A labdarugó vébé egyenlítő gólját lőtték a horvátok, amikor Novak Đoković, a magyar sportkommentátorok leplezetlen ellenszenve dacára megnyerte az utolsó poént Wimbledonban és több éves kihagyás után, ismét felült a tenisztrónra, Federer és Nadal mellé. Ennél azonban néhány nappal korábban sokat jelentősebbet is tett.
Ha nem lennének vacakul kisstílűek a balkáni politikusok (is), akik minden pozitív fejleményre azonnal tromfolnak száz pocsékkal, akkor azt is mondhatnánk, hogy az 1995-ös daytoni megállapodások után Đoković közös fényképe Modrićtyal és a többi horvát focistával, a legfontosabb esemény a viszontagságos horvát-szerb viszonyban.
Mielőtt bárki is túlzás kiabálna, álljunk meg egy pillanatra: minden idők legjobb szerb sportolójáról van szó (beleszámítva a jugoszláv időket is), akinek a meccsei éltették évekig az állandósult nyomorban élő szerb társadalmat. Még a semmitmondó, de harsány nyilatkozatairól elhíresült szerb vezető (Vučić, aki hol miniszterelnök, hol államfő) üres és átlátszó Ígérgetéseit is feledtették Nole teniszsikerei. A nacionalizmussal tartósan megfertőzött közösség még ebbéli szükségleteit is ki tudta elégíteni egy-egy sikeres torna.
Đoković nem csak a nemzet sportolójává, hanem az ország lélekgyógyászává is vált. Pedig olyan környezetből (Koszovó) jött, ahol nehéz felülemelkedni a többségi albánokkal szembeni gyűlölködésen. A környezete is ilyen volt, sőt feleségének egyes nyilatkozatai sem a tolerancia makulátlan megnyilvánulásai voltak.
A szerb ortodox egyház korifeusai is ott ólálkodtak körülötte. Ők pedig a sovinizmus apostolai.
Ilyen előzmények után állt a horvát focisták oldalára a szerb teniszező és kimondta, ami Szerbiában szinte kimondhatatlan. Mármint: mi sem természetesebb, hogy a horvátoknak szurkol. Ez olyan gyalázatos dolognak minősül a szerb többségénél, hogy a teljes kirekesztés és a megvetés a büntetése. Na de ezt Đokovićtyal mégsem lehet megtenni. Azaz még vele is lehet.
A kormányzó Szerb Haladó Párt egyik vezetője idiótának nevezte mindazokat, akik a horvátoknak drukkolnak
és hozzájuk tartozik a teniszező is. A kormányhoz közeli bulvársajtó lehazaárulózta Wimbledon negyedszeri bajnokát, igaz, akkor még az elődöntőben sem volt. A magyar miniszterelnök nagy barátjaként számon tartott Aleksandar Vučić sírós hangon panaszkodott, hogy kénytelen volt levenni a szerb állami tévé közvetítésének hangját, mert a szerb kommentátor gusztustalanul szurkolt a horvátoknak.
És akkor Đoković gondol egyet és közös képet készít Modrićtyal, Rakitićtyel és a többiekkel.
A horvát focisták és a még mérsékelt nacionalisták is elolvadtak a meghatottságtól.
Rakitić még egy moszkvai sajtóértekezleten a könnyeivel küszködve mondta el, hogy Đoković milyen nagy sportoló és még nagyob Ember. És ők is neki szurkolnak. Végig is izgulták a Nadal elleni elődöntőt, ami valójában az idei Wimbledon igazi döntője volt.
A magyar sajtóban a világ legrangosabb teniszeseménye legfeljebb egy mínuszos hír, hiszen a belpolitika olyan fordulatos és izgalmas, hogy nincs idő ilyen piszlicsáréra. És még jöhet egy szurikáta is.
