A mindig elegáns, mindig közvetlen, és mindig aktív Lázár Egon 96 éves írópalántának aposztrofálva magát, dedikálta nekem a Corvina Kiadónál megjelent, Ráadás című, Újabb visszapillantások alcímű kötetét. Tény ami tény, a jeles színházi ember, aki évtizedekig dolgozott a Víg hamar élő legendává váló gazdasági igazgatójaként, és aki még most is akár naponta bejár gazdasági tanácsadóként, 91 esztendős volt, amikor megjelent első, Visszapillantó című kötete.
Mit mondjak, bőven van mire visszapillantania. Az Operaházban is tevékenykedett, a Déryné Színházban és a Vidám Színpadon is gazdasági igazgatott, évtizedekig volt a Vígszínház meglehetősen szeretett gazdasági igazgatója, ami lássuk be, hogy ebben a pozícióban nem csekélység.
Nem feltétlenül a pénzügyesekért szoktak rajongani a teátrumokban.
De hát Lázár sem a számlákért, az anyagiakért volt oda, ő azért jár be mind a mai napig gazdasági tanácsadóként rendszeresen a munkahelyére, mert a színházért rajong. Egyszer bevallotta nekem, hogy az egész gazdasági igazgatásban, amit még jócskán a nyolcvanon túl is csinált, és sportot űzött abból, hogy nem lifttel, hanem gyalog ment fel az irodájába, a legjobban azt szereti, amikor premiereken, meg az utánuk következő banketteken diskurálni lehet színésszel, rendezővel, műszakival, a közönség tagjaival, mindegy is, hogy kivel, de valami köze legyen a színházhoz.
Aminek varázsa Egont, hiszen mindenki így szólítja, aki kicsit is ismeri, már hadifogságban elkapta, többedmagával, rendszeresen kabaréjeleneteket játszott társai meg a tiszt urak szórakoztatására. És ez bizony a túlélés eszköze is volt, mert mondjuk Hacsek és Sajó jelenetében nem kávét ittak, hanem levest írtak be fogyó kellékként a szituációba, és azt mindig meg is kapták, játék közben pedig bekebelezték.
Az oroszok őt mutogatták mintapéldányként, hogy na lám, lám, milyen makkegészségesen lehet tőlük hazatérni hadifogságból.
Az már a mostani könyvből tudható, hogy azért színházfelújítás okozta megpróbáltatások régebben eredményeztek infarktust is, meg nem is olyan régen rákos daganatot is le kellett gyűrni, de változatlanul nem mulaszt el egyetlen premiert sem a Vígben és a Pesti Színházban. Az igaz, hogy a harmadikra való gyalogos felmenetel már nem megy, kedvenc sportjával, a tenisszel fel kellett hagynia, meg lett egy feltehetően nem kívánt társa, egy bot is, nélküle már nem jár sehová. De változatlanul elegáns, frissen vasalt, tipp-topp, az öltönyhöz nyakkendő is adódik, hiszen a mindig nagyon rendben lévő külső elegáns belsőt takar, azt a fajta magával rendben lévő, művelt úriembert, akiből alig-alig akad már mutatóban.
A mondatai is ilyenek. Kicsit pedánsak, de mesélőkedvvel teliek, amit tapasztalhatunk élőszóban is. A légben elszálló anekdoták közül újra rögzült a papíron egy szép adag.
Gyerekkorról, barátokról, kollégákról, rendkívüli színházi esetekről, akár balesetekről, dicsőséges vendégjátékokról, ünnepi alkalmakról.
Ott van mögöttük egy remek színházi ember minden tapasztalata, aki nem csukta magát számok közé, soha nem vált bürokratikus aktakukaccá, ezért nem lehetett átverni, mert pontosan tudja, mi és ki mennyit ér, legyen szó díszletről, vagy gázsiról.
Előfordul más színházakban is premiereken. Változatlanul kíváncsi. Hajtja a vére. Szereti az életet, szereti az embereket, akik ezt megérzik és viszont szeretik.
