Címke: ellenfél

Ahogy a költő írja: „Hazádnak rendületlenűl légy híve, oh magyar”, ideája a minden Hazafi Hazához tartozása, mégpedig egyrészt a bölcsőtől a sírig, másrészt feltétel nélkül, azaz se kérdés, se kifogás, ide születtél, pont.

Az összetartozás az, kérem, gyönyörű dolog.

Magyarázataképpen megemlítendő, hogy ez a felfokozott érzelemmel teli mű akkor keletkezett, mikor az ország a Habsburg Birodalom egyik gyarmataként szenvedte épp a szokvány elnyomást meg kizsákmányolást, így a Hazának minden itt élő összetartozása kellett, hogy fennmaradjon valahogy. Ezt a magyar nép is így gondolta, mert tagjai nem valamely rossz cselekedetért, hanem eleve nemzetiségük miatt szenvedtek állandó hátrányt, és azt nem viselték könnyedén. Sajnos az akkori határainkon belül élő más, idegen népek – amelyek szintén nemzetiségük miatt, de nem a Habsburgok, hanem a magyarok által szenvedtek állandó hátrányt és elnyomást – az összetartozást nem így és főleg nem velünk gondolták, ami jó nyolcvan év múlva kellemetlen fejleményhez vezetett.

A költő leginkább nem a magyar nemzetállamot, hanem a magyar kultúrát, és benne munkaeszközét, a magyar nyelvet féltette, mert a Habsburgoknak kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogysem egy gyarmat kultúráját pátyolgassák. Ezért egyértelmű a költői óhaj, hogy az anyagiakkal bíró és olvasni tudó réteg, azaz a magyar nemesség tegyen sokkal többet a Hazáért a Bécsben való urizálás helyett.

A gondolat nyitott fülekre talált (lásd Széchenyi, Wesselényi, Batthyány, és mások), sőt nagyjaink tudták azt is, hogy az ország gyarmat, tehát a rendületlenül kitartó hívekkel nem is annyira megőrizni kéne az országot a kultúrájával, hanem sokkal inkább felszabadítani. Ki is tört a forradalom és szabadságharc, ahogy kell neki, mert a Habsburgok pár évszázadnyi elnyomással elintézték, hogy az összes magyar valóban összetartozzon, azaz mintegy kinevelték a Hazafiakat.

A Haza apoteózisa ugyanis nem üzemel érzelemdús Hazafiak nélkül, pont úgy, ahogy vicaverza sem.

Vannak persze ennél földhözragadtabb összetartozások, például üveg és dugó, zsák és a foltja, Jancsi és Juliska, satöbbi. Az ország és polgárai kettős is ide sorolható, mert az országot fenyegető veszély vagy az országot érő hátrány nélkül a Haza és a Hazafiak szenvedélyes kötődésére semmi szükség nincsen, így az ország-polgár viszony csak egy hűvös, praktikus, mindenkivel megegyezésre törekvő, a polgárok összességének jólétét célként rögzítő kapcsolat, mellyel szimbólumokért lelkesíteni, vagy pláne háborúba vinni senkit nem lehet. További jellegzetessége az ilyen racionális kapcsolatnak, hogy az állam által megengedetten individualista, mintegy szabadjára eresztett polgárok nemhogy nem hozsannáznak a Hazát képviselő Vezetőségnek, ahogyan azt Hazafiként tenni illene, hanem igencsak kritikusan szemlélik a maguk ácsolta erkölcsi piedesztáljukon ordibáló potentátokat, és ahelyett, hogy vakon követnék őket, mindet elküldik a francba, ha nem tetszik nekik. Az efféle, Istentől és Szűz Máriától elrugaszkodott, jégszívű országok esetén a Vezetés nem kell, hogy karizmatikus legyen, mert nem is vezet, hanem ügyintéz, mégpedig nem a saját, hanem a polgárok érdekében (igaz, fizetést kap érte, és meg is elégszik annyival). A polgárok nem a nemzeti államukat, csak a nemzeti kultúrájukat védik, mert az előbbi nincs veszélyben, az utóbbi viszont fontos nekik.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a Hazához és a többi Hazafihoz való szoros, érzelmi kötődésnek két esetben van szerepe.

• Az egyik, mikor az ország elnyomás alatt él, és fel kell szabadítani, ami minden, az igazságtalan elnyomás miatt Hazafivá váló polgár érdeke.
• A másik, mikor az ország ugyan szabad, de a Vezetés más Vezetésekkel, esetleg Nemzetközi Szervezetekkel vagy akár személyesen Soros Györggyel való konfliktus esetén hülyeségeinek igazolásául a Haza szimbólumra hivatkozik. A szokott szöveg a következő: a Vezetés a Hazát szolgálja és védi, érte küzd minden vonalon („Hungary first!”), ezért a polgároktól elvárja a minden kételkedéstől és kritikától mentes felsorakozást a Vezetés mögött, bármit tesz is az, vagyis a Hazafiként való viselkedést.

Az érzelmi kötődés ebben az esetben a Vezetésnek fontos, amely ilyenkor magát a Hazát személyesíti meg, mintegy egyenlő lesz vele. Aki ezzel nem ért egyet, hazaáruló.

Az ilyen megvédés jellegzetessége, hogy noha emiatt az országot és a Hazafivá erőltetett polgárokat általában kár éri (néha nem is kevés), a Vezetést személyesen soha – valahogy mindig szerencséje van.

Magyarország jelenleg a Nyugat nagy szövetségeinek tagja, és ha valamilyen végzetes esemény révén konfliktusba kerülnénk bárkivel, a világ legerősebb harci szövetségére bizton számíthatunk. A gazdasági szövetségünk is egyike a világ legnagyobbjainak, ezért nyugodtan lehet anélkül élni és dolgozni, hogy a költő szerinti dúlt-keblű mélymagyarnak kéne lennünk, mert senkise bánt minket, és nem is fog.

A fentebb írtakból látható, jelenleg egyedül a Vezetőség érdeke, hogy az ellenségeket kijelölve az országot érzelemdús felfortyanásba rántsa, amit a józan polgároknak célszerű lenne elkerülni, mert Petőfiéktől sokat tanultunk, de mostanában nincs szükség a harci hangulatra. Sokkal inkább megegyezni kellene, de a jelenlegi Vezetésnek az sajnos nem megy. Csak győzni tud. A win-win végeredményt nem is ismeri.

A történéseket figyelve egyre kevésbé bízhatunk abban, hogy a magyar értelmiség majd elmagyarázza a népnek, jelenleg biztonságban vagyunk, ez a korszak tehát minden racionálisan gondolkodó honfitársunk szerint nem az érzelmi lángolás, és nem is a Haza (azaz a Vezetőség) naponta trónra emelésének, hanem a nyugodt építkezésnek a korszaka. Ugyan háború dúl a közelünkben, az minket csak annyiban érint, hogy segítenünk kell a helyes ügyért harcolókat, mert a Krím annektálása után nem engedhető meg egy újabb precedens, hogy a Kreml pszichopatája még inkább elérhetőnek higgye világbirodalmi vágyálmait.

Felmerül viszont a kérdés:

ha az értelmiségünk nem teszi egyértelművé, hogy a Vezetés ok nélkül, saját tetteinek igazolása érdekében szítja a tüzet, akkor ki fogja nekünk megmondani?

Utóirat: mivel az országot, amelyben élek, sem létében, sem államformájában nem támadja senki, én azt jelenleg csak egy, az állampolgárokat szolgáló, praktikus konstrukciónak tartom, amelyben minden lakója élheti víg napjait, szabadon választhatja meg a társaságát, és élvezheti a magyar kultúrát. Ezért számomra kifejezetten elutasítandó, hogy mindenkivel, aki örökségként a sors jóvoltából, azaz véletlenül az én kultúrámat kapta, csak ezért kötelezően összetartozzak. Pláne politikailag.

Különösen megtagadom az összetartozást azzal a szintén magyarnak született emberrel, aki az erkölcstelen üzelmeivel és rossz döntéseivel gazdaságilag tönkretette, és a 2010-es évek korlátlan lehetőségeihez, szárnyaló világgazdasági konjunktúrájához, valamint pénzbőségéhez képest elképesztően alacsony szintre süllyesztette az országomat. Ráadásul magányra is ítélte (nincs már számottevő barátunk), és ahogy látom, a nekünk nagyon hasznos szövetségekből – állítólag – még ki is akarja léptetni. Ő a nagy, internacionális szemétdombon is pont úgy akart volna kakas lenni, ahogy hárommillió „összetartozó Hazafi” jóvoltából az itthoni szemétdombon az, és ha nem megy, akkor majd otthagyja őket (lásd korábban: Néppárt), mi pedig sajnos kényszerűen megyünk vele. Mindig a „magyar érdekekre” hivatkozva, zsarol, ha tud (vétóval általában), közben a saját, sokszor ostoba, sokszor ravasznak hitt, de nekünk hátrányt okozó elképzelését védi minden vonalon.

Egyébként is hogy tartozhatnánk össze? Mikor voltam én sokszoros milliárdos? Mikor forogtam türk tanácsi (szegény Dobó, ha ezt tudta volna), vagy akár kipcsák körökben?

Na ugye!

Tartozzon vele össze… más.