„Orbán strasbourgi beszéde Aponyi gróf 2018-as Trianon-beszédére emlékeztetett engem… ugyanez az ostoba, arrogáns stílus volt tetten érhető Orbán beszédében, amelyből szintén kitűnt, hogy nincs a kezében semmi adu, nem tud mit kijátszani…A béka is felfújja magát, hogy nagyobbnak látszódjék és tartsanak tőle” – mondja Radványi Miklós, a Frontiers of Freedom jobbközép értékeket követő amerikai intézet külpolitikai kérdésekkel foglalkozó alelnöke.
- A külpolitikáját teljesen alárendeli a belpolitikának
- A vágyott orbáni híd szerepre senkinek nincs szüksége
- Orbán jobban meg lesz alázva, mintha most fújt volna takarodót Strasbourgban és mea culpázott volna egyet
- A strasbourgi történéseket Moszkva uniós belügynek tekinti, s nem fog kiállni Budapest mellett
- Ha valaki az EU-t gyengíti, az a NATO-t is gyengíti, ez pedig sérti az amerikai érdekeket
- Hiteles ellenzéket kell felépíteni, de nem érzelmi alapon
Hogyan áll az Orbán és több családtagja, illetve fideszes politikus ellen, a korrupció miatt a Magnitsky-törvény keretében Ön által elindított eljárás?
Halad a maga útján, annak ellenére is, hogy van egyfajta bürokratikus ellenállás a képviselőházban egy-egy demokrata, illetve republikánus képviselő részéről. Ez a magyarázata azoknak a nyilatkozatoknak is, amelyeket David B. Cornstein új budapesti amerikai nagykövet tett az utóbbi napokban. Neki nincs saját véleménye, ő csak azt mondja, amit mondanak neki.
Egy évvel ezelőtt még irreálisnak tűnt, az utóbbi időben azonban már egyre többet hallani arról, hogy létrejöhet egy Trump-Orbán találkozó. Ez nagyon jól jönne Orbánnak, különösen a nagy európai pofon után. Nem ennek az előjele a cornsteini dicséret?
Trump gyakran fogad külföldi vezetőket egy fél órára a Fehér Házban, de ennek sok jelentősége nincs. Tudni kell megkülönböztetni az árnyalatokat. Csak az állami találkozóknak (state visit) van igazán jelentőségük, amelyeket mindig egy-egy vacsora is kiegészít a Fehér Házban.
Cornstein, akit ugye Donald Trump küldött ide, gyakorlatilag dicséri a magyar kormányt, ebből az következik, hogy az amerikai elnök is elégedett a magyar kormányzati lépésekkel, s minimum elnézi, de legalábbis megbocsájtja a CEU ügyétől kezdve a civil társadalom üldözésén át egészen a nagy orosz barátságig és Brüsszel-ellenességig nagyon sok mindent.
Egyrészt szögezzük le: egy nagykövet nem a küldő ország vezetőjét, hanem magát a küldő országot képviseli. Elvben, persze a gyakorlat néha más. Jelenleg a Fehér Ház és Mike Pompeo külügyminiszter kevés figyelmet szentel a magyar ügyekre; a fókuszuk Oroszországon, Kínán, a Koreai-félszigeten, Iránon, Szírián van.
Egyébként hogy a 78 éves üzletembert, Cornsteint helyezték Budapestre már önmagában is azt mutatja, hogy Washingtont nem érdekli igazán behatóan Magyarország.
Cornstein azonban mégis csak az amerikai diplomácia egyik vezetője, ha nem is irányítója. Nem lát ebben ellentmondást?
Ahogy említettem, Magyarország a legfelsőbb szinteken nincs fókuszban. Egyébként pedig arra számítok, hogy a novemberi választások után nagy változások lesznek az adminisztrációban. Pompeo külügyminiszter marad, de a Külügyminisztériumban lesznek mozgások. Meglátjuk, ki marad a helyén. Visszatérve az eredeti kérdésére, a Magnitsky-ügyre, a már említett novemberi időközi választások miatt minden lépés – a külpolitikaiak is – ennek vannak alárendelve. Amíg tehát túl nem leszünk a választásokon, nem lesz ebben sem érzékelhető mozgás.
De november után fel fognak gyorsulni az események.
Menyire befolyásolhatja a Magnitsky-beadvány kimenetelét az, hogy Orbánt több mint kétharmaddal leszavazták az Európai Parlamentben, saját pártcsaládjának hathatós közreműködésével?
A Magnitsky-ügy egy eleme lesz a robbanásnak. Mert szerintem Orbán politikája fel fog robbanni.
Ő blöfföl, mint a pókerben szokás – s tudjuk, a pókerben is lehetsz egyszer, kétszer, sőt, akár még háromszor is sikeres blöffel, de utána még a gatyádat is elveszíted.
Szerintem nem is kell majd túlságosan sokat várni arra, hogy kiderüljön: a király meztelen. Mindenki számára nyilvánvalóvá fog válni, hogy a külpolitikáját teljesen alárendeli a belpolitikájának. S bár egyelőre még például itt, Washingtonban nem reagálják le – aminek az oka a már említett választásokra való koncentrálás –, azért rögzítik azokat a belpolitikai, önös érdekek által mozgatott külpolitikai lépéseket, amelyeket tesz.
Például itt is mindenki tisztában van azzal, hogy Orbán szeptember 18-án nem Putyin kezdeményezésére, hanem saját kérésére látogat el Moszkvába. Ezt itt, az Egyesült Államokban nem veszik jó néven.
De hát Trump is közeledik Putyinhoz, Washington számára mi tehát a gond ezzel a magyar törekvéssel?
Ne képzeljünk ebbe semmi titkos, szofisztikált dolgokat, a külpolitikának és a külügyi stratégiának vannak alapkérdései, s ezek alapján lehet az Ön felvetését is megválaszolni. Egyéb érdekei mellett Orbánnak egyik fő célja a nemzetközi porondon, hogy egyfajta közvetítővé váljék Putyin és az EU, illetve Putyin és az USA között.
Arra vágyik, hogy olyan szerepet töltsön be, mint amilyent a rendszerváltás előtt Ausztria játszott. Csak azt nem veszi észre, hogy a kutyának sincs erre szüksége.
Ugyanakkor ezzel a dörgölődzéssel egyértelműsíti, hogy valójában gyengíteni akarja az Európai Uniót, ami azonban nem felel meg az USA érdekeinek sem. Már csak azért sem, mert ha gyengíti az EU-t, akkor a NATO is gyengül – az uniós tagállamok java ugyanis az észak-atlanti szövetségnek is tagja.
Akkor nem a magyarországi demokrácia-deficittel, a CEU-üggyel, a civilek elleni fellépéssel, a sajtószabadság állapotával, stb. van gondja az USA-nak, hanem pusztán azzal, hogy Orbán gyengíti az EU-t és így a NATO-t?
Ezek csak az orbáni politikai tünetei, s alapvetően sok bajuk van az orbáni politikával. De nem ez a lényeg.
Ám sajnos nem csak az amerikai sajtó, de az európai is elsősorban ezekkel a szimptómákkal foglalkozik, és nem a lényeggel.
Rögzítsük, Ön szerint mi tehát a lényeg?
Az EU és ennek következtében a NATO gyengítésére irányuló politikája. Ahogy már mondtam, Orbán nagy hibája, hogy a külpolitikát teljesen alárendelte a belpolitikának, olyan értelemben is, hogy a nacionalista hangvételt megpróbálja kivetíteni nemzetközi színtérre is, s Magyarországot úgy feltüntetni, mintha tényező lenne az EU-n belül és azon túl is. A híd szerepére aspirál, ám közvetítésére egyik szereplőnek sincs szüksége, s ennek megfelelően
messze nem veszik őt annyira komolyan, mint ahogy szeretné.
Valójában tehát az egész külpolitikája ostoba, irrealitásokra épülő illuzórikus külpolitika. Tudja, hogy mit tesz a béka: felfújja magát, hogy nagyobbnak látszódjék és tartsanak tőle.
Moszkva sem veszi komolyan?
Végignéztem, miként reagálta le az orosz sajtó a keddi és szerdai strasbourgi történéseket. Az egyes televíziós csatornán, az esti fő-műsoridőben, 8 és 9 között sugárzott híradónak (Vesznyik)valahol a felénél került szóba az ügy. Amit nem úgy tálaltak, hogy milyen tökös legény Orbán, hogy ellenáll a többségnek és hajlandó kockáztatni a 7. cikkely alkalmazását – arról beszéltek, hogy valóban komoly probléma az emberi jogok korlátozása, s hivatkoztak Jean-Claude Juncker megállapítására, nevezetesen, hogy ha Magyarország nem tartja be a jogállamiság kereteit és az emberi jogi normákat, akkor nincs helye az Unióban. Az pedig nem tudható be a véletlennek, hogy közvetlenül ezután a hír után olvasták be Szergej Lavrov orosz külügyminiszter nyilatkozatát, amelyben arról van szól, hogy Moszkva nem akar konfrontálódni az USA-val, nem akar sem fegyverkezési versenybe vagy akár kereskedelmi szankciók licitjébe bocsátkozni.
Ennek üzenetértéke van: a strasbourgi történéseket Moszkva uniós belügynek tekinti, s Moszkva nem fog kiállni Budapest mellett.
Az amerikai sajtóban az egyik hangsúlyos vonal a migránsellenesség volt, ami ugye egybevág Trump politikájával is. De szélesebb kitekintésben inkább azzal foglalkoznak, hogy most majd a lengyeleket veszi elő az EU, s valahol olyan a felhang, hogy az újonnan csatlakozó országokat nehezebb integrálni az Unióba, mint ahogy azt korábban hitték. Máig értékrendszer-beli és intézményi deficit van ezekben az országokban. A szabad választás egy dolog, de az intézményrendszerek nem úgy működnek, mint egy egészséges demokráciában – a parlament egyértelműen szavazógép a mindenkori kormánypárt mellett, illetve ellen, nem valósul meg a bíróságok önállósága, stb.
Nézte Orbán strasbourgi beszédét? Amelyet ugye magyarul mondott el, azaz valóban úgy tűnik, elsősorban a magyaroknak „hazaszólt”, nem pedig igyekezett megvédeni az országot.
Orbán beszéde Aponyi gróf 1918-as Trianon-beszédére emlékeztetett engem: ő akkor a románokat szellemileg alsóbbrendűnek nevezte, s ezzel akarta indokolni, hogy Erdélynek Magyarország részének kell maradnia.
Ugyanez az ostoba, arrogáns stílus volt tetten érhető Orbán beszédében,
amelyből szintén kitűnt, hogy nincs a kezében semmi adu, nem tud mit kijátszani. Beszédében arra igyekezett hajazni, hogy utánozza Trumpot, akinek Amerika az első, Orbán azt próbálta sulykolni, hogy számára Magyarország az első, s nem hagyja megalázni a magyarokat, Magyarország önállóan dönt. Sajnos ez nem magyar jelenség – komoly európai probléma is, a lengyelek, a románok, a bolgárok, sőt, még a szlovákok, de akár Ausztria és Olaszország is ebbe az irányba tendálnak. Ez pedig már nem csak magyar vagy akár V4 probléma, ez európaivá nőtte ki magát, s akár katasztrófába is torkolhat.
Az Egyesült Államok ebben biztosan nem lesz partner, mert nem érdeke, hogy gyengüljön az EU és a NATO.
Ugyanakkor az vitathatatlan, hogy Orbán egy sor kérdésben Trumphoz hasonlóan politizál. Akár a migránskérdést vesszük, akár a nemzeti érdekek már-már nacionalista sulykolását, látható a trumpi példakövetés.
Orbán azt hiszi, ha lemásolja Trump migránspolitikáját, akkor emiatt jó fiúnak fogják tartani a Fehér Házban. Azt nem veszi észre, hogy az USA számára sokkal fontosabb kérdés az EU egysége, ami kihat a NATO erejére, a katonai egységre – mindezt már nem csak az oroszok, hanem a kínaiak is megpróbálják fellazítani. Ebben a játszmában pedig Orbánnak nincs se stratégiai, se politikai, se pénzügyi, se katonai jelentősége, mivel semmit nem tud adni egyik félnek sem. Erről kevés szó esik a sajtóban, még a magyar sajtóban is.
Idehaza azonban Orbán népszerűsége továbbra is töretlen, s szemmel láthatóan nincs ellenszere. És ebben nagy szerepet játszik az, amit nemzetközi porondon művel, pontosabban, ami lejön belőle a közvélemény számára.
Pedig el fog jönni az a pont, amikor Magyarország térden csúszva fog visszatérni az Európai Unióba. Ennek ára lesz, Orbán jobban meg lesz alázva, mintha most fújt volna takarodót Strasbourgban és mea culpázott volna egyet.
Ám addig is a magyar demokratáknak is lenne feladatuk, nem is kicsi: fel kellene építeniük egy hiteles ellenzéket, de nem érzelmi alapon.
Nem hazafiságban – lásd Újhelyi teátrális kokárdás jelenetét– és populizmusban kellene versengeni Orbánnal.
A Magnitsky-feljelentés
Kilenc személy ellen született a bejelentés az idén tavasszal, azok ellen „akik az elmúlt nyolc évben megsértették az emberi jogokat azáltal, hogy kulcsszerepet játszottak a magyarok és nem-magyarok szabadságának a korlátozását maga után vonó törvények és szabályok megalkotásában, továbbá korrupciós ügyekben vettek részt/részesültek azok hasznából”.
A feljelentettek (tavaszi pozíciójuk szerint):
Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, Lázár János, miniszterelnökséget vezető miniszter, Rogán Antal, a miniszterelnök miniszteri rangú kabinetfőnöke, Polt Péter,
Magyarország legfőbb ügyésze, Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Orbán Győző, Orbán Viktor édesapja, Lévai Anikó, Orbán Viktor felesége, Mészáros Lőrinc, Felcsút polgármestere, Tiborcz István, Orbán Viktor veje
