Figyelve a palesztin Fatah és Hamász közeledését, még korai beszélni egyfajta „történelmi összeborulásról”, mégis kétségtelen, hogy ez az esemény komoly előrelépéssel kecsegtet az izraeli-palesztin békefolyamatok számára. Azonban tekintettel a két szervezet közötti korábbi megállapodásainak sorsára, vajon valóban hosszú életű lesz-e mostani egységkormány? És mit szól ehhez Izrael, különösen a Netanjahu-kormány?
Amikor a gázai Hamász szeptemberben bejelentette, hogy nemcsak hajlandó megállapodni a ciszjordániai Fatahhal, hanem lemond a szükséges irányításról is, akkor több médium is szenzációs hírként tálalta a dolgot. Ugyanakkor a háttérben már régóta számítani lehetett arra, hogy valami komoly változás van készülőben. A terrorszervezet döntése ugyanis egy hosszú, évekig tartó folyamat végeredménye volt, mintsem egy hirtelen jött ötlet a vezető tagok részéről. A Hamász 2017-re
politikai, gazdasági és katonai szempontból is a kimerülés határára került.
Az elmúlt hónapokban pedig már inkább a fennmaradásért, semmint Izrael ellen harcolt. A szervezet politikai vezetése egyszerűen oda jutott, hogy vagy kiegyeznek az örök riválisnak számító Mahmúd Abbásszal, a Palesztin Hatóság elnökével és egységkormányt hoznak létre a Fatahhal, vagy vállalják a totális gazdasági és politikai összeomlást.
Se veled, se nélküled…
Természetesen még korai arról beszélni, vajon a Hamász vezetése tényleg komolyan gondolja-e „kapitulációt”, vagy be fogja-e tartani az ígéreteit. Nem idén volt az első eset, hogy a gázai terrorszervezet a ciszjordániai politikai vezetéssel egyezett meg. 2014-ben Iszmail Haníje – a Hamász akkori vezetője, aki 2017-ben visszakerült a szervezet élére – bejelentette a palesztinok megosztottságának végét és közölte, hogy öt héten belül közös kormányt hoznak létre Abbásszal. Akkor is úgy tűnt, hogy
2007 után szintén valósággá vált a „palesztin egység”.
Ugyanakkor ez nem tartott sokáig, hiszen a két szervezet azonnal összevitatkozott a hatalmi és a választási kérdéseken, a közös jelöltek személyén, a fegyveres erőik sorsán, az anyagi forrásokon és a közigazgatási ügyeken. Ezért aztán 2015-ben felbomlott az egységkormány, és a Hamász és Fatah ismét külön utakon kezdett el járni.
Ugyanakkor mi változott 2015-höz képest, hogy most a gázai terrorszervezet mégis komolyan gondolja a Fatahhal való együttműködést?
Pechszériában
Először is a 2014-ben Izrael által indított „Erős Szikla” szárazföldi és légi hadművelet súlyos veszteségeket okozott a Hamásznak. Hiába szerveztek donorkonferenciákat, csupán pár ország támogatta ténylegesen a gázai felújításokat és annak a kevés pénznek is, amit kaptak, legtöbbször
a felső vezetésben uralkodó korrupciónak köszönhetően nyoma veszett.
Emiatt a gázaiak felé érkező szimpátia folyamatosan elapadt, ahogyan a terrorszervezet a hatalom megtartása terén egyre nagyobb nehézségekbe ütközött.
Például, amikor úgy tűnt, hogy küszöbön áll a harmadik intifáda 2015-ben vagy 2017-ben, vagy
egymás után zajlottak a különböző késeléses és gázolós merényletek Izraelben,
a Hamász egyértelműen az események után futott, nem pedig ő alakította őket. Gondot jelentett, hogy a terrorszervezetben egyre nagyobbá váltak az ellentétek a katonai szárny – pl. az Ezzeddín el-Kasszám Brigádok – és a politikai vezetés között, ami már szakadással fenyegetett. Más problémák is felütötték a fejüket: nem tudták a közalkalmazottaikat kifizetni, rendszeresek voltak az áram és ivóvíz-kimaradások, 50-55 százalékra ugrott a munkanélküliség és az izraeli blokád miatt továbbra is kevés áru – például építőanyag – érkezett be a gázai területekre.
Ezzel párhuzamosan az is tetézte a terrorszervezet problémáját, hogy az általa uralt Gázában a régi-új szervezetek aktivizálták magukat. A radikális palesztinok „csalódtak” a Hamászban, ezért egyre többen fordultak a még szélsőségesebb csoportok felé. Ennek következtében az Iszlám Államnak szintén sikerült megvetnie a lábát a térségben. Sőt, 2015-től folyamatosan erősödött a Hamász rovására: annyira, hogy nem egyszer nyílt összecsapások törtek ki a felek között, mert a dzsihadisták úgy vélték, hogy a
Hamasz túlságosan engedékeny Izraellel szemben és megbukott az iszlám állam megteremtésére tett kísérlete.
Ebben a vádban volt némi igazság. 2015-től ugyanis katari közvetítéssel egyeztetések zajlottak a Hamász és az izraeli vezetés között. Mindkét fél ugyanis közös ellenségnek tartotta az ISIS-hez hasonló szervezeteket, ezért egy
lehetséges tűzszünetről tárgyaltak,
amit hivatalosan ugyan nem sikerült elérni, de azóta a Hamász politikai vezetése által szervezett és indított támadások száma jelentősen lecsökkent.
Nyugati nyitás és lecserélt szponzorok
A Hamásznak nemcsak belső problémákkal kellett szembenéznie. 2013-ra elvesztette a két korábbi legjelentősebb szövetségesét, vagyis Bassár el-Aszadot és a libanoni Hezbollah nevű síita szervezetet. Mindkettőt azért, mert a damaszkuszi kormányzat ellen harcoló szunnita, gyakran szélsőséges iszlamista csoportok oldalára állt. Ennek következtében
a korábbi fő szponzornak számító Irán is csökkentette a Hamásznak nyújtott támogatását.
Ugyanúgy a terrorszervezetet nehezen érintette, amikor Egyiptomban Mohamed Murszi iszlamista elnök és a Muszlim Testvériség megbukott. A helyébe lépő katonai kormányzat felrobbantotta az Egyiptomból a Gáza övezetbe vezető 1200 csempészalagutat és szintén kiutasították a tagjait az országból, valamint felszámolták a jelenlétét az országban.
Ezért a Hamász kapkodva próbált meg külföldi támogatókat szerezni: „dobták” Iránt, mégpedig annak régióbeli riválisáért, Szaúd-Arábiáért. 2015-ben Háled Mesaal az egykori szaúdi uralkodóval találkozott, és nyíltan Rijád mellé állt az olyan kérdésekben, mint a jemeni háború, ezzel jobban magára haragítva Teheránt. Ugyanakkor ez nem érdekelte őket, mert a
szaúdi pénzekben reménykedtek,
amit megadtak nekik. Igaz a szaúdiak nagy árat kértek érte: kötelezték a Hamászt, hogy engedjen az Izrael-ellenes álláspontjából, szakítsa meg az iráni kapcsolatait és fokozatosan távolodjon el a Muszlim Testvériségtől, amit Szaúd-Arábiában 2014-ben terrorista szervezetnek minősítettek és betiltottak.
Ennek a politikának és az Öböl-menti szunnita monarchiák közvetítésének gyümölcse 2017-ben kezdett beérni. Az egyik jele az volt, hogy a terrorszervezet kiegészítette az alapító okiratát, vagyis
már nem Izrael állam megsemmisítését jelölte meg elsődleges prioritásának,
hanem az 1967-es hatnapos háború előtti határok elfogadását. (Ami természetesen az izraeli vezetésnek ugyanúgy elfogadhatatlan).
Új időszámításban reménykedve
Mindezen külső és belső tényezők következtében korántsem véletlen, hogy a Hamászban úgy véljék: a mozgalom számára az egyetlen menekülőutat a ciszjordániai elittel való (újra)megállapodás jelenti. Már csak azért is volt sürgető a számukra, mert Abbász bejelentette, hogy többé nem fizeti ki a gázai övezet villanyszámláit, miközben Rijád azzal fenyegetőzött, hogyha a Hamász továbbra is akadályt gördít az Egyiptom vezette palesztin-palesztin tárgyalások elé, akkor elbúcsúzhat a további segélyektől.
Ezért október 4-én,
közel három év után a Hamász és Fatah közös kormányülést tartott.
Ezen részt vett Háled Favzi tábornok, az egyiptomi felderítés feje, aki nagy szerepet játszott a palesztin közeledésben, ezzel szimbolizálva Kairó nélkülözhetetlen szerepét a megállapodásban. A Hamász beleegyezett abba, hogy minden politikai, gazdasági és közigazgatási ügyét Rámi Hamdalláh palesztin miniszterelnök vezette kormány felügyelete alá helyezni. Egyedül a Hamász fegyveres szárnya az, amely önálló egységként továbbra is fennmaradhat, illetve a gázai övezetben ők látnák el a rendőri, védelmi feladatokat.
Öröm és üröm
A nemzetközi közösség mély elégedettséggel fogadta a bejelentés hírét. Egyiptom és Törökország üdvözölte, Szaúd-Arábia újabb pénzügyi támogatásokat ígért. Az Egyesült Államok szintén kifejezte örömét a palesztin egységkormány létrehozásában, de
kötelezik őket arra, hogy ismerjék el Izraelt.
Ráadásul Washingtonban úgy tekintenek erre a megállapodásra, mint ami majd kikövezi az utat egy izraeli-palesztin békeszerződés előtt.
Csakhogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök és kormánya számára a legrosszabbkor jött a Hamász-Fatah megállapodás híre. Hiszen szeptemberben a folyamatos korrupciós botrányok hullámai már nemcsak a minisztereit érték el, hanem a családtagjait is. A szíriai háború még borzolja a kedélyeket az országban, hiszen izraeliek szinte havi rendszerességgel intéznek légicsapásokat szíriai célpontok ellen, miközben a libanoni Hezbollah akciói miatt is egyre gyakrabban fáj az izraeli katonai és politikai vezetés feje.
Netanjahu a miniszterelnök az október 4-i találkozó hírére kijelentette, hogy
„Izrael csak akkor hajlandó a valamennyi palesztin szervezetet képviselő kormánnyal tárgyalni, ha a Hamász lefegyverzi fegyveres szárnyát, szakít Iránnal és elismeri Izrael államot”.
Számukra ugyanis gondot jelent, hogy a palesztin egységkormány létrehozásával tovább gyöngülhet az izraeli kormány azon érvelését, miszerint a másik oldalon nincs tárgyalópartner. Ez belpolitikailag téren az izraeli ellenzék megerősödését hozhatja magával, akik továbbra is a tárgyalások vagy akár a kétállami megoldás hívei. Ugyanúgy ezek a csoportok rámutatnak arra, hogy a Hamász már évek óta „csak árnyéka” önmagának, és azért is szükséges a palesztin megegyezés melletti izraeli kiállás, mert ellenkező esetben az ISIS és a hozzá hasonló szélsőséges csoportok erősödnének meg igazán.
Ugyanakkor a Likud kormánypárt és az izraeli jobboldal továbbra sem hajlandó egyezkedni. Például Avigdor Liberman védelmi miniszter szerint azért, mert mostantól a Hamász és a Fatah
„A libanoni-modellt fogja megvalósítani, ahol a civil és a kormányzati szolgálatokat Bejrút adja, de a biztonságiakat a Hezbollah látja el.”
Amennyiben az izraeli kormány most elutasítja a palesztin egységkormánnyal való tárgyalásokat, azzal nemcsak belpolitikailag, hanem külpolitikai téren is nehéz helyzetbe hozhatja magát. Donald Trump amerikai elnök nem titkolt célja, hogy az Egyesült Államok „tető alá hozza az évszázad megállapodását, vagyis az izraeli-palesztin békét”.
Azonban nemrég az az amerikai elnök úgy fogalmazott: Netanjahu ezen a téren „sokkal problémásabb”, mint Abbász. Amennyiben Trump továbbra is meg akarja valósítani a közel-keleti békéről szőtt elképzelését, azzal lényegében visszahozza azokat az Barack Obama elnök alatti időket, amikor az amerikai-izraeli kapcsolatok számtalan nehézséggel küszködtek.
Ugyanúgy, ha Izrael folytatja az elutasító magatartását, akkor azzal
könnyen semmissé teheti azokat az eredményeket, amelyeket az arab országokkal való kapcsolatok javítása terén sikerült elérnie.
Nyílt titok ugyanis, hogy egyes szunnita arab államok a háttérben gazdaságilag és katonailag is együttműködnek Izraellel. Egyiptom és Izrael között még soha nem volt ilyen jó a viszony, hiszen nagyon intenzív biztonságpolitikai kooperáció zajlik a felek között. Az Öböl-menti monarchiák pedig idén olyan ajánlatot tettek Izraelnek, miszerint feloldanának minden kereskedelmi megszorítást az országgal szemben, és akár diplomáciai képviseletet nyitnának Izraelben, de cserébe ők állítsák le a telepek építését és folytassák a tárgyalásokat a palesztinokkal.
Quo vadis?
Mindenezek tükrében tehát még nagyon
korai egyértelmű hosszan tartó sikerről beszélni,
hiszen még kérdéses, hogy a Hamász-Fatah megállapodása mennyire fogja kiállni az idő próbáját. Ezzel együtt Izrael hozzáállása és reakció szintén kulcsszerepet játszanak a palesztin egységkormány jövőbeli működésében. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy az évek óta a káoszba, válságokba és fegyveres konfliktusba süppedt Közel-Keleten végre felcsillant egy apró reménysugár.
