Ötven évvel ezelőtt, az 1968. augusztus 20-ról 21-re virradó éjszaka a Varsói Szerződés öt tagállamának hadseregei átlépték Csehszlovákia határait, és megszállták az országot. A bevonulás nemcsak a prágai tavasz néven ismertté vált reformfolyamatnak vetett véget, hanem szertefoszlatta a csehszlovák nemzetiségi politika megújításának lehetőségét is – írja hosszabb összefoglalójában a pozsonyi Új Szó.
(…) A magyar kisebbség az ország cseh és szlovák lakosságához hasonlóan megdöbbenéssel fogadta és elítélte a katonai beavatkozást. A megszállást követő napokban a Csemadok (Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége) központi szervei, járási és helyi szervezetei, a csehszlovákiai magyar társadalom különböző csoportjai, a lapok szerkesztőségei sorra tették közzé az intervenciót elítélő nyilatkozataikat, amelyekben támogatásukról biztosították a csehszlovák állami és pártvezetést, s a rend és a nyugalom megőrzésére, valamint a megszállókkal való együttműködés elutasítására szólították fel a magyar lakosságot.
A megszállás elleni tiltakozó megmozdulásokban és tüntetéseken magyarok is részt vettek, s a megszállás 30 szlovákiai halálos áldozata között 3 szlovákiai magyar is található.
Az Új Szó – a szlovák és cseh napilapokhoz hasonlóan – napokon keresztül rendkívüli számokat jelentetett meg, a Csehszlovák Rádió pozsonyi stúdiójának magyar adása Gabonaváros néven illegálisan sugározta műsorait, a magyarlakta járásokban és városokban pedig magyar és kétnyelvű röplapokon tiltakoztak a megszállás ellen.
A magyar lakosság ellenségesen fogadta a magyar hadsereget is, s a megszállás elleni tiltakozásaiban kifejezésre jutott amiatti csalódottsága, hogy a katonai akcióban a kádári Magyarország is részt vett.
Amint azt a Dunatáj című komáromi hetilap augusztus 29-i számának egyik írása megfogalmazta:
„A csehszlovákiai magyarság számára külön keserű csalódás, hogy a megszállók között itt vannak a magyar néphadsereg katonái is. Fájt, fáj és fájni fog. (…)
A megszálló magyar hadsereg legfőbb vezetése elárulta a csehszlovák–magyar barátságot és külön megbántottak bennünket: csehszlovákiai magyarokat. Külön tragédia a nagy tragédiában.”
A katonai beavatkozás, illetve az azt követő visszarendeződés a nemzetiségi törekvések sorsát is megpecsételte. A prágai nemzetgyűlés 1968. október 27-én elfogadta ugyan a 144/1968. számú nemzetiségi alkotmánytörvényt, amely formálisan rögzítette a legalapvetőbb kisebbségi jogokat, az utolsó pillanatban módosított jogszabályból azonban a normalizáció vezéralakjává előlépett Gustáv Husák utasítására kiiktatták a nemzetiségek önigazgatását, gazdasági és kulturális egyenjogúságát, valamint az arányos képviselethez való jogát szavatoló részeket. A beavatkozás annyira váratlan volt, hogy először még az Új Szóban is a jogszabály eredeti, módosítatlan szövege látott napvilágot, s csupán több mint egy hét elteltével a módosított, végleges változat.
A Husák nevével fémjelzett normalizációs rendszer a prágai tavasz valamennyi vívmányát felszámolta. Eltávolították tisztségükből a Csemadok reformkommunista vezetőit is, az egyesületet pedig – mintegy büntetésképpen – még a politikai pártokat és társadalmi szervezeteket tömörítő Nemzeti Frontból is kizárták. Nem tartotta be a hatalom a megcsonkított nemzetiségi alkotmánytörvényt sem, s azt a normalizáció húsz éve alatt lényegében csupán a kisebbségi jogok korlátozására irányuló törekvések eltakarására használta.
Az Új Szóban megjelent írás szerzője Popély Árpád történész, a Selye János Egyetem docense és a Fórum Kisebbségkutató Intézet tudományos munkatársa
