraian szép, az énekesek jó színészeknek is mutatkoznak, a zenekar tagjai is dalra fakadnak, akár jelmezt is öltenek, sőt többen el hagyják pulpitusukat, hogy ne csak muzsikusként vegyenek részt a nagy-nagy mókában, amiben Fischer Iván sem csupán karmesterként jeleskedik.
Láthatóan mindenki halálra élvezi amit csinál, valószínűleg ez a legfőbb titka ennek a csodálatos produkciónak, ami után annyi fülig érő szájú ember volt látható, kisimult vonásokkal, hogy az csodaszámba megy. Még sokáig lehetett a föld felett lebegni, hogy hát ennyire összejöhet minden, persze csak néha-néha.
No jó, azért az öreg Verdi is megteremtette az alapokat az operájával. Már azután, hogy felhagyott az operakomponálással, Arrigo Boito szövegíró azért csak kipréselte ezt a remekművet belőle, amiben igen bölcs derűvel még egy hatalmasat röhög a világon, miközben alkotásának minden hangjában ott van az életszeretet. Ahogy Falstaff figurájában is. Ez az epikureus, minden tekintetben nagy étvágyú, borvirágos orrú, a női nemért és bármilyen élvezetért rajongó, óriási energiájú, bámulatos fazon, valamennyi ballépésével, hazugságával, önimádatával együtt, maga a szétáradó, örömteli élet. Az élet sava, borsa, sója. És hát az őt ezúttal megtestesítő Nicola Alaimo, aki már a leghíresebb helyeken fel is lépett ebben a szerepben, mintha eleve Falstaffnak született volna. Nem úgy válik azzá, hogy párnákkal kell kitömködni, és aztán látjuk a pipaszár lábait, nem, nem ő tényleg kövér, de közben fürge is, gyors észjárású, fölöttébb szellemes, a hangja pedig igencsak betölti a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet. Ahogy a többiek hangja és személyisége ugyancsak. Mintha igazi
társulatot alkotnának, olyan harmonikusan, összecsiszoltan játszanak együtt. És nem csak egymással, hanem a zenekarral is, amelyik szintén a pódiumon helyezkedik el, csaknem összeolvad a szereplőkkel, élő díszletként is szolgál, a tagjai alkalmanként szereplőkké válnak. A fő díszletelem néhány hatalmas boroshordó, meg egy emelvény, ami szinte agórává lesz, képzelhetjük akár főtérnek is, ahol a kisközösség fontos eseményei történnek. Andrea Tocchio jelmeztervező nagyszerű leleményeként egy központi szerephez jutó fa a szemünk előtt épül fel, szépséges hangszerekből hordják össze ezt a mesés tüneményt. A díszletmunkások amúgy a kórustagok, akik cipekednek, majd dalra fakadnak, ahogy a zenekari tagok szintén, de a hölgyek közülük tüllruhás nimfákként is mutatkoznak, táncosokat pótolva.
A diákelőadások ügybuzgalma vegyül maximális profizmussal, lenyűgöző elegyet alkotva. Egyáltalán nem hiányoznak a komolyabb díszletek. Anna Biogiotti jelmezei pedig szemkápráztatóan gyönyörűek, a nők parádézhatnak rendesen, de persze az urak is megadják a módját. Amikor pedig Falstaff kövéren, mégis testre feszülő, élénken színes, igencsak mintás ruhában, jókora önbizalommal udvarolni indul, mi pedig már tudjuk, hogy kelepcébe csalják, akkor ez a túlcsicsázott, de mégis gondosan elkészített ruha is abszolút jellemzi őt. Némiképp pojácává teszi, de azért tartás is van benne, ő mégiscsak egy lovag. Bányai Tamás fantáziadús fényei pedig hangulatot festenek, a jelmezeket is „átszínezik.”.
A hangulat megvan, hiszen a Falstaff figurái valamennyien vérbő emberek. Kedvelik, ha pezseg az élet, ha mindig történik valami. Olaszosan temperamentumosak. Mondjuk ki nyugodtan, hogy határozottan életigenlők. Akkor is, ha sokszor fáj az élet. Az egymástól elválasztani akart szerelmesek, Sylvia Schwartz és Xabier Anduaga megszemélyesítésében, szívet tépően énekelnek, de azért olyan lázasan egymásba vannak habarodva, hogy szinte törvényszerűen egymáséi lesznek. Amúgy Verdi szörnyű sok iszonyatról, erőszakról, gyűlöletről írt más operáiban, de a Falstaffban tulajdonképpen semmi nem megy vérre. A nők sem törnek Falstaff életére, még csak nem is gyűlölik igazán, inkább csupán megtréfálni akarják, csúfondáros élvezettel gúnyt űznek belőle, ahogy jogtalanul gyanakodó férjből is. A másik három windsori víg nőt Eva Mei, Laura Polverelli, Yvonne Naef fergetegesen hozzák, javíthatatlan rosszcsontok, pajkos csínytevők. Tassis Christoyannis a balgán féltékeny férj prototípusa. De ő is kap egy kis leckét. Carlo Bosi
Dr. Caius megszemélyesítőjeként nyársat nyelt fickó, így hoppon maradó vőlegény, unalmas és némiképp erőszakos, de azért ő sem ellenszenves. Stuart Patterson és Giovanni Battista Parodi Falstaff két szolgájaként, szeleburdi bohócpárost alkotnak, akik maguk is alaposan megérik a pénzüket. De nincs gonoszság, nincs elaljasodás, Verdinek ebből az operájából alapvetően derű sugárzik. Ahogy Fischer Iván és Marco Gandini rendezéséből szintén. Verdivel együtt arról regélnek, hogy érdemes felülemelkedni a veszekedéseken, csetepatékon, féltékenységen, nem kifizetődő állandóan dühösnek lenni, a humor jó gyógyír, a nevetés a legjobb orvos, röhögjünk inkább, minthogy megpukkadunk a méregtől.
A közönség méltán, hosszan, lelkesen ünnepli a művészeket, nagy az öröm a pódiumon és a széksorok között egyaránt, mert tényleg ritkaságszámba menően elsőrangú produkció született.
A világítás szürkés, félhomályos, borongós fénynyalábok pásztázzák a teret, gyakran nyomasztó hatást keltve. Frenáknál soha nincsenek konkrét történetek, csak ugródeszkának használja a témát. Érzetek, hangulatok vannak inkább, a testek élőképekké kikerekedő, mívesen festői elhelyezése a térben, meg mozgás, mozgás és megint csak mozgás, ami aztán újabb és újabb látomásokat, tobzódó vizualitást eredményez.
