Azért nekünk nagy szerencsénk van, hogy Szijjártó külgazdasági és külügyminiszter úr megnyugtatta szent hazánkért aggódókat: török barátaink megvédenek minket az embertelen terrorizmustól.
Március végén lepték el a hetedik kerületi postaládákat ezek a szórólapok. Kiadó nem volt rajtuk feltüntetve, így nem tudni, hogy ki írta a szöveget, hol nyomtatták ki fizette a nyomdaköltséget, valamint az azokat a postaládákba bedobó embereket.
Ami biztos, az április 8-i választás előtt voltunk néhány nappal, amikor Mohamed Hassan és családja, valamint harcosai eladó és kiadó lakásokat kerestek a környéken.
Aztán megvolt a választás. A Fidesz behúzta a kötelezőt, Mohamed Hassan és családja, valamint harcosai pedig eltűntek. Már nem kerestek eladó és kiadó lakást a környéken – talán, mert mindegyikük talált a családjának és harcosainak megfelelőt.
Ha így van, akkor nyilván ott élnek a környéken, talán a mi házunkba is jutott közülük egy-két családtag, vagy harcos. Én ugyan nem láttam őket a házban, de attól még persze ott lehetnek a március végén, április elején vásárolt lakásaikban. Nem vagyok otthon a nap minden órájában, nem láthatok mindenkit, nem észlelhetek minden mozgást, ezért aztán nem is állíthatom teljes bizonyossággal, hogy Mohamed Hassan és családja, valamint harcosai nem laknak valamelyik környező ház egyik lakásában.
Azért van egy gyanúm. Jelesül az, hogy Mohamed Hassan és családja, valamint harcosaik soha nem kerestek lakást a hetedik került házaiban. Akkor sem, amikor ezek a szórólapok ki tudja ki által –nem szeretünk fölöslegesen bíróságra járni, ezért a sejtésünket nem írjuk le – be lettek dobva a postaládákba.
Ez volt március végén. Legjobb tudomásunk szerint nyomozás is indult az ügyben, ám azóta nem hallottunk arról, hogy elkapták volna a szórólapok terjesztőit. Pedig, biztosan sokakat érdekel, vajon kik lehettek azok, akiket Mohamed Hassan és családja, valamint harcosai megbíztak azzal, hogy lakást keressenek a számukra. Megtalálta-e őket a rendőrség, különös tekintettel arra a tényre, hogy a legtöbb kapu környékén vannak kamerák, és ezen kamerák között több működő is akad. Nem lehet túl nehéz feladat beazonosítani a szólapozó embereket, majd megkérdezni tőlük, hogy ki adta a kezükbe ezeket a szórólapokat.
Ha ez megvan, lehet tovább lépni. Megtudni, hogy nyomtatták a lapokat, és megtudni, hogy ki volt a megrendelő.
Nem hinném, hogy az ilyen uszító szórólapok ügyében zajló nyomozás a fent leírtaknál sokkal bonyolultabb lenne. Főleg, ha szándék is társul ahhoz, hogy megtalálják a valódi elkövetőket.
Ez még Berlinben volt, de Sasha L. Alsó Szászországba költözött. Itt az egyik új barátja neonáciból dzsihád harcos lett.
Most ő is vádlott egy török és egy afgán fiatalemberrel együtt.
Ők változtatták az ifjú neonácit meggyőződéses dzsihád harcossá, aki csatlakozni akart az Iszlám államhoz, mely Szíria és Irak területén működik. Három barátja csak beszélt a dzsihádról, de Sasha L. hozzá is látott a bombák készítéséhez. A 26 éves Sasha L. bombákat gyártott otthon Alsó Szászországban. Az volt a terve, hogy elhelyezi a bombákat valahol közterületen, majd odacsalja a terrorelhárító szolgálatot arra hivatkozva, hogy iszlamista merénylet van készülőben.
A bombákhoz érkező terrorelhárítók Sasha L. tervei szerint felrobbantak volna, ám a rendőrség fülest kapott és letartóztatták az önjelölt dzsihád harcost, akinek a lakásában félkész bombákat találtak. Így lett ő az első számú vádlott abban a perben, mely neonácik pálfordulását mutatja: a muzulmán bevándorlók elleni harc után két német fiatal dzsihád harcosnak állt, hogy az Iszlám állam katonájaként a liberális demokrácia ellen küzdjenek hazájukban, Németországban.
