A hosszú ideig vérben fekvő, Hamlet által hirtelen mozdulattal leszúrt udvari kamarás, Polonius feltápászkodik holtából, a nyílt színen leveszi csuromvér gönceit, topisan kopott overált húz magára, és máris ő a sírásó, illetve tulajdonképpen két sírásó. Egy Shakespeare fesztiválon sok minden megtörténhet.
A Shakespeare fesztivál az idén Gyulán lényegében Hamlet fesztivál. Nap mint nap Hamlet előadásokat nézünk. Van Hamlet nagyban, teljes létszámú szereplőgárdával, a kis Kamaraterembe beszorítva, és van kicsiben, öt szereplővel, de a monumentális hatást keltő, valójában azért nem óriási, csak a masszív, fenséges kőfalak miatt mégis grandiózus Várszínpadon, és van három szereplővel ugyancsak, ez már szintén egy tenyérnyi pódiumon.
Shakespeare netán nem tudta mit csinál? Véletlenül írta annyi szereplővel a drámák drámáját, vitathatatlanul halhatatlan remekművét, amennyivel? Lehet tök mindegy a szereplők száma, ha végletekig redukáljuk őket, akkor nem sérül a darab? De bizony sérül, sérül azonban akkor is, ha meghúzzák a szöveget, mert nem akarnak 5 órányi előadást, amit ma már nehezen ülnének végig a nézők. A rendező ráadásul még értelmez is, netán saját elképzelései vannak, másokat pedig nem tart annyira fontosnak Shakespeare elgondolásai közül, szóval kiemel, mellőz, aláhúz vagy éppen súlytalanná tesz. Aztán lesz, ami lesz, a végeredmény vagy igazolja őt, vagy sem. Csinálhat orbitális, unalomba torkolló baromságot totális szöveghűséggel, és létrehozhat zseniális előadást úgy is, ha Shakespeare-t csak ugródeszkának tekinti.
Nehéz eldönteni, hogy a Jekatyaringburgból érkezett, nemzetközi hírű, Kolyada Színház névadója, Nikolai Kolyada, aki a díszletet is tervezte, a zenét is szerezte, és nem mellesleg játszik is a produkcióban, csak ugródeszkának használta-e darabot? Tény, ami tény, drabálisan meghúzta, kiirtotta a szöveg jelentős részét.
Elementáris mozgással helyettesítette, megtartva a nagy létszámú szereplőgárdát. Olyan az előadás, mint egy szintvégeérhetetlen pogánytánc, ami közben egyre följebb megy a pumpa, az adrenalin, mindinkább elszabadulnak az indulatok, és gátlástalanul előtör az agresszió. Már úgy is kezdődik a produkció, hogy rögvest a féktelen tivornyát látjuk, ha úgy tetszik, egyszerre a leölt király halotti torát és feleségének lagziját a gyilkosával. A tenyérnyi színpadot zsúfolásig betöltik, betáncolják, bemozogják a szereplők, a pusztítóan elszabadult indulataikkal, hiszen a jó király halálával, a gaz trónra ültetésével, a törvénytelenség került piedesztálra, ami kedvez a gyűlölködő erőszak tobzódásának. A zsenialitáshoz közelít az előadás, pedig a szöveg jó része „ugrott”.
A román Unteatru Hamlet előadásában már úgy éreztem túl sok minden ugrott. Nem egészen egy óra alatt végig nyargaltak a Hamlet történetén. Illetve nem feltétlenül nyargaltak, gyakran még így is komótosak voltak. Ők mindössze hárman voltak, nézőkként körbe ültük őket. Szerintem az volt a baj, hogy Alina Berzunteanu, Richard Bovnosczi, Peter Kerek túl fennköltre vették a stílust, akár már-már olyan öblös hangon szavaltak, mintha jókora színpadon lennének, amúgy ez ott sem túl szerencsés. A háromszereplős verzió plusz játéklehetőséget kíván, iróniát, öniróniát, ezzel a lehetőséggel is kevéssé éltek, így kissé egysíkú, számomra unalmas lett a produkció, miközben érződött, hogy jó színészek csinálják. Tán szükségük lett volna egy külső szemre, ugyanis saját magukat rendezték. Schilling Árpád már több, mint tíz éve, hamlet.ws címmel rendezett, máig műsoron lévő, izgalmas, ütős, háromszereplős verziót, Gyabronka Józseffel, Nagy Zsolttal, Rába Rolanddal. Az aztán nem unalmas egy percig sem!
A Gyulán látottak közül meglehetősen erőteljes a Hamlet, ki van ott? című produkció Angliából, a Flute Theater színeiben. Ebben az esetben öt ember abszolút betöltötte a Várszínpadot. Ők fenemód játékosak, profin használják a diákelőadások vérbő elevenségét. Alig van szükségük díszletre, jelmezre se sok, mai, egyszerű civil ruháknak megfelelő viseletekben lépnek fel. Szerepváltásaik tartalmat hordoznak, Kelly Hunter invenciózusan fantáziadús rendezésében. Ha ugyanaz a színész alakítja a zsarnok királyt, a hierarchiában középen lévő Poloniust, és a teljesen lent lévő sírásót, akkor ez megmutatja, hogy lehetünk egészen fent, de teljesen lent is, és akár fordulhat a kocka. Tom Chapman, Finlay Cormack, Stephen Kennedy, Batsheba Peipe, Katy Stephens nagy terhet vesznek a vállukra, de bírják, kitart az ötletességük, a szenvedélyük, fájdalmas és derűs pillanatokban egyaránt bővelkedik a remek előadás.
Ez mind igaz, de Márai arról is beszél, hogy minden az időbe van beágyazva. Persze ő is beszél arról, hogy volt, aki már reggel csomagolni kezdett, és nem csak Bécsben, az anschluss pillanatában. Volt, aki pedig végigküzdötte vagy szenvedte azt az iszonyú évtizedet, amiben a hatalommal rendelkező emberek folyamatosan romboltak, gyilkoltak. Általában az a megfigyelésem, hogy az emberek tűrőképessége igen erőteljes, de kiszámíthatatlan. Egy valamivel nem tudnak kalkulálni, hogy mindenki emberből van. A tűrőképesség szerintem egyenes arányban van a megalázottsági fokkal. A méltóság és a szabadság elvesztésének fokozatával. Akik gőgjükben, elbizakodottságukban nem számolnak ezzel, azok elfelejtik, hogy minden pusztul, bomlik, változik. Ha akarják, ha nem, akkor is újjá formálódik a világ.
A szín eléggé sötét, szürkén kilátástalan, zimankósan ködös, jelezve, hogy ridegség uralkodik a lelkekben is. De a miliőnél ridegebb a rútul trónbitorló Claudius, aki Hegedűs D. Géza elementáris alakításában maga a jégcsap, egy fagyos tekintetű zsarnok, még a szájszegletére is kiül a gonoszság, és ezt azért látjuk olyan jól, mert időnként vetítéssel kinagyítják lúdbőröztető alakját, taszító ábrázatát.
És hát amilyen szuggesztíven ezt Hajduk Károly a színpad elején, velünk szembefordulva mondja, attól tényleg megáll a levegő, se egy köhintés, se egy székreccsenés, valóban néma, döbbent a figyelem, mert annyira arra rímel, amiben létezni vagyunk kénytelenek. Persze lehet azt vitatni, vagy akár fel is háborodni, hogy a fenébe kerül Shakespeare-be József Attila?! Hát úgy, hogy a színésznek, meg a színháznak pontosan arról kell beszélnie amiben élünk, meg amit legeslegbelül érzünk, és ez most bizony éppen ilyen. Azt már én is megkérdőjelezem, hogy az egérfogó jelenethez miért kell nézőket feltuszkolni a színpadra, amikor nincs kitalálva, hogy ők mit csinálnak és velük mit csinálnak. No, jó, persze nézik a jelenetet, de semmivel nincsenek közelebb hozzá, mint a nézőtér első két sorának jobboldalán ülők, aztán meg nem tudják, mikor és hol kell lemenniük a deszkákról, ez így suta, és csöppet sem erősíti azt az agora jelleget, ami a feltehető szándék. Némiképp vitatom a vízben való dühödt tapicskolást, birkózást is, a sokadik ilyen, valami mást kellene már kitalálni, bár kétségtelen, hogy Ophelia, ezúttal Réti Nóra alakításában, vízbe fullad, így aztán csak van némi indokoltsága ennek.
