Címke: Meryl Streep

Bánsági Ildikó tébolyító a világ legrosszabb énekesnőjének kikiáltott Florence Foster Jenkins szerepében, aki nemigen talált el egyetlen hangot sem, mégis teltház előtt lépett fel még a Carnegie Hall-ban is. Rajongtak érte és kiröhögték. Filmen Meryl Streep játszotta. Most a Játékszín mutatta be, Bagó Bertalan rendezésében, a nem mindennapi életét feldolgozó darabot, Peter Quilter művét, amit húsz országban tűztek már műsorra.

Bánsági attól elementáris – azonkívül, hogy nagy művész -, hogy nem csak egy szánni való dilettánst játszik, akin fel kell háborodni, hogy egyáltalán mi a fenét keres a pódiumon. Hiszen nem kell ahhoz különösen vájtfülűnek lenni, hogy kínszenvedést okozzon minden egyes hangja. Ugyanakkor eszelős módon beleéli magát a nekünk elviselhetetlenbe. Megmutatja, hogy éneklés közben rázkódik az egész teste, arcára kiül az elképesztő koncentráció, meg a gyönyör, hogy ő most valami csuda széppel ajándékozhat meg bennünket. Lerí róla az odaadás és a boldogság, hogy ott állhat előttünk, miközben iszonyúan fals hangok törnek elő a torkából, ő csaknem a mennybe száll.

Nem írói leleményről, hanem megtörtént esetről van szó. A New Yorkban élt Florence Foster Jenkins már gyerkőc korában zongorázni tanult, állítólag jelentős ígéretnek számított. Férjétől szifiliszt kapott, ez megbetegítette a kezét, ezért nem lehetett zongoraművész. Akkoriban a szifiliszt arzénnal és higannyal kezelték, ez roncsolta az idegrendszert, a hallást, emiatt nem észlelte, hogy milyen szörnyűségesen énekel, ami belül neki szép volt, az kívül otrombán hangzott.

Hatalmas vagyont örökölt, nagy művészet és művész pártoló volt, a legnagyobb hírességek tartoztak az ismeretségi körébe. A szalonokban tartott koncertjeire csak azokat engedte be, akikről tudta, hogy a rajongói, az újságírókat kiszűrte. Rettegett a negatív kritikáktól, amiket aztán a Carnegie Hall-ban való fellépése után rögvest csőstül megkapott. Ezt annyira a lelkére vette, hogy öt nap múlva szívroham döntötte le a lábáról. Ebből már soha nem épült fel, nem sokra rá meghalt.

Vége lett a nagy álmának, boldogító önámításának, szembesülni kényszerült azzal, amivel semmiképpen nem akart.

Az élethazugsága éltette. Sokakat támogatott. Művészetpártolása szenvedély volt, ahogy az éneklése szintén. Egyénisége nyilván karizmatikus volt, különben nem érdeklődött volna ennyi ember iránta. Aki unalmas, az érdektelen. Ő a dilettantizmusa ellenére nem volt az, és Bánsági el is játssza, hogy mennyire markáns személyiség volt. Már az első részben nyíltszíni tapsot arat az áriázásával. Érzékelteti a nekirugaszkodást, a félelmet, aztán, hogy elkapja a hév, és már menthetetlenül ontja és ontja a szörnyűséges hangokat, totálisan beleéli magát abba a rémségbe, amit ő gyönyörűnek gondol. Imád tetszeni. Mámorosan hajlong. Amikor pedig már A varázsfuvolából az Éj királynője elképesztően nehéz áriáját fújja, csaknem magán kívül van. Vérbeli dilettánsként belefelejtkezik saját maga élvezetébe.

Menthetetlenül röhejes. És mégis a hatalmas szíve, az az óriási elán, amivel valami fölöttébb szépet, maradandót akar nekünk adni, lúdbőröztető, és tiszteletet parancsoló. Nem véletlenül mondja azt a fiatal zongorakísérője, hogy végül megszerette. No, jó, azt is mondja, ahhoz, hogy a szolgálatába álljon, cinizmusra is szükség volt. Bánsági fenomenális Florence. Szemenyei János a zongorakísérőjeként abszolút egyenrangú partnere. Maga zongorázik, eljátssza, hogy hangszerével rémülten igyekszik korrigálni az énekesnő hangjait. Rendszeresen döbbenet ül ki az arcára, mondhatni azt is, hogy a meghökkenés, a kiakadás ezernyi árnyalatát játssza el. És közben azt is, hogy segíteni igyekszik, amennyire tud. Ha szakmai szempontból kevéssé megy, akkor legalább emberileg. Ahogy ezt teszi az énekesnő válása után abszolút mellette álló férfi, a középszerű színész, aki produceri feladatokat is ellát, St. Clair. Ő egy rajongó, tán úgy gondolja, ha a maga szakmájában nem tud ki teljesedni, akkor Florence sikerei által ő is megteheti. Így ami pocsék, azt gyönyörűnek hallja, látja. Gálvölgyi remekül érzékelteti, hogy amikor a legképtelenebb hangokat halljuk, áhítatos csodálattal bámulja a szerelmét. Szinte meg se moccan, valóságos istenségként, imádni való bálványként tekint rá. Nyilvánvaló, hogy ez a férfi és nő fölöttébb szereti egymást, és közben mértéket veszít a másik megítélésében. De ebben van valami, ami igencsak szép.

Hogy ez lejön a színpadról, az Bagó Bertalan rendezésének egyik fő érdeme. Könnyen keletkezhetne ízlésficam, lehetne az előadásból kegyetlen gúnykacaj, vagy éppen olcsó hatásvadászat. De erről szó sincs, sikerül a hajszálvékony borotvaélen való táncolás, szemléletessé válik az a kín, amit ez a botcsinálta énekesnő átél, amikor észreveszi, hogy nevetnek rajta, vagy a Bacsai Ildikó megformálta harcias „zenevédő” fejére olvas mindent, le akarja parancsolni a pódiumról. A Murányi Tünde megformálásában tenyeres-talpas, látszólag otromba szolgálónője azonban mellette áll. A Lévay Viktória alakította barátnő teljes odaadással szívén viseli a sorsát. De hát a Carnegie Hall-ban elszenvedett sokk után, már valószínűleg ez is kevésnek bizonyult.

Galambos Attila a fordításával, Lökös Ildikó a dramaturgi munkájával segítette a produkciót. Vereckei Rita egyszerű eszközökkel teremtett elegáns környezetet, jelmeztervezőként pedig Florence számára megmosolyogtatóan túlzó, már-már karikaturisztikus ruhákat fundált ki.

A Mennyei hang jó színészi alakításokkal teli, igencsak szórakoztató előadás, úgy rafinált módon könnyed, hogy közben, mintegy ostyába csomagolva, meglehetősen komoly dolgokról is beszél. Le merem fogadni a hosszú távú, nagy sikert.