Gálvölgyi János azt mondja, 50 éve igyekszik bebizonyítani magának, hogy ő a Gálvölgyi.
A videó interjút Canjavec Judit készítette.
Címke: Gálvölgyi János
A civil életben főkönyvelő lenne
A Gálvölgyi 70 című könyvnek az lehetne a tételmondata, hogy ez az ember korántsem olyan, amilyennek a színházi szerepei és a tévéműsorai alapján gondolnánk. Mintha lenne egy, a közönség előtt létező Gálvölgyi, azaz a népszerű és vicces A Gálvölgyi, és egy másik, aki sok tekintetben az ellentéte. A visszahúzódó, nehezen megnyíló, kifinomult, intelligens és udvarias – ha úgy tetszik – privát Gálvölgyi János. Bóta Gábor interjúkötetéből mindkét Gálvölgyit megismerhetjük a pályatársak, családtagok és a barátok szemszögéből.
Bóta Gábor 22 emberrel készített interjút a nemrég 70. születésnapját ünneplő Kossuth-díjas művészről. A Gálvölgyi 70 érdekessége az, hogy habár az interjúalanyok közt vannak fiatalok és idősebbek, családtagok és kollégák, tévések és színházasok, minden beszélgetésben előkerül Gálvölgyi személyiségének ez a kettőssége. Persze, számos részletet megtudunk Gálvölgyi fél évszázados karrierjéről, de sokkal érdekesebb az, hogy az interjúk alapján az őt csak a színpadról vagy a tévéképernyőről ismerők is
sokkal árnyaltabb, összetettebb képet alkothatnak magáról az emberről.
A könyvben először a családtagok beszélnek. A felesége, Gálvölgyi Judit, és két lányuk, Dorka és Eszter. Ezekből a beszélgetésekből kiderül, hogy milyen partner és apa Gálvölgyi János, és hogy miért nem okozott törést a családi életben az, hogy a színházi és tévés munkák miatt néha csak aludni tudott hazajárni. Gálvölgyi Judit beszél az indulás nehézségeiről is. A kettősségről, hogy a Ki mit tud?-ban aratott hatalmas siker ellenére a főiskola elvégzése után Gálvölgyi „évekig gyakorlatilag statisztált a Tháliában”. Már itt hangsúlyosan megjelenik, amit a kollégák is megerősítenek, hogy Gálvölgyi nem „csak” parodista és komikus, hanem színész akart lenni, és vágyta a komolyabb szerepeket.
A hatalmas népszerűség ellenére, – vagy talán épp ezért? – a szakma egy része mintha nem fogadná el igazán nagy művésznek, csak egy rendkívül tehetséges komikusnak. Persze, mindenki igyekszik hozzátenni a kötetben, hogy ez nagyon is sok, de az interjúkból világosan kiderül, hogy magának, Gálvölgyinek sem elég.
Mellbevágó, hogy mikor a fontos, nem komikus szerepekre terelődik a szó, akkor gyakorlatilag csak kettő kerül elő: Arthur Millertől az Alku, még a Madáchból és a friss A hullaégető, amelynek színpadra vitelét hosszú idő után tudta elérni Gálvölgyi. Pedig több barátja és pályatársa szerint
akár Shakespeare-t is tudna játszani, de az ilyen szerepek elkerülték.
Valószínűleg pont azért, mert a szakmában is mindenkiben megragadt a komikus Gálvölgyi-kép.
Ha pedig az átlagembert vesszük, a többségnek nyilván hamarabb ugrik be róla a Gálvölgyi Show vagy a Heti Hetes, mint bármilyen színészi alakítása. Hogy ez probléma e vagy sem, az már más kérdés, de ennek megfelelően a kötetben külön részt kaptak a „televíziósok”. Azok a kollégák, barátok, akik a tévéműsoraiban dolgoztak együtt Gálvölgyivel, mint például Farkasházy Tivadar vagy Rózsa György, akiről Gálvölgyi egyik legismertebb paródiáját készítette.
A színházi világot a színiigazgatók (Bank Tamás, Sas József, Szirtes Tamás), a rendezők (Kalmár Tibor, Pelsőczy Réka) és a színészkollégák képviselik. Persze, van olyan kolléga, mint például Hernádi Judit, aki sokkal inkább barát, de a kötetből a fiatalabb generáció sem maradt ki. Megszólal például Szervét Tibor, akivel a nagysikerű Furcsa párban játszottak együtt, Kovács Patrícia, aki eleinte tartott Gálvölgyitől, illetve Nagy Sándor, aki mintegy a mentoráltja lett.
A kötetben tehát korántsem csak olyanok beszélnek Gálvölgyi Jánosról, akik ezer éve ismerik, így többféle nézőpontot, Gálvölgyi pályájának több területét és szakaszát is megismerheti az olvasó.
De éppen ezért különleges az is, hogy a személyes anekdoták mellett mennyi olyan tulajdonság, szokás, jellemvonás került elő az egyes beszélgetések során, amelyek más interjúalanyoktól is visszaköszönnek – legyen szó akár rokonról, tévés szerkesztőről vagy színészbarátról.
Mikor Bóta Gábor Gálvölgyi különlegességét firtatja, többen válaszolják szinte teljesen ugyanazt: ahogy a közönséggel tud bánni. Mikor szóba kerül, hogy milyen vele dolgozni, mindenki figyelmesnek és segítőkésznek írja le.
Rengetegen hangsúlyozzák, hogy az életben teljesen más, mint a színpadon:
nem szeret viccelődni, zavarja a figyelem, társaságban inkább a háttérbe vonul. Hogy nagyon intelligens és művelt, jókat lehet vele beszélgetni. Többen jellemzik úgy, hogy szomorú bohóc, vagy olyan komikus színész, akire tényleg igaz, hogy a humorban nem ismer tréfát…
Ezek azok a dolgok, amelyek közelebb hozzák Gálvölgyi Jánost azokhoz is, akik csak A Gálvölgyit ismerték eddig.
A címben szereplő megállapítás Ungvári Tamás írótól, műfordítótól, Gálvölgyi János barátjától származik.
Gálvölgyi 70
Gálvölgyi János, Kossuth-díjas színész, ma 70 éves. A Játékszínben önálló estje bemutatójával ünnepel, és utána üdvözlik a barátai, kollégái. Mi pedig a Kossuth Kiadónál tiszteletére megjelenő könyv előszavával köszöntjük.
Nagyon másmilyen, mint amilyennek a legtöbben hiszik. Civilben nem szórja a vicceket, nem hangos, nem harsány, nem a társaság középpontja, sőt, premierbulin is alig fordul elő, és, ha netán igen, hamarosan angolosan, úgy, hogy fel se tűnjön, eliszkol onnan. Színpadi jelenlétével ellentétben kimondottan visszahúzódó. Fölöttébb zavarba jön, ha leszólítják az utcán, pláne, ha még ölelgetik is, már az idegenek kézfogását sem kedveli. Felfegyverkezik fertőtlenítő spray-vel, és a kezére fújja utána, hogy jaj, csak beteg ne legyen. Szépen fejlett hipochondriája némileg csökkent azóta, hogy a családban adódott súlyos betegség, és bizony őt is vitték már a színházból előadás helyett kórházba. Már nem gondolja, hogy jobb neki a színpad szélén lenni, mint középen, mert baj esetén akkor könnyebben ki tud sasszézni a deszkákról.
Aki a Heti Hetes műsorában látta magabiztosan rögtönözni, a kollégák reagálásaira poént poénra halmozni, a Ki mit tud?-ban, a Gálvölgyi Show-ban jobbnál jobb paródiák özönét árasztani, az nehezen tudja elképzelni, hogy gyakran depressziós, gátlásos. Ami furcsa módon nem zavarja a játékát, amikor éppen cefetül van, akkor is megbízhatóan működik. Nála megbízhatóbb embert kevesebbet hordott hátán a Föld. Ha valakivel valamiben megállapodik, az a részéről garantáltan úgy lesz. A pontosságot aggályosan túlaggódja. Ez azt jelenti, hogy vagy félórával hamarabb ott van, ahogy a színházba is bemegy már este 6 előtt, mert mi történik, ha valami közbejön, nem szabad kockáztatni.
Ő a precíz polgár, olykor netán kispolgár, és ezzel együtt úriember. Nagyon ad az öltözködésére, fájlalja, hogy remek öltönyeit, egykor akár maga által tervezett finom ingeit, már alig van hová felvennie. Eleganciája kívül-belül kifogástalan, még abban is biztosak lehetünk, ha öltönyt visel, soha, de soha nem villan ki a bokája, mert, ahogy egy jól szituált angol gentleman-hoz illik, térdzoknit hord, azt is lehetőleg selyemből.
Ha nehéz számára a produkció, akkor már csak egy könnyű levest eszik ebédre is, előadás előtt pedig gondosan ellenőrzi a kellékeit, hogy minden rendben van-e. A kollégákra való tekintettel szertartásosan fogat mos, beillatosítja a száját, és persze a kézmosás sem maradhat el, ami némiképp jelképes. Azt jelzi, hogy külső gondoktól időlegesen megtisztultan, csak a szerepére koncentrálva lép színre.
A színház gyerekkori álma volt, és máig is annak beteljesülése. VII. kerületi, Csengery utcai srácként, mohó rajongással gyűjtötte az autogramokat. Híres, szép akart lenni, jó ruhákban járni, szeretettel körülvéve. Ironikusan szokta mondani, hogy ebből a szépség sikerült. És hát „A Gálvölgyi” is akart lenni, a senkivel össze nem téveszthető, karakteres színész, aki vitathatatlanul lett is. Valószínűleg már a Ki mit tud? tévés tehetségkutatóján, eszméletlen paródiáival, ő lett A Gálvölgyi. Az egész ország egycsapásra megismerte. A főiskolás időszaka alatt mégis felejteni akarta a paródiát, szabadulni akart tőle, mert úgy gondolta, hogy egy élete, egy halála, ő nagy-nagy tragikus színész lesz. Tán permanens szívfájdalma, hogy nem így alakult. A kötetben többen dilemmáznak azon, hogy miért is nem. Abban mindenki megegyezik, hogy nagy komikus. De, jó néhányan mondják, hogy másra, többre is képes, van, aki egyenesen azt állítja, hogy akár a Lear király eljátszására is.
A Tháliában gyakran szerepelt epikus jellegű produkciókban, amikben nehéz volt valódi színészi képességeit megmutatni, miközben sokat köszönhet ottani igazgatójának, korábbi osztályfőnökének, Kazimir Károlynak, akivel végül barátságba is keveredett. A Madách Színházban főleg bulvárvígjátékokban tündökölt. Hosszú évek óta már a Játékszínben is ezt teszi, ami a Madách zenés teátrummá válásával, a szakmai otthonává lett. A feleség, Gálvölgyi Judit, a jeles műfordító, akivel még amatőr színjátszókként ismerkedtek össze, pedig megteremti számára az igazi otthont, ahonnan sokszor nem is akar kimozdulni.
János aztán, szerencsére, nem „vedlette le” a paródiát, a Gálvölgyi Show adásaiban kamatoztatta pazar átváltozóképességét. Nemtől, életkortól függetlenül, hihetetlen figurák, akár valószínűtlen fazonok tömkelegének bőrében jelent meg. Igazi brillírozások terepe volt ez a műsor. Ugyanakkor nem ritkán, hevenyészettre sikerültek a szövegek, tán ez is lehetett az oka, hogy az adások miatt többen összevontuk a szemöldökünket, nem feltétlenül egyezett az ízlésünkkel, amit láttunk. Miközben tömegek szórakoztak rajta.
Ahogy a Heti Hetesen szintén, aminek csak elvétve akadt olyan adása, amiben nem vett részt. Ebben aztán igazán kidomborodott a bámulatos improvizációs készsége, sorozatban csapott le a poénlehetőségekre, de önzetlenül passzolta másoknak is a labdát. Nyíltan vállalta a véleményét, ahogy az Én összeféltem magam című estjén is tette a Mikroszkóp Színpadon. Lettek plusz rajongói a bátorságáért, és bizony lettek utálói is, mert besorolták az egyik politikai oldalhoz. Még az is előfordult, hogy elé köptek az utcán. De közben meg nap mint nap érzi sokak áradó szeretetét. Nincs már Gálvölgyi Show, nincs Heti Hetes sem, rendszeresen csak a Klubrádió műsorvezetőjeként van jelen a médiában. Elmélyülten beszélget az alanyaival. Ezt igencsak szereti csinálni.
Boldog, hogy végre játszhatja A hullaégető címszerepét, amire évtizedekig borzasztóan vágyott. Ez aztán igazán más, mint amit a közönség tőle megszokott, félt is, hogy ennyire megrázóan tragikus történetben nem fogadja majd el a publikum. Szerencsére nem így lett, a produkció siker. Ahogy összességében sikeresnek mondható egész eddigi pályája is.
A dilettantizmus dicsérete
Bánsági Ildikó tébolyító a világ legrosszabb énekesnőjének kikiáltott Florence Foster Jenkins szerepében, aki nemigen talált el egyetlen hangot sem, mégis teltház előtt lépett fel még a Carnegie Hall-ban is. Rajongtak érte és kiröhögték. Filmen Meryl Streep játszotta. Most a Játékszín mutatta be, Bagó Bertalan rendezésében, a nem mindennapi életét feldolgozó darabot, Peter Quilter művét, amit húsz országban tűztek már műsorra.
Bánsági attól elementáris – azonkívül, hogy nagy művész -, hogy nem csak egy szánni való dilettánst játszik, akin fel kell háborodni, hogy egyáltalán mi a fenét keres a pódiumon. Hiszen nem kell ahhoz különösen vájtfülűnek lenni, hogy kínszenvedést okozzon minden egyes hangja. Ugyanakkor eszelős módon beleéli magát a nekünk elviselhetetlenbe. Megmutatja, hogy éneklés közben rázkódik az egész teste, arcára kiül az elképesztő koncentráció, meg a gyönyör, hogy ő most valami csuda széppel ajándékozhat meg bennünket. Lerí róla az odaadás és a boldogság, hogy ott állhat előttünk, miközben iszonyúan fals hangok törnek elő a torkából, ő csaknem a mennybe száll.
Nem írói leleményről, hanem megtörtént esetről van szó. A New Yorkban élt Florence Foster Jenkins már gyerkőc korában zongorázni tanult, állítólag jelentős ígéretnek számított. Férjétől szifiliszt kapott, ez megbetegítette a kezét, ezért nem lehetett zongoraművész. Akkoriban a szifiliszt arzénnal és higannyal kezelték, ez roncsolta az idegrendszert, a hallást, emiatt nem észlelte, hogy milyen szörnyűségesen énekel, ami belül neki szép volt, az kívül otrombán hangzott.
Hatalmas vagyont örökölt, nagy művészet és művész pártoló volt, a legnagyobb hírességek tartoztak az ismeretségi körébe. A szalonokban tartott koncertjeire csak azokat engedte be, akikről tudta, hogy a rajongói, az újságírókat kiszűrte. Rettegett a negatív kritikáktól, amiket aztán a Carnegie Hall-ban való fellépése után rögvest csőstül megkapott. Ezt annyira a lelkére vette, hogy öt nap múlva szívroham döntötte le a lábáról. Ebből már soha nem épült fel, nem sokra rá meghalt.
Vége lett a nagy álmának, boldogító önámításának, szembesülni kényszerült azzal, amivel semmiképpen nem akart.
Az élethazugsága éltette. Sokakat támogatott. Művészetpártolása szenvedély volt, ahogy az éneklése szintén. Egyénisége nyilván karizmatikus volt, különben nem érdeklődött volna ennyi ember iránta. Aki unalmas, az érdektelen. Ő a dilettantizmusa ellenére nem volt az, és Bánsági el is játssza, hogy mennyire markáns személyiség volt. Már az első részben nyíltszíni tapsot arat az áriázásával. Érzékelteti a nekirugaszkodást, a félelmet, aztán, hogy elkapja a hév, és már menthetetlenül ontja és ontja a szörnyűséges hangokat, totálisan beleéli magát abba a rémségbe, amit ő gyönyörűnek gondol. Imád tetszeni. Mámorosan hajlong. Amikor pedig már A varázsfuvolából az Éj királynője elképesztően nehéz áriáját fújja, csaknem magán kívül van. Vérbeli dilettánsként belefelejtkezik saját maga élvezetébe.
Menthetetlenül röhejes. És mégis a hatalmas szíve, az az óriási elán, amivel valami fölöttébb szépet, maradandót akar nekünk adni, lúdbőröztető, és tiszteletet parancsoló. Nem véletlenül mondja azt a fiatal zongorakísérője, hogy végül megszerette. No, jó, azt is mondja, ahhoz, hogy a szolgálatába álljon, cinizmusra is szükség volt. Bánsági fenomenális Florence. Szemenyei János a zongorakísérőjeként abszolút egyenrangú partnere. Maga zongorázik, eljátssza, hogy hangszerével rémülten igyekszik korrigálni az énekesnő hangjait. Rendszeresen döbbenet ül ki az arcára, mondhatni azt is, hogy a meghökkenés, a kiakadás ezernyi árnyalatát játssza el. És közben azt is, hogy segíteni igyekszik, amennyire tud. Ha szakmai szempontból kevéssé megy, akkor legalább emberileg. Ahogy ezt teszi az énekesnő válása után abszolút mellette álló férfi, a középszerű színész, aki produceri feladatokat is ellát, St. Clair. Ő egy rajongó, tán úgy gondolja, ha a maga szakmájában nem tud ki teljesedni, akkor Florence sikerei által ő is megteheti. Így ami pocsék, azt gyönyörűnek hallja, látja. Gálvölgyi remekül érzékelteti, hogy amikor a legképtelenebb hangokat halljuk, áhítatos csodálattal bámulja a szerelmét. Szinte meg se moccan, valóságos istenségként, imádni való bálványként tekint rá. Nyilvánvaló, hogy ez a férfi és nő fölöttébb szereti egymást, és közben mértéket veszít a másik megítélésében. De ebben van valami, ami igencsak szép.
Hogy ez lejön a színpadról, az Bagó Bertalan rendezésének egyik fő érdeme. Könnyen keletkezhetne ízlésficam, lehetne az előadásból kegyetlen gúnykacaj, vagy éppen olcsó hatásvadászat. De erről szó sincs, sikerül a hajszálvékony borotvaélen való táncolás, szemléletessé válik az a kín, amit ez a botcsinálta énekesnő átél, amikor észreveszi, hogy nevetnek rajta, vagy a Bacsai Ildikó megformálta harcias „zenevédő” fejére olvas mindent, le akarja parancsolni a pódiumról. A Murányi Tünde megformálásában tenyeres-talpas, látszólag otromba szolgálónője azonban mellette áll. A Lévay Viktória alakította barátnő teljes odaadással szívén viseli a sorsát. De hát a Carnegie Hall-ban elszenvedett sokk után, már valószínűleg ez is kevésnek bizonyult.
Galambos Attila a fordításával, Lökös Ildikó a dramaturgi munkájával segítette a produkciót. Vereckei Rita egyszerű eszközökkel teremtett elegáns környezetet, jelmeztervezőként pedig Florence számára megmosolyogtatóan túlzó, már-már karikaturisztikus ruhákat fundált ki.
A Mennyei hang jó színészi alakításokkal teli, igencsak szórakoztató előadás, úgy rafinált módon könnyed, hogy közben, mintegy ostyába csomagolva, meglehetősen komoly dolgokról is beszél. Le merem fogadni a hosszú távú, nagy sikert.
