Bizonyos politikainak hitt „bombák” nem mindig robbannak fel. A legtöbbjüknek talán ugyanaz a sorsa, mint azoknak a második világháborúban ledobott repülőbombáknak, amelyek hetven-nyolcvan évig „döglötten” hevertek a Duna mélyén. Alacsony vízállás, vagy egy építkezéshez ásott gödör kellett ahhoz, hogy rájuk találjanak a markolók. Olyankor aztán jókora ribilliót okoznak, nagyobbat, mint annak idején, amikor tucatszám potyogtak az égből. A szüleim mesélték, amikor megszólaltak a szirénák, az emberek megvonták a vállukat, és lementek a legközelebbi légópincébe. Ha odaesett bomba, pechük volt, ha nem, valamivel később kijöttek és élték tovább az életüket.
Nincs értelme meglepődni, ha egyik-másik politikai bomba is „bedöglik”. Emlékszem, akkora durranásra számított az ellenzék, amikor néhány éve észrevették, hogy Lázár János karján egy értékes antik óra virít. Aztán azon csámcsogtunk hónapokig, mennyibe kerülhetett az a cucc, amiben Habony Árpád, akkor még jövedelem nélküli nem közszereplőt kapta lencsevégre egy fotóriporter. Talán ezzel egy időben pörgött Rogán Antal drága táskaügye is. Sokan azt gondolták, majd megkérdi valamelyiküket egy adóellenőr, tessék mondani, miből? De senki nem kérdezett senkit, és nem történt semmi. Mára, úgy tűnt, megcsömörlöttünk az ilyesmitől, vállat vonunk, kit érdekel miből vette?
Ám a napokban ismét előkerült valami ilyesmi. A kötcsei találkozó körül sündörgő újságíróknak és fotósok apraja-nagyja azon csámcsogott, milyen ruhát, cipőt, órát viselt Orbán Ráhel. Biztos voltam benne, hogy már a kutyát sem érdekli, hogy a kormányfőhöz közálló családtagok, barátok, politikustársak milyen drága holmikban parádéznak. Mindenki, aki nem vak és nem süket, pontosan tudni véli, melyiküknek, miből futja ezekre.
Döglött politikai bombák, gondolhatnánk. Bár ki tudja? Ha évek, évtizedek múlva, netán újra előkerülnek ezek a fotók, mint a rozsdás dunai bombák a víz alól, nem keltenek-e majd – akkor – jókora ribilliót bizonyos politikai körökben?
