Be kellett zárni a Fővárosi Állatkert emberszabású házát, mert az állatkert látogatói nem hagyták békén a gorillákat. A gorillák mindig is érdekesek az emberek számára, mert majdnem olyanok, mint mi, de „mi, szerencsénkre, mégsem vagyunk olyanok, mint ők.”
Ráadásul karácsony előtt nem sokkal egy gorillabébi is született az állatkertben, ami fokozta a gorillák iránti érdeklődést. Az állatkert dolgozói ugyan kérték a látogatókat, hogy viselkedjenek normálisan, és ne zavarják az újszülöttet és édesanyját, ám nem hatott a kérő szó. Hiába érveltek, hogy a gorilláknak pihenésre, nyugalomra van szükségük, bunkóékat mindez hidegen hagyta. Kopogtattak az üvegen, vakuztak rendületlenül, nem hagyták békén a gorilla-családot.
Nem a gorillák az egyedüliek, akiket ily módon zaklatni szoktak az emberek. Egy, a ketrece, vagy a kifutója sarkában pihenő állat nem elég érdekes. Az állat akkor jó, ha csinál valamit: mozog, ugrál, netán vicsorít. Akkor jó az állat, ha megmutatja, hogy mire képes, mert akkor bunkókáim megnyugszik, és úgy érzi, hogy megérte megváltani a belépőt a bejáratnál. Ha egy állat csak úgy van, vagyis, a saját kedve szerint mozog, vagy, ha úgy jó neki, mozdulatlan, akkor a magát felsőbbrendűnek tekintő kétlábú bunkó szemében az állat nem is igazi állat.
Még tán az is megfordul bunkókáim fejében, hogy visszakérjék a pénzüket az állatkerttől, mondván: az állat, amire befizettek, nem mozgott, csak ült a helyén és nézett maga elé. Nem azért mentünk ki az állatkertbe, mondhatnák bunkókáim, hogy maga elé révedő, ki tudja mire gondoló állatot lássanak. Nekik a pénzükért jár a produkció, nekik egy állat ugrabugráljon, vagy legalább üvöltsön és vicsorítson.
Bunkókáim persze nemcsak a gorillákkal vannak így. És nem is csupán az állatokkal. Ahhoz, hogy bunkókáim kimutathassák a foguk fehérjét, és olyan bunkók legyenek, amilyenek csak ők tudnak lenni, nem kell nekik állat. A kisebbel, gyengébbel, elesettebbel is szeretnek lekezelően, néhol kifejezetten ellenségesen bánni. Különösen akkor, ha ők sincsenek a társadalom topján, vagyis, vannak náluk nagyobbak, erősebbek, akik akkor és ott rúgnak beléjük, ahol, és amikor csak tudnak. Bunkókáim úgy érzik, hogy valahogyan ki kell egyenlíteniük ezt a társadalmi hátrányt. Ezért kopogtatják a gorillák üvegét, mert azt hiszik, hogy ettől többek lesznek, és ezért vakuznak a kéthetes gorillabébi szemébe.
