A pazar színésznő, Vári Éva éppen hatvan évvel ezelőtt lépett először színpadra. Ebből az alkalomból a Belvárosi Színházban nagyszabású gálaestet rendeztek a tiszteletére. Néha eltörött a mécses, vagy éppen hatalmasakat nevetett, amikor újabb és újabb kollégája érkezett a színpadra, és valami produkcióval rukkolt elő ajándékként. Ő pedig ült a nézőtér szélén, időnként meg is szólalt, megrendült vagy éppen örömteli arcát kivetítve láttuk.
Tavaly megvonta magát tőlünk. Az Aranytó című produkcióban, Benedek Miklós parádés partnereként, elbúcsúzott a budapesti publikumtól. Azt mondta, elég volt, fáradt, 59 éve van a deszkákon, a színház elrabolta őt az élettől, pihenni akar, koncertre járni, amit annyira szeret, élvezni a pécsi, kertes házát, olvasni az ott felhalmozott könyveket. Jó, azért Pécsett elvállalt egy helyes bulvárvígjátékban egy szerepet, és évad végén pedig lesz premierje a Pécsi Harmadik Színházban. Lett volna más ajánlata is, de azt mondta, köszöni szépen, nem ezért jött haza. És tényleg nem játszott mást. Állítólag ezen az estén, amit Cseh Andrea Izabella, és a Három Holló Kulturális Központ szervezett, is kikötötte, hogy ő a nézőtéren akar dekkolni.
Eszembe jut a színészóriás, Bessenyei Ferenc, aki az élete végén már nem nagyon játszott, de a felesége unszolására még néha elment vele színházba. Ilyenkor öblös hangján gyakran azt mormogta félhangosan a szünetben, hogy mit keresek én a nézőtéren!? Vári, most úgy tűnik, tényleg ott akar lenni. Kezdéskor sem a színpadra jön be, hanem oldalról, a nézőtérre érkezik, a konferanszié feladatokat ellátó Bercsényi Péterrel, aki fölmegy a deszkákra, Vári pedig lehuppan a zsöllyébe. De ott gyakran azért reflektorfény vetül rá, hiszen így lehet kivetíteni, hogyan is reagál bizonyos produkciókra. Az Örkény Színházból Bíró Kriszta és Takács Nóra Diána meg az operaénekes Bódi Nóra énekelnek neki, akár átírt szövegű dalokat, amik így rá is vonatkoznak. Szintén az Örkényből, naná hogy a zeneszerzéssel is foglalkozó Máté Zsolt is dalra fakad majd, de öltönyösen székeket, kottákat is pakol, díszítői feladatokat is ellát, kellően mókás fapofával.
Parti Nagy Lajos arról beszél, hogy direkt miatta és Kulka János miatt vállalta el a Hat hét, hat tánc fordítását, ami amúgy egyáltalán nem tetszett neki, de megpróbált számukra jól játszható darabot fabrikálni belőle. Spiró György mesél arról, hogy amikor a Kvartett című darabjával Finnországban vendégszerepeltek, és felmondta a szolgálatot a szöveget finnül kivetítő masina, még elképesztőbben játszottak a szereplők, és, hogy az ilyen színészek miatt érdemes darabot írni. Vári ebben a tragikomédiában az örök lúzer, egyről a kettőre jutni nem képes, nylon köpenyes anyát adta, akinek nincs is nagyon más szándéka, mint valahogyan, szűkösen, túlélni mindent.
Lang Györgyivel sokat játszott a pécsi teátrumban, ő Falusi Mariannal a Chicago című musicalből énekel, abból a darabból, ami Várinak is kiugró sikert hozott. Gergely Róbert pedig, akivel szintén együtt szerepelt Pécsen, felidéz egy igen csak szerencsétlen, közös, komlói haknit, és a Cigánykerékből énekel, amiben Vári frenetikusan, felejthetetlenül, szokásos módján energiabombaként, de mégis fájdalmas érzésekkel telien, ugyanakkor a rá jellemző fanyar humorral, alakított egy öregedő színésznőt, aki megretten attól, amit a tükörben lát.
Nehéz elmesélni mi minden történt, ki mindenki lépett fel. Fullajtár Andrea például azért énekel Marlene Dietrich dalt, elegánsan, búgó hangon, mert Edith Piaf Vári emblematikus szerepévé vált, egész habitusa, lefegyverző őszintesége, mélyen érző lénye, rokon vele. A kárpátaljai születésű Szűcs Nelli a Nemzetiből, amiatt énekel oroszul, mert Vári sokat dolgozott együtt a jeles rendezővel, Galina Volcsekkel, aki szép levelet is küldött neki. Polyák Lilla Vári rajongóként fakad dalra.
Az este végén csak felment az ünnepelt is a színpadra, és zenekíséret nélkül énekelve volt fájdalmas, megható. Lett volna még egy slusszpoén, hogy ő, aki Kossuth-díjas, de diplomája nincs, megkapja ezt a nagy nyilvánosság előtt, Hegedűs D. Gézától, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektor helyettesétől, akinek viszont először ment a Bíborsziget rendezése közönség előtt a Pesti Színházban, így nem ért át időre. Az est végeztével, még a színház előtt álltunk, amikor loholva megérkezik. Így Vári a színfalak mögött, örökifjú korában, vált diplomás színésszé. De hát fantasztikus pálya van mögötte, és váltig merem remélni, hogy előtte, így ő enélkül is nagy színésznő.
Ramazuri, buli van a Pesti Színházban. Vásott kölykökként randalíroznak, üdítős palackokat dobálnak nekünk a színészek, mi pedig vissza nekik, és még kunsztokat is elvárnak tőlünk, hogy legalább közelre tudjunk olyan ügyesen dobni egy-egy palackot, hogy az a talpára álljon. Amúgy a Vecsei H. Miklós által írt, ifj. Vidnyánszky Attila által rendezett, Kinek az ég alatt már senkije sincsen című produkción vagyunk, ami Arany János életéről szól, 13 képben.
Arról, hogy Arany hány palackot dobált az életében, valószínűleg nincsenek megbízható adatok. Így aztán tőlem a szünetben többen meg is kérdezik, ki felháborodva, ki röhögve, hogy ennek az egész purparlénak mi köze van a témához? Van, akinek a felesége haza akar menni, de a férjura ráveszi, hogy maradjanak. Más imádja ezt az egészet, azt mondja, mindig örül, ha valami más, mint a megszokott. Erre jön a riposzt, hogy ma már mindenki mást akar csinálni, és ez is lehet fárasztó.
Van az az előadás, amiről a kutya nem beszél a szünetben, meg utána se nagyon. Ez viszont a premier szünetében alaposan beszédtéma volt, ami igencsak jó. Azt jelenti, hogy nem érdektelen, amit láttunk, nem untuk halálra, megmozgatta a fantáziánkat. A vásott kölyökként való viselkedésmód, amire a publikumot is iparkodnak rávenni, azért is lehet, hogy mindazokban eloszlassák a félreértést, akik úgy gondolták, hogy a talapzaton álló, szoborként tisztelt Aranyt fogjuk ünnepelni, bágyasztóan ünnepélyes módon. Ha úgy tetszik, Arany happening részesei vagyunk, amit korabeli elbeszélésekből, naplórészletekből, versrészletekből, ebből-abból állított össze Vecsei H. hasonlóan, ahogy ezt a Mondjad, Atikám című, József Attiláról szóló, monodrámája esetében tette, amit maga is játszik remekül, ugyanitt. Abban nagyon mélyre ás már rögtön az elején, és eljut a pokol dermesztően lidérces legaljára. Most sokkal könnyedebben indít, és a második részben mélyül és mélyül, de nem jutunk hideglelős mélységekbe, akkor sem, amikor Arany már barátja, Petőfi halála, a világosi fegyverletétel, lánya elhunyta után begubózik, visszavonul híressé vált kapcsos könyvével a margitszigeti magányába.
A sok fiatal közé bejön Hegedűs D. Géza. A játszók közül valaki el is rikkantja magát, hogy csituljanak a többiek, hát mégiscsak itt van Hegedűs D. Géza. Ő a Tanár úr, régi korok tudója, aki közli a tényeket, okítóan magyarázza az eseményeket, amelyekbe olykor kicsit elvegyül, de leginkább ott dekkol a színpad szélén, és közbe-közbeszól. A többiek pedig rajcsúroznak, ahogy belefér, a nagyszalontai vidékiséget érzékeltetve még egy hatalmas műanyag tehenet is felcipelnek a deszkákra, ehhez a közönség segítségét is kérik, csakúgy, mint a lehurcolásához. Arany vándorszínészi nekibuzdulása, meg tanítóként, mezítlábas gyerekekkel színjátszókör alakítása, hálás táptalaj a komédiázáshoz, a fantázia belódulásához. Van jóízű hülyéskedés rendesen. Mint a Vecsei H. által átírt, ugyancsak ifj. Vidnyánszky által rendezett, Liliomfi esetében, meglehetősen szemléletessé válik a színházimádat, az iránta való elkötelezettség. Felvillanyozó látni, hogy a fiatal színészek ennyire odaadóak a hivatásuk iránt. Energiáért, lendületért, tettvágyért igazán nem mennek a szomszédba.
De még a produkció elején is vannak poétikus, fájdalmas pillanatok, például, amikor Arany kiskorában leég a házuk, és ezt levegőben libbenő bábokkal játsszák el. A színészek több szerepet adnak, ez is növeli a diákos jelleget, amibe sok minden belefér, irigylésre méltóan nagy a produkció szabadságfoka. Hegedűs D. néhányszor el is kurjantja magát, hogy ez ifjúsági előadás!
Kiemelten erőteljes az a jelenet, amikor Nagyszalontán, az otthonában meglátogatja Aranyt Petőfi. Ebben a szituációban Ertl Zsombor Arany, de játssza Gyöngyösi Zoltán is, Wunderlich József pedig Petőfi. Remekül érzékeltetik, hogy mennyire homlokegyenest más emberekről van szó, és mégis valahogyan egy húron pendülnek, vérbeli barátok.
A szünet után jobbára annak vagyunk tanúi, hogy Arany fokozatosan kiiratkozik az életből, Petőfi pedig végül szobortalapzatra kerül, és az avatóünnepségen halálán túl is jó barátja mondja a beszédet. Ekkor már fuccs a telivér jókedvnek, az örömmel teli színpadi viháncolásnak, ízelítőt kapunk abból, milyen az, amikor valaki magába roskad, búcsúzik a földi léttől.
A szó gyakran zenével vegyül, Kovács Adrián egyfolytában ott ül a zongoránál. De a színészek sem restek hangszert venni a kezükbe, ahogy attól sem ódzkodnak, hogy táncra perdüljenek, Berecz István koreográfus intenciói szerint. A groteszkbe hajló látványvilágot Vecsei Kinga Réta tervezte. A színpadon mindenki teljes erőbedobással van jelen. Szilágyi Csenge, Zoltán Áron, Csapó Attila, Tóth András, Reider Péter, Antóci Dorottya, Rudolf Szonja, Dino Benjámin, Ökrös Olivér, Mátyus Károly, Maksi Marcell beleadnak apait-anyait. Látszik, hogy valamennyien azonosulnak azzal, amit csinálnak, ide nekem az oroszlánt is mentalitással vesznek részt a játékban.
Azon persze tényleg lehet vitatkozni, hogy mennyire alaposan ismeri meg Aranyt valaki ebből az előadásból, az azonban igencsak valószínű, hogy a színházi élmény alapján sokaknak kedvük támadhat ehhez.
Hegedűs D. Géza, a kiváló színész, rendező a gazemberségnek szinte minden zegét-zugát feltérképezte, elképesztő, hogy hány undorító alakot játszott el. Azt mondja, úgy kell megformálnia ezeket a figurákat, hogy tiltakozást váltson ki a szörnyűséges akarnokok, zsarnokok, antiszociális és erkölcstelen lények ellen. Miközben a Hallgatni akartam előadásában Márai Sándort testesíti meg, aki a gerincesség maga.
Most mutatták be A hentes, a kurva és a félszemű című Szász János filmet, amiben Te játszod a hentest, és húsz kilót híztál miatta. Miért érezted, ennek a szükségét, nem tudtad volna ezt a szerepet eljátszani a normál testsúlyoddal? Vagy netán a külsőddel is éreztetni akartad, hogy ez egy tahó, agyban és testben egyaránt elzsírosodott ember?
Bárhogy el lehetett volna játszani ezt a figurát, de a forgatókönyvben így volt megfogalmazva. Azt gondoltam, nem véletlenül írta azt Szász János, hogy formájában is valami olyan alak legyen, mint amilyen a lelke, mint ahogyan éli az életét. Nekem ez izgalmas játék volt, nagyon komoly kihívás. Mikor megkaptam a forgatókönyvet és utána János kiválasztott a szerepre, akkor körülbelül volt egy esztendőm arra, hogy ezt a 115 kilót elérjem és természetesen ez alatt, meg a próbák idején igyekeztem ezt a vaskos, epikureus alakot összerakni. Nagyon izgalmas volt. És aztán az én első forgatási napom hajnalán, már jelmezbe beöltözve, ott ülve a fodrászok keze alatt, megcsináltuk a fejét is, Jánossal együtt,
Kodelka Ferencnek. Addig hosszú hajú, szakállas fickó voltam, de azon a reggelen tar kopaszra nyírták a fejemet. Maradt egy bajusz, amit kackiásra kanyarítottunk, így nyerte el Kodelka Ferenc a végleges formáját, egy tar kopasz, vastag nyakú, 115 kilós, hihetetlen erőteljes fickó lett. Ez a külső nagyon hozzásegített ahhoz, hogy lélektani szempontból is rátaláljak valahogy erre az emberre. Nem kerestem konkrét mintát hozzá, de meg kell mondanom neked, hogy az a gyerekkori környezet, ahol én felnőttem, a Nyírség rétközi régiójában, még azért őrizte valamennyire az egykori feudális viszonyokat. Láttam ilyen fazonokat, előttem sokféle minta van, volt emlékképem, érzelmi élményem ahhoz, hogy megteremtsek egy ilyen alakot.
Mostanában, amikor vissza akarnak hozni bizonyos történelmi időket, ez a figura óhatatlanul a hatalom jelképévé is válik, egy olyan kiskirály, aki basáskodik a környezetén.
Basáskodik, a függvényében él rengeteg ember, egy feudális nagyúr, aki alatt szinte jobbágyok, cselédek teszik a dolgukat. Egy igen erős, markáns jelenet, amikor a film egyik drámai pillanatában azt mondja, menjetek a dolgotokra, ki van rúgva mindenki, mert eladtam a húsfeldolgozó üzemet. Ott állnak megrettenve az emberek, magukba rejtett bosszúvággyal. Az a szörnyű ebben az egészben, hogyha végiggondolom a másfél évszázados, lassan modernizálódó magyar történelmünket, akkor itt a fő vonulat mégiscsak az, hogy valahogyan ez a feudális viszony, bárhogy is változzon a társadalmi környezet, azért ez megmaradt. Elpusztították ugyan a nagybirtokrendszert, az urakat elkergették, de a szolgák ottmaradtak és ugyanilyen alá-fölérendeltségben voltak kénytelenek élni a későbbiekben is. Mind a mai napig ez a vonulat tart, újra megteremtődtek a nagybirtokok, rengeteg világ szélére sodródott, kiszolgáltatott ember van, akik most is napszámba kénytelenek menni, és a helyzetük, társadalmi beágyazottságuk érdemben nem változik. Kitörni szinte lehetetlenség, mintha kasztrendszerszerű megátkozottság lenne ebben. Hiába indult ezzel párhuzamosan egy nagyon vékony, törékeny polgárosodási folyamat, ami a városokra jellemző, a polgárságot összefogó, reprezentáló értelmiség mindig nagyon megsínylette a történelmet. Bűnbaknak volt kikiáltva vagy emigrációba kényszerült, különösen a progresszív része, akár bebörtönözték őket.
Most pedig az értelmiség jelentős része egzisztenciálisan is csaknem lenullázódott, miközben a túlnyomó többségük még kussol is, nem meri hallatni a hangját.
Igen, mert nagyon kiszolgáltatottá vált.
A Vígszínházban a Hamlet előadásán belül eljátszod a főbasáskodót, Claudiust, aki nem ismer se istent, se embert, és eljátszod az atyja szellemét…
Aki trónfosztott, kifosztott és a szerelmétől, a feleségétől is megfosztott ember.
Igen izgalmas lehet megformálni a két végletet.
Ez így van. Tulajdonképpen mondhatnánk azt, hogy ez egy ember két arca, lehetnének akár ikertestvérek. Olvashattuk Örkény Istvánnál, sőt Thomas Mann-nál még korábban, hogy eredendően, morális szempontból nincs meghatározottsága az embernek jóra vagy rosszra. Mindig a történelmi helyzetek, társadalmi szituációk, szociológiai viszonyok állítanak döntési kényszer elé embereket, és ezekben a pillanatokban dől el, hogy mit választanak, választhatnak így és úgy. Ez lényegében két arca is az embernek.
Manapság gyakran azt érzi az ember, hogy csak kényszerhelyzetek között választhat.
Hiába van külső kényszer, akkor is az ember a belső erejére támaszkodva megpróbálja egy talpalatnyi helyen is azt képviselni, amitől nem tud szabadulni. A szellemet nem lehet megerőszakolni, bár behódoltatható. Az ember egyetlen elvehetetlen értéke a szakmai tudása, a műveltsége, azok a képességek, amikkel egyedi módon csak ő rendelkezik. A nagyszüleimnél, szüleimnél is azt láttam, hogy olyan nincs, hogy az élet megerőszakoljon minket, akkor saját hajunknál fogva kihúzva magunkat a gödörből, talpra állunk és tesszük a dolgunkat. És ahol csak egy kicsi rés van, ott fényt is tudunk sugározni.
Sokan azt mondják, hogy gyerek van, család van, muszáj eltartani, muszáj megélni, létezni, és akkor szinte törvényszerűen hajlik a gerinc, megideologizálják, hogy az tulajdonképpen nem is hajlott, pedig esetleg már össze is tört.
Nézd, sokszínű, rendkívül gazdag az a társadalom, amiben élünk, látom én is a kiszolgáltatottságot. Akiknek erre módjuk van, ezeknek a kiszolgáltatott társadalmi rétegeknek a nevében meg kell szólalniuk. Legyen ez a megszólalás egy előadás, irodalmi mű, tényfeltáró cikk, tanulmány. Az ember nem dimenzionálhatja túl a lehetőségeit, a maga lehetőségein belül viszont amit lehet meg kell tennie.
Te most már a gazemberségnek szinte minden zegét-zugát feltérképezted, elképesztő, hogy hány undorító alakot játszottál el. Sütő András darabjában, az Álomkommandóban magát a koncentrációs táborban embereken aljas módon kísérletező Mengelét is. Miközben pedig monodráma formájában, a Hallgatni akartam előadásában, Márai Sándort testesíted meg, aki a gerincesség maga.
Ő a polgári erkölcsiség magas fokát próbálja sugározni. Az én dolgom színészként az, hogy a világot, az emberi viszonyokat a lehető leggazdagabban megmutassam a közönségnek. Akkor szolgálom legjobban a humanista gondolkodást, ha olyan szélsőségesen és végletesen tudok megfogalmazni egy undorító alakot és olyan bonyolultan, amennyire csak lehetséges. Az érzelmi, szellemi megjelenítésükkel úgy kell élményt nyújtsak a színpadon, hogy ez gondolkodásra, ha úgy tetszik, ellenállásra késztesse a normális erkölcsi érzékkel rendelkező embereket. Tiltakozást váltson ki ezek ellen a szörnyűséges akarnokok, zsarnokok, antiszociális és erkölcstelen lények ellen. Azzal tudok segíteni, ha ezeket az alakokat maximálisan, a legteljesebb mértékben próbálom megmutatni. Ez válthatja ki az erőteljes ellenállást.
A humánum jegyében mutatod föl ezeket a rémes alakokat?
Igen, és a bátorság meg az ellenállás érdekében.
De a Márai előadásodban is benne van, hogy igencsak nagy a farkasvakság, amikor a németek már elfoglalták Ausztriát, Budán akkor is békésen sétálgattak az emberek a várban, beültek ebédelni azzal, hogy ó, ez a szörnyűség idáig úgysem ér el. És most is azt lehet tapasztalni, akkor is, amikor már üvölteniük kellene sokaknak, hogy szinte mindenki viszonylag csendben elvan. Mintha szemellenzőt tettek volna föl, miközben nyilván észlelnek temérdek mindent, hiszen már lehetetlen nem észlelni.
Ez mind igaz, de Márai arról is beszél, hogy minden az időbe van beágyazva. Persze ő is beszél arról, hogy volt, aki már reggel csomagolni kezdett, és nem csak Bécsben, az anschluss pillanatában. Volt, aki pedig végigküzdötte vagy szenvedte azt az iszonyú évtizedet, amiben a hatalommal rendelkező emberek folyamatosan romboltak, gyilkoltak. Általában az a megfigyelésem, hogy az emberek tűrőképessége igen erőteljes, de kiszámíthatatlan. Egy valamivel nem tudnak kalkulálni, hogy mindenki emberből van. A tűrőképesség szerintem egyenes arányban van a megalázottsági fokkal. A méltóság és a szabadság elvesztésének fokozatával. Akik gőgjükben, elbizakodottságukban nem számolnak ezzel, azok elfelejtik, hogy minden pusztul, bomlik, változik. Ha akarják, ha nem, akkor is újjá formálódik a világ.
De hát vannak, akik azt gondolják, hogy a történelmet átírhatják, a kerekét visszafordíthatják.
Ez ideig-óráig megtehető, de én most már olyan korosztályokat tanítok, akik a ’90-es évek elején születtek, nekik már minden történelem. Számukra már dühítő, fölfoghatatlan, és nem is akarják érvényesnek tekinteni ezt a gyűlölködő világot. Szeretnének ettől megszabadulni, elrúgni maguktól, és teremteni egy új, teljes mértékben szabadságra alapuló világot. Ami most van, el fog múlni, meg fogják haladni a nemzedékek, mert elviselhetetlen számukra. Ezt nap, mint nap tapasztalom.
Túl sokan vannak olyanok, akik begubóznak, magukra zárják az ajtót, nem látnak, nem hallanak, a tévében is esetleg csak sportot néznek. Egy ilyen figurát is eljátszol Spiró György Kvartett című darabjában.
Ez az alak nem hajlandó a saját múltjával szembesülni.
De a jelennel sem.
Persze, képtelen a kommunikációra. Azért nem akar szembesülni a jelennel sem, mert akkor be kellene vallania hozzá a múltját. Azt pedig nem hajlandó, mert retteg, hogy amiatt felelősségre vonják.
Igencsak sok az elhallgatás.
Erről van szó. Ezért bízom én abban az új nemzedékben, amelyiknek nincs mit elhallgatnia, letagadnia, megmásítania. Nekik nincs közük azokhoz a bűnökhöz, amiket az apák, nagyapák, dédapák elkövettek. Követelhetik, hogy most aztán teljes mértékben öntsünk tiszta vizet a pohárba. Fedjünk föl mindent. Ne legyen mód arra, hogy átírják, letagadják a történelmet, valamit is kisatírozzanak belőle.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.