A Kossuth-díjas, nagy művész, Lázár Kati életműdíjat vett át a színikritikusoktól, azon a gálán, a Budapest Bábszínházban, ahol az évad legjobb teljesítményeit honorálták. Meglepetésként bejött Ascher Tamás, Babarczy László, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor a színpadra, akik sokat rendezték őt, és a maguk ironikus módján kedvesen szépeket mondtak róla. Kicsit eltörött a mécses. De aztán Lázár is visszanyerte szókimondó szarkazmusát.
Amióta csak ismerem, egy őserő, energiabomba, akár nyers, de ugyanakkor roppant érzékeny, ömlik a szájából a szó, nagyhangú vagány és szorongóan skrupulusos. Szóval ellentétek feszülnek benne. Lehet, hogy nem jó ez egy embernek, de jó lehet a színésznek. Mindenféle érzelmet megél, így bőven tud bármihez magából meríteni. Azt szokta mondani, hogy ő komikus tragika. És ez bármilyen szokatlan, azt hiszem fölöttébb igaz. A nagy komika és a nagy tragika keveredik benne. Komédiázik, de közben megríkat. Nevettet, de közben akár fájdalmat érzünk.
Hatalmas a lelke. Belefér csaknem minden ember, és valamennyi állat, fű, fa, virág. Természetimádata elementáris. Spiritualitása szépen fejlett. Lánya, a parádés színész, Jordán Adél remekül parodizálta is ezt a nyáron, az egykori szerelméről, Fenyő Ivánról szóló előadásban. Adél és Kati különben is egymás nagy kritikusai. A spiritualitásba való feledkezés tán a félelmek csitítására is szolgál. Olykor elhatalmasodó félelmeit zsidó létével magyarázza, onnan való átöröklött rettegéssel, hogy apai nagyszüleit elgázosították. Úgy gondolja, hogy ez akár hetedíziglen hathat, és igencsak parázott attól, hogy a lánya is örökli, de szerencsére rá inkább édesapja, Jordán Tamás felszabadultsága ragadt. Egyébként Jordán igazgatóként különdíjat vehetett át az általa alapított szombathelyi Weöres Színház első tíz évéért. Adél pedig a legjobb mellékszereplő díját érdemelte ki az Ascher Tamás Háromszéken című produkcióban nyújtott teljesítményéért. Lehetett együtt örülni.
Lázárt persze különösen ünnepelte mindenki. Elképesztő ovációban, hatalmas tapsban volt része a színpadon, és a színház előterében, a borozgatáskor, pogácsázgatáskor, rétesezéskor pedig szeretetteljes szavakban, puszik garmadájában. És persze azt is kívánták többen, hogy még temérdek ideig láthassuk őt a deszkákon. Szerencsére láthatjuk, ráadásul két monodrámában is, mindkettőnek Orlai Tibor a producere, aki különben a kritikusok díjátadó gálájának is a szponzora. Az egyik monodráma, az Erzsike című, a kiváló riporter, Lengyel Nagy Anna által „talált” történet, ami a Mozsár Műhelyben látható. Ebben Kati vasakaratú, csaknem minden szempontból hátrányos helyzetű parasztasszony, aki szívóssággal, hittel, energiával, rettenthetetlen akarattal, életre pumpálja a lányát, pedig a kórházban már lemondtak róla.
Sok nehéz sorsú embert játszott, az elesettek, kitaszítottak, szegények, az egyik fő „szakterülete.” A kisemberben is meglátja a formátumot. De persze igencsak tud nagy embert is játszani. Például Jászai Marit. A Kripli Mari, amit ő szerkesztett Jászai Mari naplója alapján, és az Örkény Stúdióban talált hozzá megfelelő helyet, eddigi pályájának összegzése. Ebben aztán, ha csak részletek erejéig, lehet például Élektra, Médeia, Stuart Mária, de lehet profán, már-már tenyeres-talpas, nevettethet, sőt röhögtethet, ahogy belefér.
Mint mindig, ezúttal is magától értetődően természetes, ahogy ez a civil életben is így van, soha nincs benne semmi csináltság, utálja, ha valaki mórikálja magát, széllel szemben, kilométerek messzeségéből megérzi a hamisságot. Sok a hasonlóság közte és Jászai között. Egy nagy színésznő játszik nagy színésznőt, egy nehéz ember nehéz embert. Lázár nem könnyű természet. Az életben tud szétszórt lenni, dekoncentrált, és sok mindent a lelkére vesz. De színházban mindig összekapja magát, abszolút koncentrál. Egy irányba mozgósítja fogyhatatlannak látszó energiáit, amikről letargikus pillanataiban azt gondolja, hogy igencsak fogyóban vannak. De lehetetlenség, hogy elfogyjanak, mert Lázár Kati kell nekünk, a deszkákon és emberként egyaránt, és ezt ezen a díjátadó ünnepségen abszolút érezhette.
