Már az indítás is rendhagyó volt: a budapesti Szabadság térre tervezett emlékmű létrehozásáról egy 2013. december 31-én kelt kormányhatározat rendelkezett. Az év utolsó napján jelent meg az erről szóló szöveg a Magyar Közlönyben – akkor, amikor azt remélték, senki nem figyel, mert mindenki a szilveszteri vigasságra készül, s várja, hogy kezdődjön el egy új esztendő, amely, reményei szerint, jobb lesz, mit az előző volt.
A meglehetősen rövid, két és fél hónapos határidő kitűzése után nem egészen három héttel, január 19-én már nyilvánosságra is kerültek az emlékmű tervei. Egy nappal később a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) tiltakozott az emlékmű felállítása ellen, mondván, hogy a koncepció azt sugallja, hogy Magyarország „tétlen és vétlen áldozata volt a német megszállásnak, azt üzeni a szoborral, mintha a magyar hatóságok az ország megszállása után nem nyújtottak volna hathatós segítséget mintegy félmillió zsidó haláltáborba deportálásában.”
Az eredeti szövegben, amely a Magyar Közlönyben jelent meg, még nem volt szó áldozatokról, csupán a megszállásról, ezt később változtatták meg,
és azt a látszatot igyekeztek kelteni, mintha az áldozatokról már eredetileg is szó lett volna.
A műalkotás röviden a következőképpen írható le: a kompozíció központjában Gábriel arkangyal, Magyarország patrónusa áll – behunyt szemmel, széttárt karokkal. Az egyik szárnya hiányzik, azt a testére csavarodó drapéria ellebbenő vége helyettesíti. Az angyal jobb kezében az országalma van, illetve éppen kihull a kezéből, amire a náci Németországot jelképező sas készül lecsapni. A sas jobb lábán „1944” feliratú gyűrű van, a szobron „A német megszállás áldozatainak emlékműve” felirat olvasható.
A sok vitát kiváltó szobor alkotója, Párkányi Raab Péter, így magyarázta művét „A mű a következő gondolatot akarta közvetíteni: az államot és ezen keresztül az áldozatokat a hazánk patrónusa, Gábriel kezéből kihulló országalma testesíti meg. Annak az arkangyalnak a kezéből, aki ezer évig védett bennünket, most viszont lehunyt szemmel tűri, ahogy lecsap rá a birodalmi sas – ami egyébként, a vádakkal ellentétben nem is birodalmi sas”.
Március 19-e, a német megszállás évfordulója volt az első határidő, akkor akarták átadni, de a viták – és a választások – miatt kicsúsztak az időből. A következő határidő május 31. lett, ám az épp egybeesett volna Orbán Viktor születésnapjával, és a kormány úgy érezte, a korábbiaknál is nagyobb lenne a felháborodás.
2014. májusában Orbán Viktor nyilatkozott a budapesti Szabadság téren átadandó, eredetileg a német megszállás emlékműveként szereplő szobor kapcsán.
A miniszterelnök a magyarországi zsidószervezetek tiltakozására válaszolt, és közölte velük: mint kormányfőnek, nincs mozgástere a Szabadság téri szobor ügyében.
Ezzel lényegében nem csak a zsidószervezeteknek, és a magyarországi zsidóközösségnek üzent, de minden olyan polgárnak is e honban, akik még mindig abban a hitben éltek, hogy ideológiai és emberiességi kérdésekben a mozgástér elengedhetetlen kelléke egy miniszterelnöknek.
Július közepén már érezni lehetett, hogy valami készül. Benne volt a levegőben, hogy hamarosan a helyére teszik a szobrot. Végül ez a nyár közepén, július 20-án történt meg, amikor aki csak tehette, nyaralt, s amikor a nagy meleg miatt lankadt a figyelem.
A szobrot, amelynek koncepcióját, szimbolikáját számos kritika és tiltakozó vélemény kifogásolta, végül mégis eredeti formájában állították fel a Szabadság téren – avatás nélkül, a nyilvánosság kizárásával. Nem felavatták, csak átadták. Éjjel, sötétben. Rendőröket vezényeltek a térre, hogy minden flottul menjen. Kordonok is voltak, nehogy kárt tehessenek benne a tiltakozók.
A sorozat legutóbbi két része itt olvasható.
